„Amekkorák ők, nekik a hátsó kert 15 kilométer, hatalmas fűszálak, óriási rovarok, valóságos dzsungel.” Tömören így foglalja össze a Drágám, a kölykök összementek! kissé ügyefogyott feltalálója a feleségének a miniatürizáló találmányával a távollétük alatt véletlenül zsebpiszok méretűre zsugorított gyerekeik helyzetét, akik az ugyanekkorára csökkent szomszéd srácokkal együtt próbálnak a hátsó udvari pázsitrengetegen át hazajutni, miután kiszabadultak abból a szemeteszsákból, amelybe a padláson berendezett laboratórium padlóját mit sem sejtve felseprő tudós, Wayne Szalinski dobta őket a hibásnak vélt, s ezért darabokra vert kicsinyítő szerkezet alkatrészeivel. Az egy mondatba sűríthető cselekmény főszereplői a szülők mintájára egymást kölcsönösen lököttnek tartó kölykök (Robert Oliveri, Amy O’Neill, Thomas Wilson Brown és Jared Rushton), akik mellett az őseik (a ház körüli teendőket felhalmozó Szalinszkiék szórakozott családfőit alakító Rick Moranis és Marcia Strassman, illetve a horgásztúrára készülő Thompsonék két felnőttjét megformáló Matt Frewer és Kristine Sutherland) a hétköznapi küzdelmeik tekintetében eltörpülnek. E maroknyi csapat emlékezetes történetét talán nem kell ismertetni, ám mivel egy több szempontból sikeres, anyagilag jövedelmező közönségkedvencről beszélünk, melynek idén ünnepelhetjük bemutatása 35. jubileumát, mindenképpen érdemes foglalkozni vele – filmzenei szempontból is.


1989 különösen kreatív filmekkel telített kínálatát vizsgálva egyáltalán nem egyértelmű, hogyan vált a Drágám, a kölykök összementek! a Disney minden idők legtöbb bevételt hozó élő szereplős filmjévé (öt éven keresztül tartva pozícióját). Ráadásul a nyolcvanas éveket záró esztendő hatodik legjövedelmezőbb produkciójaként maga mögé utasította például a Vissza a jövőbe második részét és a Szellemirtók folytatását egyaránt, ezen felül – az évet nézve – a Batman után a második legsikeresebb nyitással büszkélkedhet. Ez részben éppen a Denevérembernek köszönhető, ugyanis a két alkotás egyazon napon, június 23-án került a mozikba, így akiket az álarcos igazságosztó vonzott a vásznak elé, de már nem fértek be a terembe, viszont szórakozás nélkül sem akartak maradni, azok a nem kevésbé látványos kölyökzsugorító sztorira váltottak jegyet. A vizuális effektek minőségének objektív mércéjeként említhető a BAFTA-díj, melyet 1990‑ben többek között a Total Recall – Az emlékmás ellenében nyert meg. A technikai elismerésen túl a cselekményre sem lehet panasz, hisz nem mondható gyerekesen tét nélkülinek, függetlenül attól, hogy a Disney égisze alatt a humorra alapozva a stúdió fejesei kihúzatták a forgatókönyvből az ötödik tini karakterét, aki a storyboard szerint a kertöntözés jelenetében az életét vesztette volna.

A film hangyányit horrorisztikus jellege és egyes pillanatainak drámai hangvétele nem véletlen. Az ötletgazda a korszakra jellemző rémisztgetésben járatos Stuart Gordon (Re-animátor, Tágra nyílt elme), aki rendezői ambíciókkal állt a produkcióhoz, és azzal a személyes motivációval, hogy olyan művet készítsen, amit a gyerekeinek is megmutathat. Gordon betegség miatt végül átadta székét az eredeti Star Wars‑trilógia és Az elveszett frigyláda fosztogatói trükkfelvételeiért felelős csapat egyik tagjának, az így első filmes direktorrá váló Joe Johnstonnak. A választás kifizetődőnek bizonyult, mellesleg Johnston ezzel megalapozta karrierjét, melyben olyan filmek következhettek, mint a Rocketeer, a Jumanji, valamint Steven Spielbergtől kapott stafétával a Jurassic Park harmadik része. A rendező látásmódja – illetve egy évtizedes késéssel a pályafutása is – Joe Dantééra (Homályzóna, Szörnyecskék, Űrrandevú, Vérbeli hajsza) hasonlít. Ennek bizonyítéka a Drágám, a kölykök összementek! képi világa és az aláfestése, melyért James Horner felelt, valamint az a tény, hogy kettejük munkakapcsolata a már említett Rocketeer és a Jumanji mellett a Reszkessetek, nem hagyom magam!‑mal olyan szorossá és hatékonnyá vált, mint amilyen kollaboráció már akkor jellemezte Dantét és Jerry Goldsmitht (szemléltetésképpen ő a zeneszerzője az előbbi zárójelben felsorolt filmeknek).


