James Horner

  • születési név: James Roy Horner
  • született: 1953. augusztus 14. Los Angeles, Egyesült Államok
  • elhunyt: 2015. június 22.
    Santa Barbara megye, Egyesült Államok
  • iskola: Royal Academy of Music
Megosztás:

James Horner

„Az ír zene megszállottja vagyok. Szeretem a hangulatát és időtlen stílusát. Különbözök néhány más zeneszerzőtől, mert én nem úgy gondolok erre, mint munkára. Úgy gondolok a zenére, mint művészetre.”


Két Oscar-, két Golden Globe-, tizennyolc ASCAP-, négy Grammy-díj – és még sorolhatnánk azon rangos szakmai díjakat, amelyek a Los Angeles-i származású komponista termékeny életútját szegélyezték. James Horner nem akármilyen művész volt: azon kevés pályatársa közé tartozott, akik szerzeményeikkel a filmzenerajongók mellett a műfaj iránt kevésbé fogékony moziközönséget is el tudták varázsolni, így járulva hozzá az irányzat népszerűsítéséhez. Esetében olyan alkotások kíséretei eredményezték ezt, mint a Mel Gibson rendezésében és főszereplésével készült A rettenthetetlen, valamint James Cameron Titanicja és Avatarja, melyek score-jai sokak gyűjteményének részét képezik. 
 
Bár Horner az Egyesült Államokban született, díszlettervezőként dolgozó apja, Harry Horner (akit a Paul Newman főszereplésével készült A svindlerhez, valamint az 1949-es Az örökösnő című romantikus drámához kapcsolódó munkájáért egyaránt Oscar-szoborral jutalmaztak) rengeteget tartózkodott Európában, így James fiatalságának nagy részét Londonban töltötte. Ötévesen zongorázott, majd egyre nagyobb figyelmet szentelt a zeneszerzésnek: miután elvégezte a Holland Park Schoolt, a Royal Academy of Musicban folytatta tovább iskolaéveit, később pedig többek között a magyar kortárs zeneszerző, Ligeti György diákja is volt. Ezt követően a University of Southern California és a University of California Los Angeles intézményekben tanult, a komponálásból és zeneelméletből szerzett PhD-t követően pedig iskolapadját katedrára cserélte, ám néhány éven belül felhagyott a tanítással. Ezt követően komolyzenei művekkel vágott neki a karrierépítésnek, a Spectral Shimmers címre keresztelt szimfonikus darabját azonban csupán egyetlen alkalommal volt lehetősége bemutatni, ami nemcsak hatalmas csalódást, hanem új célkitűzést is eredményezett számára: „Azt mondtam magamnak, hogy az egyetlen lehetőségem az, ha filmekhez kezdek komponálni. Csak ezen az egy módon lehetséges az, hogy az ember megír valamit, négy héttel később pedig a város legjobb zenészei előtt állva saját fülével hallja, amit leírt” – nyilatkozta. A képsoroktól függetlenül történő alkotáshoz 2000-től kezdett visszatérni: első darabja a Cuyahoga-völgyi üdülő fennállásának huszonötödik évfordulójára született Forest Passage volt, melyet a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra megalakulásának 175. évfordulója ihlette Pas de Deux – Double Concerto for Violin and Cello követett, 2015-re pedig sikeresen befejezte a Collage – Concerto for Four Hornsszal kapcsolatos munkálatait. 

Miután a szerző elhatározta, hogy a filmzene világában próbál helytállni, nem apja közbenjárásának köszönhetően vágott neki a feladatnak, hanem a ranglétra összes fokát megjárva, fokozatosan került bele Hollywood véráramába. Eleinte megannyi diákfilm, illetve az American Film Institute égisze alatt készült alkotások számára íródott kíséretek révén kóstolhatott bele a műfajba, majd megismerkedett a B kategóriás filmekről ismert rendező-producerrel, Roger Cormannel, akivel számos alkotást készített, s első sikerét, az 1980-as Csata a csillagokon túlt is neki köszönhette. A nyolcvanas évek első felében olyan sci-fik, illetve horrorok jelentették számára az ugródeszkát, mint A kéz, A farkas, az Agyhalál, a Támadás a Krull bolygó ellen, az Űrszekerek II. – Khan haragja (melyben egy cameo szerep erejéig fel is tűnik), a Star Trek III. – Spock nyomában vagy a Selyemgubó. A nagyzenekari művek készítése mellett a korszak filmzenéit átható elektronikus megoldások bevonásától sem riadt vissza, amire a 48 óra és folytatása éppúgy ékes példa, mint a Kommandó vagy a Vörös zsaru.

