„A porcelánokat még nem használta senki, a lepedőkön még nem aludt senki. A Titanicról azt mondták, hogy az álmok hajója, és az is volt, valóban az volt”. E mondatokkal veszi kezdetét James Cameron kultikus mozijában Rose visszaemlékezése az R.M.S. Titanic első, egyben utolsó útjára. A White Star Line társaság óceánjárójához a hajózás történelmének legismertebb katasztrófája köthető, mely tényben Walter Lord A Titanic pusztulása, illetőleg Beryl Bainbridge Közelebb hozzád, Istenem című kötetei éppúgy közrejátszottak, mint a roncs 1985-ös megtalálása, a felszínre hozott tárgyakból rendezett kiállítássorozat, valamint Cameron elsöprő sikerű alkotása. A direktor ráadásul a tizenegy Oscar-díjjal jutalmazott filmje után sem fordított hátat a témának: úgy magával ragadta az esemény, hogy ezt követően A Titanic szellemei, a Titanic Adventure, a Discovery Channel égisze alatt megvalósult Last Mysteries of the Titanic, valamint a National Geographickal közösen tető alá hozott duó, A Titanic és James Cameron, illetve a Titanic: 20 évvel később James Cameronnal című dokumentumfilmekben is foglalkozott vele. Ezekben igyekezett realisztikusan bemutatni az eseményeket, a lehető legaprólékosabban feltérképezni a roncsot, s néha még azt is felhozta, hogy a tények és a karakterek szempontjából bizonyos szintig hitelesnek mondható mozijánál a hatás érdekében mikben tért el a valóságtól.


A rendező A bolygó neve: Halállal, A mélység titkával és a Terminátor 2.: Az ítélet napjával hódította meg Hollywoodot, ismérveinek egyike pedig, hogy mindig az előzőnél jóval nagyobb léptékű célokat állít maga elé. Projektjeiért tűzbe megy, bármi áron képes megvalósítani, sikerre vinni őket, aminek egyik ékes példájává a Titanic vált – igaz, ezt az Avatar-mozikkal később tisztességgel megfejelte. Bár a Paramount és a 20th Century Fox vezetői a Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon még tanácstalanul néztek egymásra, miután kiderült, közös gigaprodukciójuk nem taglózta le a közönséget, ráncaik azonban egy csapásra kisimultak az amerikai premiert követően: a nézettségi adatok az egekbe szöktek, s amellett, hogy a Titanic világviszonylatban a legtöbb bevételt hozó alkotássá lépett elő, a díjkiosztókon is magabiztosan tarolt. Cameron vállalkozása tizenkét évig uralta a mozik box office listáját, ahonnan első körben az Avatar taszította le, majd a Bosszúállók: Végjáték sorolta még eggyel hátrébb.

A Leonardo DiCaprio, valamint Kate Winslet alakította Jack és Rose kalandos, tiszavirág-életű szerelmén keresztül bemutatott hajókatasztrófa a mozitörténelem egyik legnagyobb durranása lett, amire szüksége is volt a stúdióknak, hiszen megvalósítása a kilencvenes évek derekán éppoly grandiózus vállalkozásnak számított, mint anno a Titanic megépítése. Cameron rendkívüli érzékkel vetette papírra forgatókönyvét: a jéghegy megjelenéséig egy románc kibontakozását, a társadalmi rétegek közötti különbséget, valamint az emberek megalomániáját, erőfitogtatási vágyát kísérhetjük figyelemmel, ami szempillantás alatt tragédiába fordul, és bár minden utas egyformán veszélyben van, a kölcsönös segítségnyújtással egyetemben az önzés is felüti a fejét – ahogy süllyed a hajó, úgy kerül felszínre az egocentrikusság.


