et követően Hollywood a Robert De Niro és Sylvester Stallone főszereplésével leforgatott
révén igyekezett könnyedebb hangvételben tálalni a boksz taktikás, ugyanakkor kétségkívül kíméletlen világát, s minthogy erre a fajta szórakozásra a nézők nem igazán voltak kíváncsiak (hazánkban utóbbi film rögtön a boltok polcairól köszönt vissza), a stúdiók jobbnak látták visszakanyarodni a jól bevált útra. Ennek eredményeként 2015-ben két ilyen témájú alkotás is megélhette a premiert: először a
érkezett, s bár e duó párharcából a bevétel és a díjeső vonatkozásában egyaránt utóbbi szállt ki győztesen, filmzenei szempontból mindkét esetben különleges muzsikák születtek, igaz, James Horner tragédiája okán a
minden bizonnyal mélyebb nyomot hagyott a rajongókban. "In Memory of Our Friend James Horner" – a stáblistán sajnálatos módon már nemcsak a "Music Composed by" felirat alatt láthatjuk a komponista nevét, hanem ilyen formában is, s hasonló módon kívántak emléket állítani a premier előtt egy hónappal szerencsétlen kimenetelű balesetet szenvedő művésznek a Sony munkatársai is azzal, hogy a CD-n és bakeliten egyaránt napvilágot látott score borítóján feltüntették: "This Album is Dedicated to the Memory of James Horner".
Antoine Fuqua a
Gyilkosok gyilkosát és a
Csalit követően hatalmasat lépett előre a 2001-es, Kiképzés című krimijével, s azzal egyetemben, hogy kellő meglepetést okozott, olyan magasra tette a mércét, hogy azt azóta ő maga sem tudta megugrani. Hiába forgatott háborús zónában játszódó alkotást (
A Nap könnyei), vitt vászonra történelmi alapú kalandfilmet (
Artúr király), bosszúállásról szóló mozit (
A védelmező), vagy olyan akciódús produkciókat, mint az
Orvlövész és a
Támadás a Fehér Ház ellen, mindegyiknél csak árnyéka tudott lenni önmagának a
Kiképzésnél nyújtott teljesítményéhez képest. Ugyanez érvényes a
Mélyütésre is, holott az alapkoncepció íve egyáltalán nem rossz, hiszen a középpontban egy befutott, pályája csúcsán lévő embert látunk, aki hirtelen a semmiben találja magát, kezdhet mindent elölről. Kicsit konkrétabban: az árvaházi gyerekből profi bunyóssá váló Billy Hope (Jake Gyllenhall) zsinórban négyszer védte meg félnehézsúlyú világbajnoki címét, emellett pedig boldog családfő gyönyörű felesége (Rachel McAdams), illetve kislánya (Oona Laurence) oldalán. Az idilli környezet tehát adott, melyet természetesen rivaldafény, csillogás és jótékonysági események szegélyeznek, egy szerencsétlen kimenetelű incidens következtében azonban Hope mindent elveszít: feleségét lelövik, ezt követően pedig a felelőtlen viselkedése következtében a bíróság elveszi tőle a lányát. Ahhoz, hogy a forrófejű öklöző újból talpra tudjon állni, nemcsak a szorítóban kell helytállnia, hanem önmagával is szembe kell néznie. Mindez remek táptalajként szolgálhatna egy jó mozihoz, ám mivel a
Mélyütés forgatókönyvének egy része klisékből építkezik, s az edzőt alakító Forrest Whitakeren kívül a színészek többsége nem játszik túl jól, így az alkotás nálam várakozáson alul teljesített.
"Ez egy olyan film, amelyhez hasonlón korábban még nem dolgoztam. Úgy vélem, ez egy újabb igazi kihívás számomra. Nagyon kiélezett lesz a zene, ugyanakkor egyszerű is. Nem lesz nagyzenekar. A nagy dolgok önmagukról gondoskodnak. A rendező lenyűgöző munkát végzett, és az operatőri teljesítmény is remek. Sokféle bokszfilm van, harcias mozik, de ők itt a felszínességnél mélyebbet kerestek" – nyilatkozta 2014 novemberében Horner a
Mélyütés kapcsán. Fuqua azonban első körben nem vele, hanem a
Gyilkosok gyilkosát, valamint
A védelmezőt is komponistaként jegyző Harry Gregson-Williamsszel egyeztetett erről a projektről, amit a szerző egy 2014 szeptemberében adott interjú alkalmával meg is erősített, de közben Hornert is felkereste, s mikor ő is rábólintott a munkára, a direktor inkább utóbbi személye mellett döntött. A filmet harmincmillió dollárból hozták össze (a nyitó hétvégén pedig ennek alig több mint felét termelte vissza), a score költségvetésével azonban nem kellett számolniuk az alkotóknak:
"Szombaton, miután megnézte a filmet, felhívott, és azt mondta: 'Nem kérek pénzt, mert ez nem egy nagy költségvetésű mozi. Szeretem a filmet, kedvelem az apa-lánya kapcsolatot, de a pénz miatt ne aggódj. Megyek, és megcsinálom'. És tényleg ingyen csinálta. Ő maga fizette ki a csapatát" – emlékezett vissza a direktor.
