Az utóbbi évek egyik legtermékenyebb időszakát tudhatta magáénak James Horner a 2003-as évet illetően, egyszerre ugyanis négy különböző feladattal kellett megbirkóznia. Az eltűntek, a Rádió és a Határok nélkül mellett a Ház a ködben érkezett leghamarabb hazánkba, s anélkül, hogy a másik háromhoz írt zenéjéről egy szót is szólnék, bátran kijelenthetem, talán a legjobb választás ezzel kezdeni. Vadim Perelman debütáló filmje elsősorban a bürokrácia átláthatatlanságát, annak életeket tönkretevő intézkedéseit próbálja előtérbe helyezni. A ködben álló házért folytatott kétségbeesett harc ugyanis egy hibás papírmunka eredményeként tör ki a szerencsétlenül kilakoltatott Kathy (Jennifer Connelly) és az újonnan beköltözött iráni emigráns ezredes (Ben Kingsley) között. Egyikük tehát a múltja miatt, másikuk a jövőjét kívánva tesz hiábavaló próbálkozásokat a ház visszaszerzéséért, illetve megtartásáért. Kettejük igazán emberi ragaszkodása a saját otthon iránt hűen ábrázolja a valódi magány és tehetetlenség érzetét, mindezek kifejezésére pedig állandóan jelen van James Horner fantasztikus aláfestő muzsikája, mely valóban ködszerű fátyolként takarja be a drámai történetet.


A csendes, mély melankóliát árasztó zene alapvetően zongoraközpontú dallamokból áll, főtémák nélkül, hosszú harmóniákra és kitartott hangokra építve. A film feszült és drámai hangulatához mérten Horner leegyszerűsítette a rendelkezésére álló eszköztárat, és már a munka kezdetén szabadságra küldte a Hollywood Symphony Orchestra fúvósait, hogy a belső intimitás kifejezésére csak és kizárólag vonósokat és zongorát alkalmazzon. Az albumon közreműködik a filmzenegyártás örök zongoristája, Randy Kerber, ráadásul talán most először olyan tételben játszhat ("Two People"), melyben az övén kívül semmilyen más hangszer nem kapott szerepet. Természetesen nem maradhat el a saját zeneszerzői védjegy, így a szintetizátoros atmoszféra, illetve az elektronikus kórus jelenléte sem. Mindezekből, mondhatnánk, egy átlagos, kevésbé zajos Horner-albumot vehetünk kezünkbe, hibáznánk azonban, ha nem szentelnénk különös figyelmet erre a pazar zenére. A nagy hatású produkciók szerelmesei jobb, ha távol tartják magukat, a Ház a ködben score-ja ugyanis egy teljesen depresszív, önmagunkba fordulást idéző hetven perc, szürke hajnalokon vagy borongós késő délutánokon történő magányos hallgatásra.

Az indító "An Older Life" megadja a ködös alaphangulatot, a szimplán szintetizátoron megszólaló tétel egy-két halkabb effekttel kellően nyomasztó hatású. A közel két perc épp elegendő ahhoz, hogy a második tételben felcsendülő mély, kezdetben furcsának tűnő harmóniákat már egy lecsendesedett állapotban fogadjuk be. A "The Waves of the Caspian Sea" címéhez hűen árasztja a végtelen tenger ünnepélyességét, finoman keveredve a felsejlő drámai pillanatokkal. A lágyan hullámzó dallamokból a teljes vonósszekció kiveszi a részét, a csengettyűs felütés megfoghatatlan varázslatosságot ad hozzá a csodálatos összhanghoz. Az "Old Photos, New Memories" tompa zongorajátékkal indul, s ha valaminek van szívszorongató hatása, akkor mindenképpen ez az a pont, ahol a szentimentálisabb hallgatónak akár könnyek is szökhetnek a szemébe. A zongorát követő csendes és mélyen kitartott vonósharmóniák amolyan David Julyan-es utóérzetet ébreszthetnek, ez a megoldás a szerző Memento vagy Álmatlanság ihlette zenéinek alappillére. Az egyes megszólaltatott akkordok közötti pillanatnyi elcsendesedés szintén egy olyan eleme a muzsikának, ami teljes egészében képes a magányból fakadó melankóliát a végletekig fokozni. Semmi harsány hangzás, csak színtiszta, halk merengés.