A Cameron-féle Titanic-jelenség titkát, globális hatását számtalan cikk, tanulmány boncolgatta már, ráadásul annyi interjú készült a legkülönfélébb stábtagokkal (köztük természetesen az ennek kapcsán két Oscar-díjjal jutalmazott zeneszerzővel, James Hornerrel is), hogy azok könnyedén kitennék egy, a mozi megszületésével, utóéletével kapcsolatos, többkötetes könyvsorozat masszív alapját – igen, azon könyveken felül is szolgálnának érdekességgel, melyek eddig e témában megjelentek. De vajon a Titanic méltán zsebelte be a tömérdek díjat? Zenéje tényleg annyira jó, ahogyan azt a kritikusok és a nézők többsége véli? Ezek a kérdések időnként bennem is felmerülnek a film nézése vagy aláfestésének hallgatása közben, és mindig határozott igennel felelek rájuk, én ugyanis minden szempontból elégedett vagyok vele. Ebben természetesen nagy szerepe van annak, hogy még most, negyed évszázad elteltével is képes elvarázsolni, holott eleinte hallani sem akartam róla...

A premier környékén rádiós és tévés beharangozókkal, no meg a „My Heart Will Go On” dallal volt tele a média, szó szerint a csapból is ezek folytak, ami egy szuperprodukció esetében nem csoda, ám mivel engem egyáltalán nem érdekelt, zavart, hogy lépten-nyomon ezekbe botlok, a körülötte kialakult hisztériáról, a lányok DiCaprio-ábrándjairól hallok. Középiskolásként szinte heti rendszerességgel jártam moziba a barátaimmal, s bár kollektívan igyekeztünk kerülni ezt a filmet, egyikünk addig nyaggatott bennünket, próbált győzködni az addig megjelent kritikákra hivatkozva, amíg a bemutatót követő negyedik-ötödik héten be nem ültünk rá, s ekkor bizony megfordult velem a világ. Cameron víziója egy csapásra magával rántott: a patinás képsorokkal történő indítás, s a roncsvadászok (élükön a Bill Paxton alakította Lovett-tel) szemszögéből elénk táruló hajómaradványok a hozzájuk kapcsolódó zenékkel („Logo / Main Title”, „2 1/2 Miles Down”) rögvest beszippantottak, akkor és ott Titanic-rajongóvá léptem elő. Elolvastam a bevezetőben említett könyveket, megvettem a filmet (ekkor még videokazettán), ellátogattam a 2007-es, a Millenárisban megrendezett kiállításra, hovatovább ezen látszódik meg leginkább a filmzenékre vonatkozó gyűjtői szenvedélyem: a Titanic, valamint a Back to Titanic albumok először kazettán, aztán CD-n lettek meg, majd az első lemez bakelithatású verziójára, a The Vinyl Classics Editionre éppúgy beruháztam, mint a La-La Land Records négylemezes gyűjteményére. S minthogy e score minden percét tökéletesnek vélem (minden hibájával, korábbi Horner-muzsikákra történő utalásaival egyetemben), a Cameron vállalkozásához hasonló léptékűre nyúlt ismertetőm alapjának ez utóbbi, komplex kiadványt választottam.


Hangos szétválás, látványos távolságtartás után még hangosabb egymásra találás – röviden így jellemezhető Cameron és Horner kollaborációjának 1986 és 1997 közötti időszaka. A bolygó neve: Halál munkálatai folyamán kialakult konfliktus ismeretében nem sokan fogadtak volna arra, hogy a duó valaha is együtt dolgozik majd, amit az a tendencia erősített meg, miszerint vitájukat követően a direktor A mélység titka során Alan Silvestrivel, a Terminátor 2. – Az ítélet napja, valamint a True Lies – Két tűz között apropóján pedig korábbi alkotótársával, Brad Fiedellel működött együtt. És bár a Titanic végül újfent összehozta a sikerpárost, a kezdet kezdetén Cameron Enyával számolt, akitől a forgatókönyv írása közben számos albumot hallgatott. Azért próbálkozott nála, mert zenéinek hangulatából gyakorta asszociált a hajó gyártási helyére, illetve Jackre (a nyers vágások alkalmával ideiglenes aláfestésként az ír és egyéb komolyzenei muzsikák mellett az ő számait is felhasználták), ám elképzelése nem talált viszonzásra, az énekesnő ugyanis visszautasította őt. „Amikor elkezdtünk beszélni a muzsikáról, egy együttműködés körvonalai rajzolódtak ki, és ilyet én sohasem csináltam. Az én érzéseimről van szó, én írom a dalaimat, én éneklem őket. Mindig én formáltam a dallamokat, így ezt a dolgot nagyon furcsának találtam, ráadásul épp egy albumon dolgoztam akkoriban, ezért azt mondtam, hogy ez kollaboráció keretében nem fog megvalósulni” – mesélte közel húsz évvel később Enya, aki bár nemet mondott, stílusa a temp zenéken keresztül bizonyos mértékben hatással lett a score-ra.

