"Ezúttal háború lesz" – e szlogennel kívánta előrevetíteni James Cameron, hogy A nyolcadik utas: a Halál régóta várt folytatása egy olyan felvonás lesz, amely amellett, hogy visszahozza az első rész két fő karakterét, merőben eltérő stílust képvisel majd. Számítása pedig maximálisan bejött: a feszített munkatempó okán előzetes tesztvetítések nélkül mozikba küldött alkotás nemhogy felnőtt elődjéhez, hanem olyan sikert aratott, melynek eredményeként a mai napig is A bolygó neve: Halál tekinthető az Alien-franchise legkedveltebb fejezetének.

A direktor a debütáló nagyjátékfilmje, a Piranha 2.: Repülő gyilkosok okozta félresiklását a Terminátor: A halálosztóval olyannyira helyre tudta tenni, hogy a 20th Century Fox, valamint az első Alien-mozi producerei, David Giler és Walter Hill nemcsak a forgatókönyv elkészítését bízták Cameronra, hanem a rendezést is. A háborús filmek és a sci-fik legjellemzőbb vonásainak egyesítésével született meg A bolygó neve: Halál, tető alá hozására pedig tizennyolc millió dollárt állt rendelkezésre, ami a tervezett léptékhez képest nem számított soknak, ám a rendező leleményességének, illetve tehetségének köszönhetően ez az összeg nem nyomta rá bélyegét a minőségre. A végeredmény egy olyan, a két Oscar-díjon felül számos egyéb elismeréssel jutalmazott kasszasiker lett, melytől kezdve Cameron A-listás rendezővé lépett elő.


Akárcsak Ridley Scott alkotásánál, úgy ezúttal sem zajlottak zökkenőmentesen a munkálatok, ami természetesen a zeneszerzés folyamatára is rányomta bélyegét. A posztot James Horner töltötte be, aki a Star Trek 2.: Khan haragját követően második ízben vehette át a stafétát Jerry Goldsmithtől. A direktor és a szerző pályája az 1980-ban készült Csata a csillagokon túl kapcsán keresztezte egymást először, ahol az ekkor még a harmincas éveinek elején járó Horner a zenéért, Cameron pedig a makettekért felelt. E távoli munkakapcsolat fonódott össze A bolygó neve: Halálnál, s ahogyan azt mondani szokás, a többi már történelem: rendező-zeneszerző felállásban három filmet készítettek, melyek négy Oscar-jelölést hoztak Horner konyhájára, amiből kettőt (a Titanic score-jáért és betétdaláért) díjra is válthatott. Ám A bolygó neve: Halál forgatásakor semmi jele nem mutatkozott későbbi sikerszériájuknak, sőt, az itt kialakult viharos kapcsolatuk eredményeként tíz évig nem keresték egymás társaságát.

Az előzetes egyeztetéseket követően Horner Angliába utazott, hogy az ott folyó utómunkálatokba bekapcsolódva elkészítse művét. Nagyjából eddig a pontig volt rendben minden, ugyanis megérkezését követően azzal szembesült, hogy nem a megbeszéltek szerint zajlanak az események. "A kész film helyett azt láttam, hogy még javában forgatnak. Hat hét állt rendelkezésemre a score megírására, amiről azt hittem, elegendő lesz, de nem volt film, amihez zene készülhetett volna. Három hétig csak ültem, illetve ellátogattam a forgatásra, valamint a vágószobába" – emlékezett vissza később. Megkérdezte Cameront, hogy a csúszások miatt biztosít-e számára további négy hetet, ám erre nemleges válasz érkezett, mert a premierdátumon sem ő, sem a producerek nem kívántak változtatni. "Másfél hónap volt hátra a bemutatóig, és sem az utószinkronnal, sem pedig a zenével nem foglalkoztak még" – mesélte a szerző, aki szerint a rendezőt jobban érdekelték az effektek, mint az aláfestés. Bár a filmes a határidő betartása érdekében maga is nemegyszer napi tizenhat-tizennyolc órát töltött el a vágószobában, a munka azonban összességében is feszített tempóban folyt, Hornert pedig hátráltatták az örökös újravágások, melyek következtében a késznek vélt, pontosan időzített részleteken is többször módosítania kellett. A komponista emellett az Abbey Road Studios biztosította feltételekkel sem volt elégedett: a helyszín akkoriban nemcsak nevében, hanem felszereltségében is patinásnak számított, így az is nem várt feladatok elé állította, hogy megfelelően olvassza egybe az elektronikus elemeket a London Symphony Orchestra előadásával.