A komponistát a nyolcvanas évek során két olyan direktorral hozta össze a sors, akiknek később karrierje fontosabb állomásait is köszönhette: James Cameronnal meglehetősen viharosan kezdődő kapcsolatát olyan alkotások koronázták meg, mint A bolygó neve: Halál, a Titanic és az Avatar, Ron Howarddal pedig a Selyemgubót, a Willow-t, az Apollo 13-at, a Váltságdíjat, A Grincset, az Egy csodálatos elmét és Az eltűnteket hozta tető alá. Horner számtalan műfajon belül volt képes maradandót alkotni, legyen szó megtörtént eseményen alapuló produkcióról (Apollo 13, Viharzóna), családi moziról (Egérmese, Casper), akciófilmről (Férfias játékok, Zorro álarca, A karate kölyök), krimiről (A Pelikán ügyirat), drámáról (Az arc nélküli ember, A rettenthetetlen, A csíkos pizsamás fiú) vagy képregény-adaptációról (A csodálatos Pókember). A szerzővel kapcsolatban azonban érdemei, illetőleg műveinek jelentősége mellett a kritikusok és rajongók körében időnként olyan témák is terítékre kerültek, miszerint gyakran ismételte önmagát, illetőleg hogy alkalmanként Prokofjev és Sosztakovics műveiből is merített. Egy interjú alkalmával e felvetésekre az alábbiakat reagálta: „Mozart korában Mozart volt a legjobb. De akármelyik tizenöt zeneszerzőt megnézzük abból az időből, kiderül, hogy a zenéjük tulajdonképpen olyan volt, mint Mozarté. Legyen az Michael Haydn, az ő édesapja vagy bárki más, a műveikbe belehallgatva rájöhetünk, hogy mind ugyanazt a zenei nyelvet beszélték. A filmzene egy furcsa, ördögi dolog; minden egyes darabnak különbözőnek kell lennie – legalábbis a jogásznyelv szerint. De művészként ezt lehetetlen megvalósítani. A klasszikus zene, a komolyzene pedig számomra egy csodálatos világ, és merítek is belőle.” Bármennyi támadás is érte, bárkinek bármilyen véleménye is van róla ezek hatására, érdemei vitathatatlanok, s a filmzene világa egyértelműen szegényebb lenne, ha annak idején nem ezt a pályát választja.

Hornernek a dallamok mellett a repülés volt a másik nagy szenvedélye: kisgyermek kora óta érdekelte a levegő meghódítása, s viszonylag fiatalon meg is szerezte a pilótaengedélyt. „Idővel azonban választanom kellett a repülés és a zene között. Utóbbit választottam, de sohasem távolodtam el a repüléstől” – mesélte a komponista. Összebarátkozott a Flying Horsemen formáció tagjaival, akik 2010 óta mutatják be trükkjeiket a különféle légi bemutatókon az általa készített „Flight Demonstration Music”-ra keresztelt műre. Sajnálatos módon a szerző tragikusan hirtelen bekövetkezett halálát is kedvenc hobbija okozta: 61 éves korában, Santa Barbara közelében lezuhant kisrepülőgépével. 
 

Kulics László
2019.03.25.

 

 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Az Alien-filmek zenéi
Moziszériák, tévésorozatok


A Jack Ryan-adaptációk zenéje
Kollaborációk, életutak

A Pókember-filmek zenéje
Moziszériák, tévésorozatok

James Cameron filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak


Karácsonyi filmzenék
Kollaborációk, életutak

Oliver Stone filmjeinek zenéi
Kollaborációk, életutak


Ron Howard és James Horner
Kollaborációk, életutak


Sportfilmek zenéje - I. rész
Kollaborációk, életutak

Sportfilmek zenéje - II. rész
Kollaborációk, életutak


Wolfgang Petersen filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak
 
A Filmzene.neten szereplő anyagok idézése a forrás feltüntetésével lehetséges.

Süti tájékoztató