Egyes információk arról szóltak, hogy Cameron az előző mozijának, a Két tűz közöttnek kíséretéről szóló negatív visszajelzések miatt az addigi vállalkozásainak többségéhez muzsikát szállító Fiedelt meg sem környékezte, a komponista azonban cáfolta ezt: „Jimmel a Titanicról is beszéltünk, ám ő végül Horner mellett döntött. Jó volt a megérzése ezzel kapcsolatban, a lehető legjobb választás lett, ami a film sikeréhez is hozzájárult”. Fiedel a Két tűz közöttet követően nem dolgozott többet a rendezővel, szerepét Horner vette át a cameroni életműben: a direktor végül A rettenthetetlen score-jának tradicionális színezete ismeretében kereste fel, majd a Titanic után az Avatart is őrá bízta. Közös pályafutásuk felrázására így emlékezett vissza: „A Sony Classicnál találkoztunk, és váltottunk pár szót, mielőtt rátértünk volna a konkrétumokra. Azzal indítottam, hogy az Apollo–13-é és a Szenvedélyek viharábané az elmúlt tizenöt év két legjobb filmzenéje, és azt szeretném, ha ez ösztönözné. Aztán rátértünk A bolygó neve: Halálra, és mindent elsimítottunk” – mondta, majd hozzátette: „James nagyon lelkesen dolgozott a filmen, és csupán néhány percembe telt, hogy megértsem őt. Ugyanakkor pontos instrukciókat is adtam neki”. E projekt tehát apropóként szolgált arra, hogy fátylat borítsanak sérelmeikre: „Úgy vélem, azóta mindketten érettebbek lettünk, és ez nagyban segítette a közös munkát. Amikor hallottam a Titanicról, szerettem volna, hogy én írhassam meg hozzá a zenét. Ez egy valódi, érzelemgazdag történet, amelyet szerettem volna elmesélni” – nyilatkozta a komponista.


Horner az ír dallamvilágot az uilleann pipesra keresztelt dudával, valamint a penny whistle (másik nevén: tin whistle) furulyával idézte meg, melyek éppoly emblematikus alkotóelemeivé váltak művének, mint az elektronikus textúrák vagy a norvég származású Sissel vokálja. A történet okán a zenének rengeteg érzelmet kellett közvetítenie: szenvedélyt, szerelmet, féltékenységet (utóbbit a Billy Zane alakította Hockley irányából), félelmet, valamint a szerettek, barátok elvesztéséből eredő fájdalmat, melyeket a szerző rendkívüli érzékkel gyűjtött csokorba. „1997 elején, a forgatás végeztével James meghívott a stúdiójába, ahol eljátszott nekem néhány kezdeti vázlatot, melódiát a zongoráján. Ott volt minden, amiről álmodtam, tökéletesen formálta meg a film fájdalmas, keserédes szívét” – mesélte Cameron.

