Ha a majmos filmekkel kapcsolatban kellene listát összeállítanom, akkor a Gorillák a ködben, a Peter Jackson-féle King Kong, a Franklin J. Schaffner rendezte A majmok bolygója, a Kongó, illetőleg a Joe, az óriásgorilla állnának az élen. Míg a felsoroltak első tagja a mögötte húzódó valós történet révén ragadt magával, addig a többiek szerethető, meseszerű világukkal, valamint zenéikkel fogtak meg. A Joe, az óriásgorillával tinédzserként találkoztam, a blődség szalagjával finoman átkötött, kedves történetét pedig Charlize Theron vonzereje, no meg James Horner muzsikája – melynek kapcsán élénken él bennem az emlék, miszerint amilyen gyorsan csak lehetett, igyekeztem beszerezni – édesítette meg számomra. Mai fejjel nézve ugyanezen előnyök mellett Bill Paxton jelenlétét tartom további pozitívumnak ebben a szombat délutáni lazuláshoz nyugodt szívvel ajánlható Disney-alkotásban.


Amolyan újévi fogadalomként, január elején nagyjából összeszedtem, mi lenne az a nyolc-tíz régi zene, melyről feltétlenül szeretnék írni a közeljövőben. Hornertől kettő is felkerült erre a listára: a Zorro álarca és az ugyanezen évben bemutatott Joe, az óriásgorilla. Ron Underwood (Tremors – Ahová lépek, szörny terem) rendezésének kíséretéről szerkesztőtársaim körében meglehetősen ritkán esik szó, s mielőtt nekiültem volna véleményem szavakba öntésének, megnéztem, vajon máshol is ugyanez-e a helyzet. A Joe, az óriásgorilláé nincs a leggyakrabban emlegetett, mélyebb elemzések sokaságával rendelkező Horner-zenék között, a mérsékelt mennyiségű visszajelzésekbe bele-beleolvasva pedig az körvonalazódott bennem, hogy a többséggel ellentétes nézetet vallok róla, kevésbé vagyok szigorú amiatt, hogy olyan korábbi produkciók muzsikáiból tartalmaz áthallásokat a művésztől, mint a Willow, a Szenvedélyek viharában, a Titanic vagy A rettenthetetlen, de volt, ahol John Williams Amistad-muzsikájával is párhuzamot vontak. Elfogultságom abból ered, hogy a kilencvenes évek második felében kezdtem ismerkedni a szerző munkásságával, és szinte minden zenéjét megkedveltem ebből az időszakból. Akárcsak a hasonló cipőben járó Deep Impactnél, negyed évszázad elteltével, s a komponista teljes életművének ismeretében ebben az esetben sem tudok az újrahasznosítás mintapéldányaként tekinteni rá: annyira belém ivódtak dallamai, biztosítanak napjainkban is remek kikapcsolódást a hallottak, hogy a másolás tényének elismerése mellett sem tekintek rá rossz szemmel.

Sőt, cinikusan azt is mondhatnám, hogy ha globálisan nézzük, akkor nem kellene problémát okoznia a sok visszanyúlásnak, hiszen maga a film is újrafeldolgozás eredményeként látott napvilágot. A történetet ugyanis eredetileg Ruth Rose és Merian C. Cooper vetették papírra, amihez annak idején az RKO Radio Pictures vezetése, King Kong mozis és színházi sikereinek láttán, nagy reményeket fűzött. Az azonos című, 1949-es vállalkozás azonban veszteséget termelt (tervezett folytatását, melyben Joe Tarzannal találkozott volna, rögvest el is vetették), s a történelem közel ötven év elteltével megismételte önmagát. Hiába vette tehát kezébe a gyeplőt Underwood, vagy öltöztette modern köntösbe a sztorit Mark Rosenthal és Lawrence Konner (akik később Tim Burtonnek is segédkeztek a vegyes fogadtatásban részesült A majmok bolygója-remake apropóján), a közönség második nekifutásra sem volt vevő Joe, Jill (Theron), és a nagyvárosból érkező zoológus, Gregg (Paxton) kontinenseken átívelő kalandjára.


A „Sacred Guardian of the Mountain”, a „The Trees” és az „Our Last Chance – A New World” első fele tárja elénk a score szívét-lelkét, s mutatja be, milyen csodálatos motívumokba oltotta Horner a különleges ütőhangszerek vagy épp a fuvola hangját, melyek nagy szerepet játszanak a gorillák természetes élőhelyéül szolgáló Afrika megidézésében. A komponista varázslatos, szívbemarkoló dallamok előadására sarkallta a Hollywood Studio Symphony tagjait, akiknek játéka az imént említett instrumentumok mellett a hárfa, a furulya, a különféle dobok, a taps és a Joe-t szimbolizáló elektronikus megoldás révén válik érdekessé, s teremt ahhoz hasonló atmoszférát, mellyel később a na'vik világát is aláhúzta a szerző. A vezértéma – mely teljes egészében átlengi a művet annak érdekében, hogy érzékeltesse, milyen bensőséges kapcsolat van Joe, Jill, Gregory és a természet között – egyúttal a „Windsong” című, szuahéli nyelven írt dal alapja lett, melyet Horner gyakori alkotótársával, Will Jenningsszel közösen jegyez, a Hollywood Film Chorale-lal kapcsolatos teendőket pedig Az oroszlánkirály által népszerűvé vált Lebo M látta el. E dal az albumzáró „Dedicated and Windsong”-ra keresztelt tételben teljesedik ki igazán, s amíg a „Poachers”-ben szintén felcsendül, source music gyanánt is a film szerves részévé vált: a mozi elején Jill anyja (Linda Purl) énekli altatóként, megnyugtatásként, majd Jill dúdolja Joe-nak hasonló céllal.