Mielőtt belekezdek a muzsika elemzésébe, fontos megjegyeznem, hogy Hornert ezzel a zenével (plusz az Őslények országáéval) ismertem meg és szerettem meg a stílusát, így a score‑ra adott pontszámom elsődlegesen szubjektív véleményt tükröz. A szakma sem a minősége miatt néz rá furán, hanem a plágium miatt. Ehhez hozzátartozik, hogy a komponista nálam enélkül nagy valószínűséggel valamelyest vakfoltra került volna 1995‑ig (az Apollo–13 bemutatójáig), vagy 1997‑ig (a Titanic premierjéig), holott művének hangulata ikertestvér szinten rokonítható az egy évvel korábbi, de általam csak később megismert Willow‑éhoz. Más szóval számomra a Drágám, a kölykök összementek! alapozta meg azt a prioritást, melyben Horner neve láttán a művei előbbre kerülhettek. Kilenc pont alá azonban akkor sem mennék, ha a score‑t önmagában vizsgálva figyelembe veszem a plagizálás jogosnak tűnő vádját és a partitúrát érintő pereket, melyek egyik vonzataként a zene húsz éven át kiadatlan maradt, és hogy bootlegként is csak egy évtized után lehetett fellelni. 2009‑ben az Intrada gondoskodott arról, hogy a rajongók hozzájussanak ehhez a gyöngyszemhez, de mivel a muzsika 3000 darabos limitált példányszámban jelent meg, és hamar elkapkodták, újra hiánycikké vált. A kiadó idén, az újabb évfordulót szem előtt tartva, bővített változatban ismét piacra dobta az albumot, de míg a Spotify‑on a 2009‑es hallgatható meg, az írásomban már a frissebbhez igazodok – bár zeneileg nincs mérvadó különbség a kettő között.

Az új lemez hat tétellel egészült ki, ám a tíz percet kitevő hiánypótlással szemben inkább a mű szerkesztése az, ami dicséretet érdemel, mivel a trackek – kis szépséghibával ugyan, de – végre megkapták a cselekmény szerinti kronológiájukat. Így tehát bár más szerzeményekben is fellelhetők a virágra felmászó, fütyülő fiatalokat kísérő „A Long Way Home” és a Hangyóca szabadon engedéséhez tartozó „Letting Anthony Go” egyes pillanatai, a kompozíciók szerepeltetése ebben a kiosztásban mégis értelmet nyer, mert az eredeti funkciójuk szerint egyensúlyt teremtve erősítik a játékosabb, illetve az érzelmesebb vonalat. Az előbbi az „Ant Rodeo”‑val párba állítva a könnyedebb hangulatú kalandokat bővíti, az utóbbi pedig a történetet alkonyattal kettéválasztó jelenet nap végi nyugalmát árasztja a mű közepén. A repülő méh ihlette „Bee Flight / After the Bees” az egyetlen motívum a most először megjelentek közt, melynek eddigi hiányát más tételek nem helyettesítették. A megjelenés utolsó három szerzeményével immár az is elmondható, hogy a teljes partitúra elérhető, igaz, a „Grand Slam”, valamint a „Laser Beam” a harmadik track („Test Run”) és a negyedik („Shrunk”) közé kívánkozik, viszont itt afféle visszhangszerepet szánhattak ezeknek, hogy az album végén ne egymagában álljon a hangyaszafari motívumát külön kiemelő „Astride the Ant”.