Ám minthogy a legtöbb embernek a Titanic zenéjével kapcsolatban elsősorban a Celine Dion-sláger jut eszébe, mielőtt elmélyülnék a score-ban, néhány gondolat erejéig kitérnék a világhírű betétdalra. Az instrumentális kíséret szerelmi témájából táplálkozó szerzemény szövegét Will Jennings írta (aki olyan alkotásoknál dolgozott a komponista keze alá, mint például A kétszáz éves ember, a Zorro álarca, valamint az Egy csodálatos elme), és úgy vették fel, hogy arról a dalhasználattól eleinte mereven elzárkózó Cameronnak egy szót sem szóltak – a történet további pikantériája, hogy az énekesnő is nehezen bólintott rá a felkérésre. Horner úgy próbálta időzíteni ötletének prezentálását, hogy a direktort jó kedvében találja, amire akkor látta elérkezettnek a pillanatot, amikor az végzett a roncs és a hajó eredeti állapotát bemutató képsorok közötti átmenetekkel, melyek tökéletesítése sok munkaórát emésztett fel. A szerző egyeztetésük közben rafináltan előhozakodott a dallal (beszélgetésük háttérzenéjeként tette be, s megvárta, míg rendező barátja rá nem kérdez), és bár az elnyerte Cameron tetszését, felhasználását szinte az utolsó pillanatig halogatta, mert félt, hogy nem illik majd a filmhez. Végül aztán az instrumentális stáblistazene egy részét felcserélte a Dion-számmal, amely nemcsak a reklámkampánynak és a végefőcímnek köszönhetően vált szerves részévé a produkciónak, hanem azáltal is, hogy hangjegyeivel a score-hoz tudott kapcsolódni. Alkalmazása a stúdió vezetőinek szintúgy szimpatikus volt (ők kiaknázható reklámpotenciált látták benne), a végeredmény pedig minden várakozást felülmúlt: a díjeső mellett a dalt is tartalmazó filmzenealbum több mint harmincmillió példányban talált gazdára, a My Heart Will Go On kislemezből hozzávetőlegesen tizennyolc millió darab fogyott el, Dion stúdióalbumából, a Let's Talk About Love-ból (melyre szintén felkerülhetett a sláger) pediglen harmincegy millió.


Azonban akármennyire is osztom azon véleményt, miszerint a főcímdal (mely a La-La Land-féle kiadványról lemaradt) telitalálat lett, a score-t – ahogyan azt már említettem – jóval nagyobb becsben tartom, kezdettől fogva elvarázsolt. A stúdiólogót követően patinás képsorokkal elevenedik meg a kikötőt – a hajóról és a partról egyaránt lelkesen örvendező tömeg figyelmével övezve – elhagyó Titanic, majd megjelennek a hullámok, a cím, s aztán máris a reflektorok fényében sejtelmesen előtűnő, az éjsötét óceánfenéken nyugvó roncsnál találjuk magunkat. Eközben Horner egy rettentően visszafogott, Sissel hangjával koronázott himnikus darabbal indít („Logo / Main Title”), aztán átvált a maradványok ihlette, a múltbéli tragédián merengő „2 1/2 Miles Down”-ra. Az első perctől fogva zseniálisan mosódik össze a múlt és a jelen, s az, hogy rögvest szembesülünk a történet végpontjaival, különleges lökést biztosít a filmnek, ami a zeneszerző érdeme. Cameron eredeti koncepciója rögtön a ronccsal indult (ami alatt a nyers vágások során még Gustav Holst Marsának részlete szólt), s utána kezdett bele a fiktív szerelmi drámába oltott történetmesélésbe, ezt látván viszont Horner azt tanácsolta neki, hogy kezdjen merészebben: a roncs körül pásztázás előtt mutasson korhű felvételt a hajó indulásáról. Ehhez új jeleneteket kellett forgatni, módosították az óceán mélyéről szóló blokk vágását, s a felvetés után két hónappal Horner már az új nyitányon dolgozott – igaz, a „Logo / Main Title”-nek végül csupán a második fele, a tízperces „2 1/2 Miles Down”-nak pedig mindössze a harmada csendülhetett fel.

A „2 1/2 Miles Down” hangulata már a film alatt elvarázsolt, és részint emiatt örültem nagyon a bővített kiadványnak, mert végre a filmtől függetlenül is hallgathattam. Ugyanakkor ennek nagy része underscore, így aki nem elfogult rabja a zenének, az nem feltétlenül talál élvezetet a hangszerek halk morajlásában. A „Rose Frees Jack”, illetőleg a „Murdoch's Suicide” című tételek esetében szintén ez a helyezet, sőt még a „First Sighting / Rose's Suicide Attempt”-et és a „Jack Saves Rose”-t is ide sorolnám, mert bár ezek dallamosak, mozgalmasak, inkább a hozzájuk kapcsolódó mozzanatokkal teljesednek ki igazán.