Az, hogy Horner helyenként milyen zseniális módon tudott érzelmet vinni a sablonos jelenetekbe, beállításokba, többek között az egyik edzést kísérő "A Long Road Back"-en keresztül figyelhető meg, ahol nem a látottakat fordította le a zene nyelvére, hanem a Hope cselekedete és viselkedése mögött megbúvó érzéseket, valamint a régi életének visszaszerzésével kapcsolatos reményt. Hasonló okból nyújt emlékezetes perceket a "The Preparations", az "A Fatal Tragedy", a "Dream Crusher", az "A Cry for Help", a "House Auction", illetőleg a nagy visszatérés inspirálta "Hope vs Escobar" is, melyek mindegyike azt tükrözi, hogy a már százszor látott, ám jól eltalált dallamokkal operáló jelenetek milyen szinten tudnak újból hatást kelteni. S habár a zenei ismertetőt rögtön dicsőítéssel kezdtem, azt is be kell ismernem, hogy véleményem, valamint a fenti pontszám csak többszöri hallgatást követően alakult ki. E mű stílusa ugyanis nem nevezhető szokványosnak Hornertől, így fogódzót kellett találnom ahhoz, hogy átlássam a visszafogott zenekari játékkal párosuló elektronikus hangok és hangzások koncepcióját (a "Suicidal Rampage" ugyanakkor még a mai napig nem állt össze nekem). Ehhez olyan tételek szolgáltak mankóként, mint az imént említett "A Long Road Back" – "Hope Vs Escobar" páros, továbbá a "Training" és a "How Much They Miss Her", melyeket a korong legértékesebb darabjainak tartok.
A Horner-megoldásként aposztrofált zenei elemek közül a trombitaszóló (amely már az "A More Normal Life"-ban megjelenik), illetve a kopogásszerű ütőshangok ("A Fatal Tragedy") bukkannak fel, ám ezek nem képezik pályafutásának olyan szerves részét, mint a jól ismert veszély-motívum, így a
Mélyütés kapcsán még a művész munkásságáért nem különösebben rajongók körében sem merülhet fel a "tipikus Horner" jelző. Jellegzetesnek mondható még az a zongorajáték, mely engem
A kétszáz éves embertől fogva rabul ejt, s jelen esetben is rendkívül hatásos – ráadásul már most úgy hiányoznak számomra az olyan, a művészre jellemző, tökéletes líraiságok, amilyet például a "House Auction"-ben vagy az "A Long Road Back"-ben is hallhatunk, mint Jerry Goldsmith akció-megoldásai.
"Külön köszönet Antoine Fuquának és John Houlihannek [a zenei supervisor]
azért, hogy együttműködhettem velük, és hagyták, hogy néhány modern zenei textúrát dolgozhassak ki a film számára. Más alkotók talán nem is hagyták volna ezt nekem". Így köszönte meg az alkotás adta lehetőségeket James Horner, aki 2015-ben két további muzsikával hallatott magáról: a
Farkas Totem, valamint a megtörtént eseményeket bemutató
A harminchármak score-jával, s bár utóbbi kettő lényegesen dallamosabb, több hornerség szorult beléjük, ám engem mégis a
Mélyütésé bilincselt le - talán azért is, mert nem adta magát olyan könnyen.
"Ő egy legenda, egy művész, és egy igazi barát... James nemcsak zeneszerző volt. Őt a zene mellett a történet egésze is érdekelte. Varázslatos dolog volt együtt dolgozni vele, és emiatt szerencsésnek érzem magam" – nyilatkozta Fuqua, aki a 2016 szeptemberében mozikba kerülő
A hét mesterlövészéhez is Horner – már a forgatókönyv hatására elkészített – muzsikáját használja majd.