Mindezt hivatott ellenpontozni az orvvadászok zenei tükrözése, melyről a „Poachers” első felében hullik le a lepel. A komponista úgy kívánta elérni ezt az ellentétes hatást, hogy megmaradt az előbb említettel teljesen megegyező eszköztárnál, s ennek eredményeként a pánsíp hangja éppoly fenyegetőbe fordul át, mint a rezesszekcióé, az üstdobok, a tapsok, illetve egyéb ritmikus elemek pedig immáron a feszültséget, a felfokozott állapotot nyomatékosítják. Nagyon érdekes figyelni ezt a kettősséget, felfedezni, hogy amely instrumentum a „Sacred Guardian of the Mountain”-nél még mesés tájakra, kalandokkal teli utazásra invitál, a „Poachers”-ben egészen addig sejtet veszélyt, míg a záró harmadban fel nem váltja a csodálatos „Windsong”-részlet.


Az ellenoldal, a gátlástalan Stresser (akit az egyebek mellett Az Angyalból ismerős Rade Serbedzija alakít) és csapatának témája nem igazán tudott megfogni, ám ez azért nem nyomta rá bélyegét az album megítélésére, mert a filmhez képest kevesebb alkalommal bukkan fel a korongon – a teljes zenei anyag közel húsz perccel hosszabb a Hollywood Records kiadványánál. Ugyanakkor a vezértémához, valamint az annak szoros részét képező dzsungelhangulathoz hasonlóan nőttek a szívemhez az „Attemped Capture”, a „Hollywood Boulevard”, a „Freeway Crossing” és a „The Carnival” című akciótételek, melyek elképesztően mozgalmasra sikerültek. Horner nagyon hatásosan, gyakori tempó- és dallamváltogatások mellett tartotta a lépést a látottakkal, a dinamikus megoldásokat pedig az „A Broken Promise” – „Leaving by Night” duóban kombinálta ügyesen a sebezhetőséggel és az érzelmekkel.

A mozi első fele Afrikában, a második pedig az Egyesült Államokban játszódik, a muzsikában azonban ezen helyszínváltoztatás nem érhető tetten, de emiatt nincs különösebb hiányérzetem, hiszen a fekete kontinens dús erdeire éppúgy igaz a dzsungel kifejezés, mint a vasbeton szerkezetek sokaságával tűzdelt Los Angelesre – Alan Silvestri is hasonló döntést hozott a Ragadozó 2. esetében. Ami kicsit zavarónak tűnhet az albumon, az a szvitekbe rendezés jelentette zsúfoltság, ami az emocionális/kaland trackeknél azért nem mutatkozik, mert a motívumok nagyon szépen illeszkednek egymáshoz, ám az akciótételek emiatt rendkívül összetetté váltak. Én ehhez már hozzászoktam, és nem zavar, ám ha valamikor újból kiadnák ezt a művet, akkor annak nem a megtoldott játékidő lehetne a fő vonzereje, hanem a tételek szétbontása, kronológiába állítása.


James Horner ekkor dolgozott először és utoljára Ron Underwooddal, ám a gyártó Disney szemében már igencsak visszatérő alkotónak számított (Drágám, a kölykök összementek!, Rocketeer, Gonosz lélek közeleg és társaik), a producerek egyike, Gail Katz pedig ezt követően olyan moziknál működött vele együtt, mint A kétszáz éves ember és a Viharzóna. Ahogyan arra már számtalan korábbi James Horner-muzsikával kapcsolatos írásomban kitértem: nem vagyok teljesen szemellenzős, tudom, hogy gyakorta variálta ötleteit, de ahogyan például az Avatar és a Viharzóna zenéjének hallgatása közben sem érdekel mélyrehatóan az, hogy miket emelt át például a Joe, az óriásgorillából, itt sem tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak, hogy mikből táplálkozik műve. Tény és való, a korábbi aláfestéseiből származó részletek jelenléte szembetűnő, ettől függetlenül azonban a Joe, az óriásgorilla kísérete remek darab, tökéletes lenyomata annak, milyen zseniális dallamalkotó készséggel volt megáldva a szerző.