A „To the Keldysh / Rose Revealed”-ben a lendületes start egy, úgymond, másik emlék-témába torkollik, ám ez már korántsem olyan komor, mint a „2 1/2 Miles Down”, itt ugyanis a Rose és Jack között kialakult vonzalom fájdalmas emlékei kerülnek felszínre. A „Distant Memories”, a „My Drawing / Relics & Treasures”, valamint a „The Promenade / Butterfly Comb” nagyon jól aláhúzza a hol Winslet, hol Gloria Stuart (Titkok háza, A három testőr) alakította Rose érzéseit, az ezredfordulót követő, változások tömkelegével tűzdelt korszakban történő útkeresését, jellemének alakulását. Ráadásul általuk (a „First Sighting / Rose's Suicide Attempt”-tel egyetemben) a szerelmi téma is lassacskán körvonalazódik, mely a „Rose”-ban teljesedik ki, s olyanok főszereplőjévé emelkedik, mint a „The Portrait” (melynek első lemezen lévő változata teljesen más, mint ami végül a filmbe került, az ott hallható bensőségesebb, zongoraszólós változat a harmadik korongra került fel), a „Lovemaking” vagy az „A Woman's Heart Is a Deep Ocean of Secrets”, miközben a dinamikusabb „Hard to Starboard (Extended Version)”-ben és az „Unable to Stay, Unwilling to Leave”-ben is felsejlik. Horner ezekben többször tette úgy komplexebbé a zenekar játékát, hogy Sissel hangjára, illetve a Dion tolmácsolásában előadott főcímzene dalszövegének ritmusára támaszkodva zeneileg is összekötötte Rose és a hajó sorsát.

A komponista számos interjúban kitért arra, hogy kezdettől fogva olyan énekhangot keresett, melyre hangszerként tekinthet, s emiatt rengeteg előadót hallgatott meg, mígnem rátalált Sisselre. „James nem szerette volna, hogy hegedűt használjak, és romantikus témát sem akart, de közben egy szerelemről szóló filmet forgatott. Elkezdtem dolgozni a témáimmal, a hangszerelésnél pedig figyelembe vettem az ír furulyát. Fiúkórust alkalmaztam, és apró színt vittem bele zongorával hegedű nélkül, bár tudtam, hogy végül úgyis használnom kell majd. A folyamat során azonban rátaláltam egy női hangra, amely gyönyörű volt” – mesélte Horner, aki mindezeken túlmenően hangmintákból felépülő kórust is bevetett (hovatovább ő maga is játszotta fel ezen részeket).


Az eltérő társadalmi rétegeket szimbolizáló Jack és Rose mellett a film másik főszereplője a korának legnagyobb utasszállító óceánjárójaként beharangozott Titanic, melynek gyártási helyére, Írországra uilleann pipesszal utalt Horner, amelyet először a „Logo / Main Title”-nél vetett be, majd a „Lovejoy Chases Jack and Rose”-nál, az „Unable to Stay, Unwilling to Leave”-nél, az „An Ocean of Memories”-nél és a „Post”-nál is alkalmazott. Ám ezzel egyetemben a hajó monumentalitásának zenei tükrözése szintúgy elengedhetetlen volt, amiből a „Distant Memories” második felében kapunk egy kis ízelítőt, a „Southampton” – „Leaving Port” – „Take Her to Sea, Mr. Murdoch” trióval pedig mindez csúcsra járatódik. A zenekar az addig tapasztaltakhoz képest jobban megnyílik, ünnepélyes, grandiózus előadásmódjával tökéletesen szemlélteti a hajó méreteit, a jelen lévő mérnökök és tulajdonosok magabiztosságát, valamint az utasok bizalmának, örömének mértékét. S bár mindegyik remek darab, véleményem szerint a „Take Her to Sea, Mr. Murdoch”-nál érzett rá igazán Horner, mire van szüksége a filmnek: a zenekart azzal a tempóval lendíti be, ahogyan a legénység és a gépház dolgozói növelik a hajó sebességét, s annál szélesebbre, színesebbre nyitja zenéjét, minél jobban távolodunk a partoktól.