A zenei felvételek előtt egy-két nappal Cameron újabb változtatási ötletekkel rukkolt elő, amelyek tovább fokozták a közte és Horner közt fennálló feszültséget – egyes információk szerint a sorozatos ordibálások egy alkalommal odáig fajultak, hogy a vita hevében a filmes a falhoz nyomta a komponistát. Gale Anne Hurd producer és Cameron azt fontolgatták, hogy más zeneszerző után néznek, amire a művész így reagált: "Kérlek, tegyétek! Ha találtok valakit, aki tapasztaltabb, és jobban tudja ezt csinálni, szeretnék vele találkozni, mert biztos tudnék tőle mit tanulni!" Ám a kedélyek végül lecsillapodtak (ennek áráról még lesz szó írásomban), a film a tervezett időben került a mozikba, a kemény munka pedig Horner számára is meghozta az eredményt, hiszen első Oscar-jelölését az idegenek számára készített aláfestése révén érdemelte ki a Filmakadémiától – ezzel párhuzamosan viszont ő és a direktor kölcsönösen kijelentették, hogy többet nem áll módjukban egymással dolgozni.

A nyolcadik utas: a Halálhoz hasonlóan ezúttal is a filmzenealbumok segítenek eligazodni abban, hogy milyen zenék születtek az alkotáshoz, s azokból mi került a filmbe. Goldsmithhez hasonlóan Horner muzsikája is több helyen esett áldozatául a vágásoknak, variálásoknak, így a mozi alatt hallható darabok nem minden esetben egyeznek a komponista elképzeléseivel. Erről először a Varése Sarabande által 1986-ban bakeliten és CD-n egyaránt megjelentetett, napjainkban már kifutottnak számító albumnak köszönhetően bizonyosodhattunk meg, de teljes képet nem ez a negyvenperces, hanem a premier tizenötödik évfordulóján kiadott The Deluxe Edition nyújt számunkra, amin öt alternatív tételváltozat mellett minden, a mozi ihlette track megtalálható – ráadásul a korábbi koronggal ellentétben immáron időrendben. Ám jelen mű ismertetése nemcsak a késznek vélt munkát ért hányattatások említése nélkül nem lenne teljes, hanem akkor sem, ha nem térnénk ki arra, milyen szinten szolgált táptalajaként A kéz, A farkas, a Támadás a Krull bolygó ellen, az Agyhalál, a Különleges küldetés, a Star Trek 2.: Khan haragja, valamint a Star Trek 3.: Spock nyomában egyaránt Horner által jegyzett kísérete.


Hornerről nemcsak érdemei, műveinek színvonalassága kapcsán szokás beszélni, hanem amiatt is, hogy gyakran ismételte önmagát, s emellett olyan szerzőktől is merített, mint Prokofjev vagy Sosztakovics. Egy interjú alkalmával így reagált erre: "Mozart korában Mozart volt a legjobb. De ha akármelyik tizenöt zeneszerzőt megnézzük abból az időből, kiderül, hogy a zenéjük tulajdonképpen olyan volt, mint Mozarté. Legyen az Michael Haydn, a bátyja, Joseph vagy bárki, a műveikbe belehallgatva rájöhetünk, hogy mindannyian ugyanazt a zenei nyelvet beszélték. A filmzene egy furcsa, ördögi dolog; minden egyes darabnak teljesen különbözőnek kell lennie – legalábbis a jogásznyelv szerint. De művészként ezt lehetetlen megvalósítani. Ugyanazt a feladatot sokféleképpen is meg lehet oldani. Ott van például a Casper vagy akármelyik kalandfilm, amelyhez akár én, akár mondjuk John Williams írt zenét – alapvetően ugyanúgy hangzanak. Lehet, hogy az egyik furfangosabb, a másik kifinomultabb, de végeredményben az összbenyomás ugyanaz. A klasszikus zene – a komolyzene – pedig számomra egy csodálatos világ, és merítek is belőle". Én mindig úgy voltam ezzel a jelenséggel, hogy amennyiben egy Horner-zene megfogott, könnyedén felülkerekedtem a korábbi műveire történő kikacsintásokon, s ennek legékesebb példája A bolygó neve: Halál kísérete, amin keresztül megismerkedhettem a szerzővel, s kezdtem – többek között a The Alien Trilogy korongnak köszönhetően – egyre jobban elmerülni a filmzenék világában.