A legnevesebb zeneszerzők közül talán Hornert érte pályája során leggyakrabban az önplágium vádja, a Drágám, a kölykök összementek! esetében azonban természetesen nem a saját korábbi témái felhasználása miatt indítottak pert vele és a Disney‑vel szemben. A Warner Bros. által készített Bolondos dallamok rajzfilmsorozatban gyakran felbukkant Raymond Scott 1937‑es felvétele, a „Powerhouse”, Carl Stalling átdolgozásában. Valószínűleg az adaptáció szándékával lehetne értelmezni Horner munkáját is, ha Scott neve legalább a stáblistán megjelenne, ez azonban vagy szándékosan, vagy figyelmetlenségből elmaradt. Részemről az utóbbira tippelnék annak fényében, hogy a muzsika Tapsi Hapsiékkal együtt a köztudatba bekerülve mennyire ismert volt, ezzel pedig borítékolható az, hogy valakinek nagyító nélkül is hamar szemet szúrna a dolog. Pontosan ez történt. Fura módon csupán egy peren kívüli egyezség született az ügyben, kifizetve a jogtulajdonost, miközben a szerző továbbra is nevesítés nélkül maradt. Emiatt a tolvajlás lehetőségét mégsem lehet elvetni, már csak azért sem, mert nem egyedi példáról van szó. Danny Elfmannak a Pee-Wee nagy kalandjához és Dave Grusinnak a Kincsvadászokhoz írt taktusai szintén visszaköszönnek Horner művében, továbbá Nino Rota esetében (akitől az 1973‑as Amarcord témája szűrődik be a kelekótya tudós szétszórtságát szimbolizáló jazzes motívumba) egyes információk szerint a jogutódok közbenjárása miatt olvasható a komponista a stáblistán.

Talán az is közrejátszik abban, hogy elfogult tudok lenni a Drágám, a kölykök összementek! néhány jel és értelmezés szerint részben fű alatt, jobb esetben a temp zenékhez nagyjából kompromisszum nélküli ragaszkodással szerzett talpalávalójának megítélésében, hogy az említett plágiumcunami szele engem elkerült, más szóval ezeket a hangjegyeket – a Kincsvadászokat idézők kivételével – Hornertől hallottam először. A magyarázat azonban sokkal inkább abban rejlik, hogy a zenei hasonlóságokat éppenséggel nagyon szeretem és vadászni szoktam. Így nézve ez a Horner-korong A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka CD-je mellett kapna helyet a polcomon, ha nem ábécésorrendben tárolnám a lemezeket. Igaz, Jack Sparrow és Barbossa összecsapásainak aláfestésével azért kissé más a helyzet, ám ahogy Klaus Badelt partitúrája révén Hans Zimmer stílusának esszenciáját kapjuk, ráadásul a hozzá talán leginkább passzoló film alatt, úgy a mikroszkopikus dzsungelben zajló kalandok kíséretét ugyanilyen jelentőségűnek érzem: a nyolcvanas évek score‑jaira jellemző dallamokból, hangszerelésből és témaorientált gondolkodásmódból itt van minden – a legmegfelelőbb helyen egybetömörítve.


A score három alappillére közül a főtéma a sztorit előidéző zsugorító találmányhoz köthető, míg a másik két, ugyancsak hangsúlyos motívum a szereplőké. Az utóbbiak közül az egyik az elhivatott, de mindent folyton elfuseráló Wayne mókásan bonyolult világát mutatja be a zene nyelvén, viszont a szomszédok – vagyis általában véve a kívülállók – szemén keresztül, s ebben a vonatkozásában többet árul el a nézőről, mint magáról a professzorról. Bizonyára ilyen hangulatban éreznénk magunkat akkor is, ha a Vissza a jövőbe Dokiját látnánk 1955‑ben, ahogy a garázsban a gondolatolvasó készülékén dolgozik. A másik a kölykök között barátsággá kovácsolódó kapcsolatot meséli el, ezért nem véletlen, hogy a gyerekeket érintő téma megy keresztül a legmélyrehatóbb változáson, és az sem, hogy a vezérdallam a legtöbb variációt kapva mindvégig biztos pontként őrzi meg a határozottságát. Horner mindehhez nem csak a klasszikus összetételű szimfonikus zenekart veti be.