Cameron a szerelmi szálat frappánsan használja fel ahhoz, hogy körbevezessen bennünket a Titanicon, továbbá olyan, egykoron valóban a hajón tartózkodó, prominens személyeket mutasson be, mint Molly Brown (Kathy Bates), Thomas Andrews (Victor Garber), Bruce Ismay (Jonathan Hyde), Benjamin Guggenheim (Michael Ensign), John Jacob Astor (Eric Braeden), Smith kapitány (Bernard Hill) vagy Murdoch elsőtiszt (Ewan Stewart). Eközben persze a Titanic rendíthetetlenül közeledik a jéghegy felé, amelyhez az album a „Hard to Starboard (Extended Version)”-nel érkezik meg. Innentől fogva a romantikát, a fennköltséget, gondtalanságot a pánik váltja fel: a The Hollywood Studio Symphony tagjai fémes ütőhangokkal, pergődobbal, illetve rezesszólamokkal vetítik előre a Titanic végzetét. Az „A Building Panic (Film Version)”, a különféle emóciók között zseniálisan lavírozó „Unable to Stay, Unwilling to Leave”, a „Trapped on "D" Deck”, a „The Sinking” és a „Death of Titanic” fáradhatatlan energiával, dinamikával követik nyomon az eseményeket. Ezek olyan ügyesen lettek megkomponálva, hogy miközben minden pillanatukban együtt élnek a képsorokkal, azoktól függetlenül is jól felépített, kerek egész benyomását keltik, nem csaponganak, nem váltak jelenetfüggővé.


„Ezerötszáz ember fulladt a tengerbe, amikor a Titanic elsüllyedt alattunk. A közelben húsz csónak lebegett a vízen... de csak egy fordult vissza. Egy! Hat embert mentettek ki a vízből, engem is beleértve. Hatot. Ezerötszáz emberből. Ezután a csónakokban ülő hétszáz embernek nem volt más dolga, mint várni. Kivárni a halált vagy az életet. Kivárni azt a feloldozást, ami már sosem jön el” – meséli Rose, majd Cameron visszatér a túlélők bemutatására, Horner pedig belekezd a nyitójelenet dallamait szívszorítóan megidéző „A Life so Changed”-be, amelynek végül csak egy részlete került felhasználásra. Az „A Promise Kept”, az „A Life so Changed”, az „A Woman's Heart Is a Deep Ocean of Secrets”, az „An Ocean of Memories”, valamint a „Post” számomra nem pusztán filmzenei tételek, hanem egyfajta himnuszok, emlékállítások az 1912. április 15-e óta hullámsírban fekvő, a természetes eróziós folyamatok következtében néhány évtized múlva teljesen eltűnő Titanicnak. S ezzel egyetemben mélynek, elgondolkodtatónak is tartom őket, legalább annyira lenyűgöznek, mint a „Leaving Port”, a „Take Her to Sea, Mr. Murdoch” vagy épp a „Rose”. Az egyetlen, amit hiányolok a La-La Land albumáról – és nagyon jó lett volna, ha ehhez a részhez beszúrják –, az a „Come Josephine in My Flying Machine”-nak a Back to Titanic-korongon hallható, leheletnyi score-részlettel, párbeszéddel, illetőleg Winslet énekével tarkított változata, amely szívbemarkoló összképpel bír.

Cameron nagyon jól felépítette mondanivalóját: katasztrófafilmként éppúgy definiálható a Titanic, mint romantikus alkotásként vagy kalandfilmként. A produkció által leírt ívet pedig tökéletesen kísérte Horner (művében számos tűpontos időzítést találni a látottakkal), hiszen a hajó szimbolizálta mérnöki mérföldkövet és a pompát ugyanolyan hatásosan húzta alá, mint a figyelmetlenségből eredő balesetet, illetve a tehetetlenséget, az áldozatvállalás keltette fájdalmat. Mindezek habarcsát pedig a szerelmi téma jelenti, amely egyúttal annak szimbóluma is, hogy Rose e rövid út során megtapasztalta az érzelmek erejét, s ráébredt arra, hogy rajta múlik, felülkerekedik-e az akkoriban elvárt női szerepkörön, saját kezébe veszi-e életét, sorsát.


