Gyerekként Zorróra tekintettem a kardforgató hősök legnagyobbikaként, ami az egykoron futott Walt Disney bemutatja keretén belül sugárzott folyamnak tudható be. A kilencvenes években utólagosan kiszínezett, eredetileg azonban fekete-fehérben forgatott és műsorra tűzött Zorróban Guy Williams alakította a címszereplőt, akit mai napig a Johnston McCulley által megálmodott karakter leghitelesebb megtestesítőjeként tartanak számon – a magam részéről a néma szolgálót, Bernardot éppúgy hozzá hasonlóan kedveltem, mint a csupaszív, ámde esetlen Garcia őrmestert. Emellett az Alain Delon főszereplésével készült mozihoz is volt szerencsém anno, de a köpenyes lovagra mindmáig a Disney-széria, valamint a Martin Campbell rendezte Zorro álarca révén gondolok vissza szívesen.


A Róka az 1919-es The Curse of Capistrano regényben bukkant fel, a következő évben pedig már a vászonról is visszaköszönt a némafilmes korszak egyik legendája, Douglas Fairbanks közreműködésével. Kalandjai ettől fogva nemcsak regény formájában, hanem megannyi egész estés alkotás, illetve széria által is nyomon követhetővé váltak, ráadásul a mozgóképes változatokból Hollywood mellett az európai, a mexikói, az argentin, valamint az indiai filmgyárak egyaránt kivették a részüket. A legnagyobb sikert világszerte is a Disney-sorozat érte el, s ahogyan arra már kitértem, a legkedveltebb Zorro Williams, ugyanakkor Antonio Banderasnak sem lehet oka a panaszra, hiszen nagy szerepe volt a hős köztudatba történő visszatérésében. A Desperadóval népszerűvé vált aktor első Zorro-filmjében Catherina Zeta-Jones mellett Anthony Hopkinsszal, Stuart Wilsonnal (Halálos fegyver 3.), a számtalan tévésorozatban alkalmanként feltűnő Tony Amendolával és Matt Letscherrel (A holnap legendái) szerepel, a direktori széket pedig Martin Campbell foglalta el, aki emiatt utasította vissza A holnap markában című James Bond-film rendezésének lehetőségét – ugyanakkor az Aranyszem és a Casino Royale című 007-es epizódok hozzá fűződnek.

Máig emlékszem, mennyire kíváncsian, várakozással telve ültünk be testvéremmel 1998 őszén a moziba. Zorro besétált a hátulról megvilágított porondra, Z betűt suhintott a kardjával, majd néhány sorban összefoglalva kaptunk egy kis háttérinformációt arról, miért kénytelen újfent az elnyomott kisemberek védelmére kelni. Erre a leghatásosabb filmes kezdések egyikeként gondolok vissza, amiben hatalmas szerepet játszik James Horner víziója: e nyitás hagyományos módon aláhúzását túl régimódinak érezte, ezért flamenco táncosok lépéseire, gitárra, valamint a Kazu Matsui által megszólaltatott japán bambuszfuvola, a sakuhacsi dallamaira támaszkodott. Ezt követően Campbell egy nagyszabású akciójelenettel rögvest bedobott minket a sűrűjébe, és tudtuk: rossz film már nem lehet. Mivel engem nemcsak a látottak, hanem a hallottak is lebilincseltek, az albumot is megvettem (először kazettán, majd CD-n), s Az elveszett világ: Jurassic Park kísérete mellett ez lett a másik olyan score, mely a legtöbbször került a walkmanembe suliba menet közben.


Horner művének az kölcsönöz egyediséget, hogy a westernzenék hangulatát ötvözi a spanyol folklórral – e párosításból egyedül a sakuhacsi lóg ki. Ez éppoly üde színfoltja lett a filmnek, mint Zeta-Jones jelenléte, hasonlóan karakteres, mint Hopkins alakítása, helyenként pedig Banderas figurájához (vagy a kissé félnótás barátjához, az L.Q. Jones által megszemélyesített Jackhez) hűen bohókás, ráadásul ezek elegyítésével a komponista nagyon szépen tompította aláfestésének névjegyét jelentő dallamsorokra, zenei fordulatokra épülő részeit.