Cameron elismeréssel szólt az első rész aláfestéséről, így bár a mozik eltérő stílusából eredően ezúttal egy dinamikusabb, militarista jellegű zenére volt szüksége, szerette volna, ha a Goldsmith-féle nyomasztó atmoszféra is jelen lenne, aminek érdekében Horner a lassú dobokat és a visszhangszerű megoldásokat adaptálta művébe – ezeket korábban a Star Trek-zenéinél is bevetette. E törekvés a "Main Title"-ben éppúgy szembetűnik, mint az, hogy (elődjével ellentétben) neki sikerült megvalósítania, hogy egy olyan, az űrt szimbolizáló, lírai témát alkalmazzon, amely a nyitány és a stáblista alatt keretbe foglalja a cselekményt. Az itt és a "Resolution and Hyperscape"-ben felcsendülő téma amellett, hogy remekül szegélyezi a történetet, jelentős hasonlóságot mutat Hacsaturján Gayane balettzenéjének "Adagio"-jával, aminek oka, hogy a rendező ezzel demonstrálta Hornernek, milyen felvezető hangulatot vár el tőle. E két track mellett a "Bad Dreams" elején és az "LV-426" második felében szintén hallható ez a motívum, ám erről csak a lemez árulkodik, mert a filmből kimaradtak.


A score emellett a bolygón lévő teremtmények jelentette fenyegetettségre, valamint a különleges osztag és az idegenek összecsapásainak nyomatékosítására épül, s e három pillér közül messzemenően utóbbi tekinthető a mű legimpozánsabb szegmensének - emiatt is számít ez a legkedveltebb Alien-zenének. Az akciótételek előfutáraként szolgáló "Combat Drop" a népszerű "Ripley's Rescue" – "Futile Escape" tételek alapjait foglalja magában, ám a Ripley (Sigourney Weaver), a társaságot képviselő Burke (Paul Reiser) és a katonák leszálláshoz készülődése ihlette darabot csupán a bővített album révén nyílik lehetőségünk megismerni, a moziból ugyanis teljesen kihagyták. A jelenetsor alatt néhány másodpercnyi, a főtémából kivágott Horner-muzsikát követően a Hollywoodban elsősorban kiegészítő zeneszerzőként, karmesterként, illetve zenei rendezőként ismert Harry Rabinowitz pergő- és nagydobra írt műve hallható, amely bár korántsem olyan színes, mint az eredetileg ide szánt darab, kétségkívül működik. A bolygó neve: Halál mozgalmasabb pillanatait erőteljes zenekari jelenlét kíséri, ahol a vonósok és a rezesek mellett a dobok és a különféle fémes ütőhangok követelnek maguknak figyelmet - az utóbbiak jelentette vázakról a "Ripley's Rescue (Percussion Only)" és a "Combat Drop (Percussion Only)" révén kaphatunk ízelítőt. Ezek jelentősen növelik az alkotás militarista jellegét, felfokozott tempóját, ami a "Ripley's Rescue"-n és a "Futile Escape"-en túl a "FaceHuggers"-ben, a "Newt Is Taken"-ben, a "Going After Newt"-ban, a "Bishop's Countdown"-ban, a csak részleteiben felhasznált "Queen to Bishop"-ban, valamint a "Resolution and Hyperscape" elején egyaránt visszaköszön. E csokor sok hasonlóságot mutat A kéz, A farkas, az Agyhalál, a Star Trek 2. – Spock nyomában és a Különleges küldetés bizonyos tételeivel, ám a dallamok mégis e kaland révén váltak szélesebb körben ismertté, népszerűvé. Felkapottságuk azonban nemcsak a rajongók körében volt jellemző, hanem a filmiparban is: míg a "Bishop's Countdown" gyakran bukkant fel különféle előzeteseknél (ilyen volt például az Alkonyattól pirkadatigé, a Különvéleményé, a Dante pokláé, a Rés a pajzsoné vagy a Tortúráé), addig a Drágán add az életed! alkotói a "Resolution and Hyperscape" elejét (amelyet egyébként Cameron végül a "Bishop's Countdown"-ból származó részlettel váltott ki) használták fel mozijuk zárásához. Ám bármennyire is jól működtek ezek a tételek - hol teljes valójukban, hol felszabdalva –, Cameron nem minden esetben használta őket: azon részhez, amikor Ripley és Newt (Carrie Henn) a teherliftet várják, Horner időhiány okán nem tudott zenét írni, a vágás során pedig nem valamelyik korábbi tételét igazították ide, hanem Goldsmith A nyolcadik utas: a Halál ihlette "Sleepy Alien"-jét.