Igen ritkán adatik meg egy komponista számára, hogy sokat foglalkozhasson egy-egy projektjével, csiszolgathassa ötleteit, ám itt volt rá lehetőség, s ezt Horner maximálisan ki is használta – a La-La Land kiadványának harmadik korongja bizonyos mértékig betekintést enged a zene formálódásának állomásaiba. „Jimnek sikerült hat hónappal eltolni a premiert. Természetesen a csúszás egyik legnagyobb kedvezményezettje én lettem. A témák és a textúrák készen álltak az eredetileg 1997 júliusára kitűzött bemutatóra, de a harmóniákat így további három hónapig csiszolgathattam. A partitúrák fele úgy maradt, ahogyan azokat az eredeti határidőig rögzítettük, a másik felét azonban teljesen átdolgoztam, és az igazat megvallva, jobbak lettek” – mesélte Horner, aki a bemutató évében, márciustól októberig különböző szakaszokra bontva ugyan, de összesen közel két hónapot fordíthatott zenéje felvételére.

A score-on kívül számos source music csendül fel a filmben, melyek két csoportra bonthatóak. Az egyikbe az első osztály utasait szórakoztató zenekar (tagjait a svájci I Salonisti formáció személyesítette meg) által előadott olyan darabok tartoznak, mint a „Kék Duna keringő”, a „Valse Septembre”, a „Sphinx”, a „Wedding Dance”, az „Alexander's Ragtime Band”, a „Nearer My God to Thee” és a „Vision of Salome”. Az I Salonistinek akkoriban két magyar tagja is volt: a mai napig a zenekarban játszó Szedlák Béla, valamint a csapatból 2015-ben kivált bátyja, Ferenc. Utóbbi egy interjú alkalmával elmesélte, hogy Cameron nemcsak a velük kapcsolatos jeleneteknél számított rájuk, hanem egyéb esetekben is: „A zene különleges hangulatot teremt, amit a színészek is éreznek, és ennek hatására úgy játszanak, hogy a közönséget is jobban megfogják vele. A forgatáson tehát a rendező olyankor is kérte, hogy zenéljünk, amikor egyáltalán nem jelentünk meg a felvételeken, sőt az utómunka során sem került aláfestő zene a párbeszédhez. Ekkor csak azért kellett muzsikálnunk, hogy a színészek még nagyobb átéléssel játsszák a szerepüket”. A másik csoportba az olyan, a harmadik osztályhoz kapcsolt tradicionális szigetországi muzsikák sorolhatóak, mint a „Blarney Pilgrims” vagy a „John Ryan's Polka” (ezek egyvelege „An Irish Party in Third Class” címmel köszön vissza a Back to Titanic korongon), melyek hangulatával Horner „Lovejoy Chases Jack and Rose”-a rokonítható.


„Bármit is teszek, mindig a Titanic előtti és utáni szakaszaim léteznek majd. A legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy ez a film ennyire sikeres lesz” – nyilatkozta James Horner, akit 1997-ben már számos zenéje miatt kedveltem, s rajongójaként én nem így osztom fel pályafutását, de tény, hogy bár a Szenvedélyek viharában és A rettenthetetlen kapcsán már letett egy-egy mérföldkövet a világ szemében, a Titanic számít tőle a legnagyobb dobásnak. Amellett, hogy elfogultan tekintek ezen munkájára, az ellenérvekre is nyitott vagyok, tiszteletben tartom azokat, hiszen akár közkedvelt alkotás, akár független film zenéjéről legyen szó, mindig az számít, hogy hallgatójának milyen élményt nyújt, milyen benyomást kelt benne. Nálam ezt érte el, ám akárhogyan is vélekedjünk róla, vitathatatlan érdeme előtt ettől függetlenül egységesen fejet hajthatunk, lévén a Titanic score-ja nagyban hozzájárult a nézők műfaj iránti érdeklődéséhez, s ahhoz, hogy ne csak John Williams, Ennio Morricone, Hans Zimmer vagy épp Vangelis neve köszönjön vissza ismerősen a stáblistákról...

Írásunk a La-La Land Records gyűjteményéről készült, a Spotify-on azonban a Sony Classical Titanic és Back to Titanic albumokat két bónuszlemezzel kiegészítő Anniversary Edition 4-CD kiadványa érhető el.