Ám koncepciója bármennyire is helytálló, Campbell és Doug Claybourne producer eleinte nem értett vele egyet. Horner egy interjú alkalmával elmesélte, hogy a tíznaposra nyúlt felvételek közben két tétel („The Ride”, „The Fencing Lesson”) kapcsán azt kérték, variálja át őket, legyenek szolidabbak a spanyol ritmuselemek. Ennek érdekében a cipőkopogást dobütem váltotta fel, a gitárt és a kasztanyettát vonósokra, illetve fúvósokra cserélte, az így létrejött alternatíva pedig igencsak tetszett megbízóinak, akik ennek nyomán akarták átalakíttatni a score többi részét is. Ám mielőtt még Horner nekilátott volna a feladatnak, arra kérte őket, vizsgálják meg tüzetesebben ezen módosításokat, nézzék meg, miként hatnak a hozzájuk kapcsolódó képsorokra. A páros eleget tett neki, s ekkor szembesültek azzal, hogy újonnan meghatározott irányuk milyen hibákat rejt, de ennek ellenére sem adták magukat könnyen: fokozatosan kérték vissza a különleges védjegyeket, hogy lássák, mire van feltétlenül szükség az atmoszférához, és mi hagyható el. E folyamat addig zajlott, míg végül a szerző eredeti koncepciójához teljes egészében vissza nem kanyarodtak, ami érezhetően sokat lendít a filmélményen – a legjobb példa erre a „The Fencing Lesson”-nel kísért kiképzés, melynek humoros elemeit remekül domborítja ki a helyenként röpke szünetekkel vagy épp komótossággal tűzdelt tétel.


A „Zorro's Theme” foglalja össze legegyértelműbben, miként közelítette meg Horner McCulley karakterét. Az öntudatosságot, büszkeséget sugárzó dallamsor itt teljesen önállóan, mély érzelemmel töltve jelenik meg, a muzsika egyéb pontjain (beleértve a már említett „The Plaza of Execution”-t és a „Stealing the Map”-et) viszont rendíthetetlen erőt és heroikusságot sugározva elegyedik más megközelítésekkel. S hogy miért emeltem ki pont ezt a két tracket? Mert a hozzájuk kapcsolódó cselekmény közben más viseli a maszkot, jól mutatják tehát, hogy a komponista magának a hősnek írt témát, alkalmazását pedig nem tette függővé attól, hogy Don Diego (Hopkins) vagy épp Alejandro (Banderas) bújt bele Zorro bőrébe. Ugyanezen elvet követte az ezzel a motívummal szorosan együtt élő emocionális vonallal („Elena and Esperanza”, „Elena’s Truth”, „Diego's Goodbye”) is: Elenához (Zeta-Jones) éppúgy használta, mint édesanyjához, a Julieta Rosen (Időtlen szerelem) által megformált Esperanzához. Zorro témája tehát több, mint egy változatosan előadott fanfár, hisz profi módon közelít a szerelmi témához, az emberi oldalához, s azáltal, hogy e két dallamsor gyakran követi egymást, Horner nagyon ügyesen képezte le a muzsika nyelvére a Zorro álarca cselekményének mozgatórugóit, az olthatatlan szerelmet, a bosszúéhséget és a köpenyes alak nyújtotta remény szimbólumát.