A rajzfilmmel egybekötött főcím alatt felcsendülő, tekintélyt parancsolóan impozáns „Main Title” különleges ütőhangszerek (kereplők, csörgődobok, shakerek, slapstickek) garmadájával gondoskodik a „Powerhouse” dallamának felturbózásáról, így ezzel és a fúvósok őrületesen vad kavalkádot teremtő játékával félelmetes grandiózusságot kölcsönöz az átlagos emberi méretben használva veszélytelen hétköznapi tárgyaknak. A lézernyalábokkal miniatürizáló találmány témáját a mesékbe illő nyitánnyal együtt az amerikai karikaturistáról elnevezett Rube Goldberg‑gép ihlette, amely egy bármilyen egyszerű feladatot végrehajtó, feleslegesen bonyolult szerkezet lehet. A felettébb kifejező motívum ebben az átfogó formában többször már nem jelenik meg, ám a fényéből semmit nem veszítve épül be néhány komikus tételbe („Test Run”, „The Machine Works”, „Big Russ Volunteers”) és pár akciódús szerzeménybe („Shrunk”, „Lawn Mower!”).


Wayne bohózatba illő tevékenységeit az Amarcord‑témát adaptáló motívum kíséretében követhetjük nyomon. Ez a „Strange Neighbors”-ben színre lépő jazzalapú dallam a történet előrehaladtával összefonódik a főtémával („Test Run”, „Watering the Grass”, „Flying Szalinski”), és az életveszélyes események közepette tetszetős kontrasztot adva emlékeztet a produkció vígjáték voltára. A hangszerelés ezekben a trackekben bámulatosan ötletes. Példának okáért harmonika és szájharmonika mellett gőzorgonát (calliopét) hallhatunk a zsugorító gépezet szerelését látva, így – eredetvizsgálat ide vagy oda – a filmtől különválasztva is a Drágám, a kölykök összementek! jelenetei idéződnek fel.

A szomszédság ellenére széthúzó gyerekek közös slamasztikába kerülését a „Shrunk” és az „A New World” fejezi ki, ám ekkor még a föléjük tornyosuló szerkezeté és az újabb veszélyekkel teli terepé a főszerep, így a hozzájuk köthető, a Kincsvadászokat idéző hangjegyek előbújására viszonylag sokáig kell várni. A négy lurkó témájának formálódása során tételről tételre fokozatosan kikerülnek a partitúrából a horrorisztikus elemek, élén a monumentális erőket kifejező, félelemkeltésre használt orgonával, amely helyett a bensőségessé váló baráti légkör érzékeltetésére megjelenik az angolkürt, közben a reflektorfény a rézfúvósokról a fafúvósokra irányul, a vonósszekció pedig áttér a staccatós játékmódról és a pizzicatós pengetésről az elringatóan lágy vonóhasználatra. A fenyegetettséget árasztó „A Long Way Home”‑ban bátortalanul felsejlő komisz téma a hangyaszelídítés mozzanatai ihlette „Ant Rodeo”‑ban már vakmerően kalandos, majd a „Flying Szalinski” második felében önfeledt kirándulás érzetét kelti. A csapathoz csatlakozó hűséges Hangyócával az összement kölykök között a távolságtartás összetartásra vált, amit a műben elsőként érzelmesnek mondható track, a „Letting Anthony Go” illusztrál, melynek meghittsége a „Night Time”‑ban csúcsosodik ki, majd a további izgalmak kíséretébe ágyazódik. Ennek eredményeként a „Scorpion Attack”, a „Lawn Mower!” és az „Eaten Alive” ugyan tartalmaz a „Bee Flight / After the Bees”‑hez hasonlóan kifejezetten egyszeri és egyediségükben bravúros motívumokat, ám ezekben már az ismertetett témákkal karöltve találhatók meg a hangszerelési ötletekből kihozható egyéb színes variációk. Horner a felvonultatott témákat családias ünnepélyességgel összegzi a fináléhoz és a stáblistához született higgadt „Thanksgiving Dinner and End Credits”‑ben.


A kolosszális sikernek köszönhetően a sztori Wayne Szalinskire és a találmányaira fókuszálva kinőtte magát, és franchise‑szá bővült. A két folytatás (Drágám, a kölyök marha nagy lett!, Drágám, most mi mentünk össze!) a frappáns koncepció ellenére nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, bár a trilógiát záró kis költségvetésű felvonásnak hangyányi esélye sem volt. A további ötletek átkerültek Disneylandbe (ahol a kilencvenes évek végétől bő tíz éven át vidámparki látványosságként vetítették a szabad fordításban említhető Drágám, a közönség összement! című 4D-s rövidfilmet az egeres stúdió és a második részt jegyző stáb jóvoltából), valamint a tévéképernyőre sorozat formájában (Drágám, a kölykök már megint összementek!), melyek révén nyomon követhető maradt Stuart Gordon kitalált karaktereinek élete. Napjaink nyolcvanas éveket érintő nosztalgiahullámát látva felmerül a kérdés: gondolt-e valaki a jobb sorsra érdemes produkció leporolására? A válasz igen, és igazság szerint már öt éve tervben van egy reboot, ráadásul a karrierjét – a felesége halálát követően nemes módon a gyermekei neveléséért már több mint harminc éve – félretevő Rick Moranis bevonásával.