"This Is No Longer Your House" – a dráma megszületése. A tétel címe eredetileg is idézőjelek közé van ékelve, ezzel is nyomatékosítja a kilakoltatás tényét ("Többé már nem a te házad!"). Az eddigi hangzásvilágot megtöri egy tompa és zavaró, billentyűs hangszerhez hasonlítható effekt, mely a pörgős pillanatait követően olykor odabök egy-egy disszonáns hangsort az éppen felcsendülő harmóniákhoz. Mély zongorahang és a magas vonósok egyvelege zárja a tételt; drámai klisének is mondhatnánk, mégis magával ragadó. A "Two People" a már korábban említett fantasztikus zongoraszóló, melyhez hasonlóval egyre ritkábban találkozhatunk filmzenei albumokon, pedig drámai szempontból az egyik leginkább hatásvadász elem. A "Kathy's Night" csendes vonósok közé illeszkedő magas elektronikus kórussal szólal meg, a "Parallel Lives, Parallel Loves"-ben pedig ismét julyanes harmóniákra helyezi a tompa zongora játékát Horner, néhol megsegítve egy-egy erősebben felmorduló bőgővel. A "Behrani's Thoughts; Long Ago" vegyíti a második tételben hallott motívumokat az előző kettőben hallottakkal, egy picit több szintetizátort alkalmazva. A "Break-In" az első igazán mozgalmas tétel, felidézi Horner Szenvedélyek viharábanjának vagy a jelen művel azonos évben komponált Az eltűntek hasonló pillanatait. A hullámzó vonósok csak rövid ideig hozzák a drámai morajlást, a rövidke tétel végére visszatér az ismeretlen billentyűs disszonanciája.

Voltaképpen itt be is lehetne fejezni az albumot, ugyanis négy tétel maradt hátra, ez a négy tétel mégis 38 percet tesz ki, márpedig mivel csak az eddig ismert ötletek és motívumok variálódnak a hátralévő időben, annyi célt szolgál csupán, hogy ne kelljen újra elindítani a lejátszót. A leghosszabb, negyedórás "The Shooting, A Payment for Our Sins" akár lehet egy életműösszegzés is, szinte minden korábbi jellegzetes Horner-műből kapunk egy halvány ízelítőt, nyomokban felbukkannak A bolygó neve: Halál dallamos pillanatai, a Titanic romantikája, az Egy csodálatos elme drámaisága, az Iris – Egy csodálatos női elme fájdalomtól teli harmóniái vagy akár a Casper könnyedsége. Az album legfeszültebb része az utolsóelőtti, borzasztó hosszú című tételben jelenik meg, itt is pusztán azért tűnik drámai csúcspontnak, mert a vonósok szinte teljes hangerővel szólalnak meg. A záró "Return to the Caspian, and to the Iran of Old" pedig visszaidézi a második tételben megismert hullámzó, csodaszép pillanatokat, majd rövid szólóhegedű-játék után hosszú, csengettyűvel kísért, nyújtott záróakkordokkal, voltaképpen feloldás jellegűen lezárja az albumot.


Hosszú. Ez az egyetlen érv szól amellett, hogy ne beszéljek úgy a Ház a ködben muzsikájáról, mint James Horner utóbbi éveinek egyik legtökéletesebb albumáról. Kellemes dolog az önsanyargatás, a depresszív pillanatokban történt önértékelés, de akárhogy nézem, hetven perc azért túlzás. Ennyit talán egyetlen ember sem bír ki anélkül, hogy ne próbáljon meg legalább pillanatokra felidézni valamit az élet szépségéből. Ettől függetlenül csodálatos darab a gyűjteményben, a tökéletes hatást viszont akkor érjük el, ha a kilencedik tétel után egyből a fináléra ugrunk. Talán nem éri akkora kár a mű egészét, és a mi keserédes délutánunk sem fordul át egyszerű unalomba.