E fő csapásirányok, valamint a vadnyugatias stílus összemosása a spanyol temperamentummal (utóbbi területen Tony Hinnigan volt Horner segítségére, aki mellett Ennio Morricone, John Williams és Michael Nyman oldalán is felbukkant már) olyat eredményezett, ami napjainkban is képes üdének hatni, lendületességet, életigenlést sugározni. Mindezek az akciódarabokban („The Plaza of Execution”, „The Ride”, „Tornado in the Barracks”, „Stealing the Map”, „Leave No Witnesses...”) csúcsosodnak ki igazán, melyek összetettségükkel, rezesszólamaikkal, timpanihangjaikkal, gitárstílusukkal, valamint Monteróra (Wilson) és a rideg, kegyetlen Love kapitányra (Matt Letscher) utaló megoldásokkal egy csapásra levettek a lábamról. Még annak ellenére is, hogy utóbbi karakterek zenei ábrázolásának hallatán megannyi korábbi Horner-mű sejlik fel...


Igen, az újdonságok mellett a szerző pályafutását átjáró kézjegyek is bőségesen jelen vannak, többek között a veszély-téma is, amellyel kapcsolatban így nyilatkozott: „Martin és a producer, Steven Spielberg számos instrukciót adott, amiben ennek alkalmazása is szerepelt. Majd miután magamra hagytak, úgy döntöttem, ott fogom alkalmazni, ahol harmonikusan és tonálisan egyaránt illeszkedik a történetbe. A négy hangból álló motívum gyakran képezi a zenéim gerincét. Szeretem ezt új helyzetekhez, új kontextusokhoz igazítani, új jelentéseket adni neki. Diego De La Vega és közvetve Alejandro Murrieta bosszúja egyike azon területeknek, ahol úgy gondoltam, van létjogosultsága ennek.” Ez engem éppúgy nem zavar, ahogyan az sem, hogy az „Elena's Truth”-ban vagy a „The Mine (Montero’s Vision)”-ben A bolygó neve: Halál és a Végveszélyben dallamai köszönnek vissza a szerzőtől, a „Leave No Witnesses...” esetében pedig könnyen támad olyan érzése az embernek, mintha a Zorro álarcához a Titanic és a Deep Impact kottalapjai keveredtek volna össze. A tradicionális elemek, valamint a remek Horner-muzsikával ellátott Egérmese 2: Egérkék a Vadnyugatonhoz képest sokkal kidolgozottabb kaland-hangulat tökéletesen árnyalja ezeket a tényeket.

A filmhez hasonlóan az albumot is a Tina Arena–Marc Anthony duó tolmácsolásában felcsendülő „I Want to Spend My Lifetime Loving You” zárja, melynek zenei alapja a szerelmi témából táplálkozik. Eleinte szó sem volt betétdalról, ám a Titanic sikerén felbuzdulva a Sony Classical akkori elnöke, Peter Gelb megkérte Hornert, hogy a Zorro álarcához is írjon egy hasonló szerepet betöltő számot. Utóbbi a szöveget természetesen újfent Will Jenningsre bízta, s bár ez közel sem aratott akkora sikert, mint a „My Heart Will Go On”, mondanivalója, hangulata nem rossz, pláne, ha a hozzá tartozó videoklippel együtt vizsgáljuk.


Amikor egy-egy ismertetőt kitűzök magam előtt célként, mindig előre tudom, hány pontot adok rá. A Zorro álarca kapcsán sem történt ez másként, ám amíg soraim formát öltöttek, számtalanszor hallgattam végig a korongot, és minden egyes alkalommal annyira magával ragadott, hogy végül kérdés nélkül emeltem egyet a kezdeti pontszámon. Nem, korántsem tökéletes a muzsika, és igen, sok visszatérő elemet tartalmaz James Hornertől, mégis nemegyszer olyan hévvel, dinamikával és szenvedéllyel bír, ami miatt megérdemli, hogy magasztaljam. Ez azonban a Zorro legendájára már nem érvényes, azt ugyanis minden szempontból erőltetett folytatásnak tartom, s így a „Collecting the Ballots”-ra, illetve a „The Train”-re keresztelt trackeken kívül nem is hallgatom a zenéjét.