A Shrunk munkacímű projekt forgatását első körben a koronavírus-járvány miatt napolták el, majd a Szalinski fia szerepére választott Josh Gad (Jobs – Gondolkozz másképp, Pixel, A szépség és a szörnyeteg) egyéb munkáinak csúszása miatt hiúsult meg a kezdés, jelenleg pedig költségvetési akadályok állnak a megvalósítás útjába. Ha netán intő jelként vagy egyenesen rossz ómenként tekintünk a stáb számításait folyamatosan keresztülhúzó nehézségekre, akkor a kérdés úgy alakul: egyáltalán szükséges-e a film elkészítése, vagy pedig – a vidámparki látványosságot leszámítva – már a legelején érintetlenül kellett volna hagyni az 1989‑es alkotást? Gyönyörű példa ennek átgondolására és az elkészítés megfontolására a Vissza a jövőbe‑trilógia, melynek ötletgazdái szerencsére nem engedik az időutazós sztorit sem kiegészíteni, sem újraindítani (legalábbis mozifilmes formában), de itt akár szóba hozható a Szörnyecskék is, melynek jogtulajdonosai inkább egy rajzfilmsorozatot (Szörnyecskék: Mogwai titkai) adtak a rajongóknak a Szellemirtók legújabb továbbgondolásaival bizonyíthatóan kockázatosabb élő szereplős mozi helyett – legalábbis egyelőre. Részemről a válasz valahol a kettő között húzódik, ugyanis a Shrunk a tervek szerint Joe Johnston rendezésében készülne, ami akár garancia is lehet a minőségre, így a kíváncsiságom tárgyaként már most meg tudom jelölni a majdani aláfestést. Ez az érdeklődés abból ered, hogy Horner zenei örökségét a franchise eddig hűtlen módon kezelte, holott legalább olyan, ha nem nagyobb potenciál rejlik benne, mint a Szörnyecskék muzsikájában, melynek motívumaival szervesen kapcsolódik hozzá nemcsak a közvetlen folytatása, Az új falka, hanem nagy meglepetésre a Mogwai titkai is.


A folytatások zenéire vonatkozó fenti megjegyzés kapcsán azt azért tisztázni kell, hogy a komponisták, Bruce Broughton és Michael Tavera aligha hibáztak. Egyrészt törvényszerűen új utak bejárására kérték őket, másrészt valószínűleg meg volt kötve a kezük a Hornert és a Disney‑t érintő plagizálás utóhatása miatt is. A második rész, valamint a vidámparki attrakció muzsikáját jegyző Broughton, illetve a harmadik filmét szerző többszörös Horner‑örökös Tavera (példaként elég csupán az Őslények országát említeni, melynél az eddigi összes, szám szerint tizenhárom folytatás hangulatfelelőse) eleve ugyanúgy a jelenetkövető Mickey-Mousing technikát alkalmazva komponált, mint a perbe kényszerült előd. Tavera átemelt ugyan néhány motívumot az első kaland muzsikájából, ám ezek abszolút súlytalan szerepet kaptak, és az egész műből is kiveszett a monumentalitás. Broughtonéban viszont már csak az ihletadó cselekmény miatt is bőven megvan az, amit a harmadik felvonás kíséretéből hiányolok, ám ennek a jellege az, ami teljesen más azáltal, hogy a rendezőhöz igazodva a történetnek csak a komikus oldalával foglalkozik. Mindent összevetve, ha Horner netán valóban összelopkodással szerkesztette ennyire egységessé és változatossá a Drágám, a kölykök összementek! hangjegyeit, akkor amondó vagyok, ideje végre valakinek tőle is eltulajdonítani és további izgalmas variációkkal bővíteni a Szalinszki és Thompson gyerekek kerti szafariját láttató zenét.

Írásunk a bővített albumról készült, a Spotify-on azonban csak a Walt Disney Records változata érhető el.