A muzsika thrilleres megközelítésből kiinduló elemei underscore jellegük miatt inkább a film alatt erősek, mintsem az albumon, éppen ezért a score rajongóinak többsége a premierkor megjelent albumot preferálja, mert azon csak a "Sub-Level 3", az "Atmosphere Station", valamint a "Dark Discovery" kapott helyet, míg a bővített változatnál a játékidő közel harmadát ezek teszik ki. E visszafogott, lassú tempójú, fenyegetést sugalló megoldások más stílust képviselnek, mint az űrt és az akciókat szimbolizáló társaik, ám a vágószobában történtek közös pontjuknak számítanak. A "Dark Discovery / Newt's Horror" és a "Newt" szinte teljes egészében kimaradtak a produkcióból, az "LV-426"-ból a más összképet adó "LV-426 (Alternate Edit - Film Version)"-t használták fel (ráadásul címével ellentétben végül a USS Sulacót bemutató képsorok alatt kapott helyet), s a "Med. Lab." is csak nyomokban fedezhető fel. Horner a zenekar játékát több helyen ötvözte szintetizátoros megoldásokkal, ám ezek a feszültebb hangvételű tételek esetében kaptak kiemeltebb szerepet, csúcspontjuk pedig a különféle morajlások és zörejek alkotta "The Queen" lett.


A bolygó neve: Halál egyszerre volt átok és áldás James Horner számára, hiszen a szűk határidő és rendkívül viharos munkafolyamat közepette napvilágot látott kíséretére a Filmakadémia is felfigyelt – ráadásul ugyanezen évben a legjobb betétdal kategóriában is nominálták őt az Egérmese "Somewhere Out There" című daláért. Bár ekkor a pokolba kívánta James Cameront, alig egy évtizeddel később mégis közös projekten kezdtek el dolgozni, s miután a Titanic sínre tette viszonyukat, múltjukkal kapcsolatban is árnyaltabban kezdtek egymásról nyilatkozni: "A bolygó neve: Halál mindkettőnk számára szörnyű emlék. Ennek számos oka is volt: folyamatosan változtak a jelenetek, szorított a határidő, alig több mint egy hetem volt a score-ra, riasztó volt. Régebben mindketten mások voltunk, én is és ő is arrogánsan viselkedtünk, így nem akartunk többet egymással dolgozni. Ennyi év távlatából ez már viccesnek tűnik" – összegezte 1998-ban Horner, aki bevallása szerint a körülmények okán csupán nyolcvanszázalékosan tudott teljesíteni. Én úgy vélem, ennél jobb munkát végzett, és bár az idegenek második színrelépéséhez szállított kíséretében vannak hangjegyről hangjegyre könnyűszerrel lekövethető átfedések munkásságának korábbi állomásaival, hatásosságához nem fér kétség: a cselekményhez és a képsorok hangulatához rengeteget tett hozzá.