James Horner „Casper’s Lullaby”-a mindig is nagy kedvencem volt, ráadásul sosem csak a Casper-filmzenealbum ékeként, hanem a komponista pályafutásának, valamint a filmzenevilág egészének egyik legcsodálatosabb, legszívhezszólóbb kompozíciójaként tekintettem rá. Ugyanakkor az MCA Records 1995-ös korongját nem tudtam a szívembe zárni: egyszer-kétszer nekiveselkedtem, de az említett tracken túl nem éreztem magaménak a hallottakat, nem érintett meg a varázsa. Ennek ellenére a La-La Land-féle változat 2020-as felbukkanásának apropóján újból nekifutottam, amit helyesen tettem, mivel ily módon történő tálalásában átformálta a véleményem: a kronológiailag helyes tracksorrend, illetve az, hogy Casper témája jobban előtérbe került, olyannyira helyére tette bennem Horner művét, hogy az ezt követő pár hétben szinte kétnaponta hallgattam meg részben vagy egészben. A huszonöt esztendő tehát nemcsak ahhoz kellett, hogy a teljes score megjelenjen, hanem ahhoz is, hogy méltó helyén kezeljem ezt a remek muzsikát.


Casper, a barátságos szellem – ahogyan arra a klasszikus sorozat címe is utal – 1945-ben tűnt fel először, napjainkban azonban nemcsak rajzfilmfiguraként köszön vissza régi ismerősként. A mozivásznon éppúgy találkozhattunk már vele, mint különféle képregények és könyvek lapjain, vagy épp számítógépes játékban – arról nem beszélve, sziluettje mennyi irodaszerre, ruházatra s egyéb tárgyra került fel a közel nyolc évtized során. A Famous Studios alkotóműhelyének falai közül kiszabadult szellem mozis debütálására 1995-ben került sor, sikerének nyomán pedig még két hasonló vállalkozás (Casper 2. – Szellemes kezdetek, Casper és Wendy) láthatott napvilágot, igaz, mindkettő közvetlenül a videotékák polcaira gyártódott, így előre borítékolható volt, mennyire kerülnek messze az első felvonás sikerétől, színvonalától. A Casper rendezői székét Steve Barronnak (Tini nindzsa teknőcök) kínálták fel először, ám ő élből elutasította a lehetőséget – bevallása szerint utólag visszatekintve megbánta döntését. Ezután következett Alex Proyas (A holló), aki kreatív nézeteltérésre hivatkozva a forgatási munkálatok kezdete előtt szállt ki a projektből, egy hétre rá pedig Brad Silberling (Lemony Snicket – A balszerencse áradása) vette kezébe az irányítást, akit Steven Spielberg keresett meg a Brooklyn-híd drámasorozatnál végzett munkájának köszönhetően.

Míg a mesék minden pillanatukban igyekeznek lekötni kedvességükkel, nyelvezetükkel a gyerekeket (a felbukkanó gonosztevők pedig nagyjából annyira vehetőek komolyan, mint Elmer Fudd, Rissz-rossz Sam vagy Hókuszpók), addig az 1995-ös moziban felszínre kerülnek az elmúlással kapcsolatos gondolatok, az évek előrehaladtával egyre csak fakuló emlékek okozta hiányérzet, az egyedülléttel, meg nem értéssel való küzdelem, melyek révén időnként a vártnál komolyabb hangvételt üt meg a produkció. Bár alapvetően szem előtt van tartva a célközönség életkora (a rosszfiúk itt is esetlenek, legyen szó akár a Carrigant alakító Cathy Moriartyról, akár a Dibst megszemélyesítő Eric Idle-ról vagy a szellemtrióról), ám a helyenként vészjóslóbb megvilágítást éppoly fontosnak ítélték az alkotók, mint a fájdalmas érzések kimondását – Proyas ennél sötétebb ábrázolásmódot vizionált, s emiatt nem egyezett ki a stúdióval. Ez a kis komorság azonban tökéletes adalék volt ahhoz, hogy Hornerben körvonalazódjon a „Casper’s Lullaby”-ban is hallható dallamsor, mely a film végi házibuli során csúcsosodott ki, s vált szinte azonnal örök érvényűvé.


A szerző a feladat elvállalásakor már meglehetősen otthonosan mozgott Spielberg cége, az Amblin Entertainment háza táján, hisz nemcsak a vállalat animációs bemutatkozásához, az Egérmeséhez készített korábban score-t, hanem olyanokhoz is, mint az Egérmese 2: Egérkék a Vadnyugaton, az Őslények országa, valamint a Csoda a 8. utcában. „Mostanában úgy igyekszem megválasztani a filmeket, hogy azok egyfajta spirituális élményt is biztosítsanak számomra, ne pedig afféle szokványos munkák legyenek” – mesélte Horner a Composing Casper: The Magical Score kisfilmben, majd hozzátette: „Nem azzal kerestek fel, hogy készítsek rajzfilmzenét. Azt kérték tőlem, hogy adjam vissza Casper emberi mivoltának elvesztését, s hogy sohase tudja már visszaszerezni azt. És ezáltal válik többé egy tündérmesénél”. Mivel Casper kalandjai rajzfilmként hosszú évtizedes múltra tekintenek vissza, a szerző az alapokat lefektető Mack David és Jerry Livingston előtt is fejet hajt azzal, hogy a „Kids with a Camera (Film Version)”-ben megidézi az 1945-ben útjára indított Casper, a barátságos szellem főcímzenéjét. Ezen kívül még két adaptáció figyelhető meg, de azok már nem Casperhez kötődnek, mindössze a film jelenetei inspirálták bevonásukat. Az egyik ilyen a Dr. Harvey, illetve a szellemtrió, Gizda, Böhöm és Püffencs kardpárbaja alatt felcsendülő, Erich Wolfgang Korngold-féle Hét tenger ördöge-fanfár átdolgozása („First Haunting / The Swordfight (Film Version)”), a másik pedig a „Ride of the Valkyries / Ghost Melt”-be becsempészett „A valkűrök lovaglása” Wagnertől.

S ha már egy huszárvágással rátértem a nem Horner tollából származó zenékre, illendő a dalokat is megemlíteni. Az egyik a Little Richard tolmácsolásában hallható „Casper the Friendly Ghost”, mely a stáblista felgördülése előtt csendül fel, s amely részben kiváltotta a komponista stáblistazenéjét, a „The Uncles Swing / End Credits”-et. A másik a „One Last Wish”-be torkolló Jordan Hill-szám, a „Remember Me This Way”, amely szerelmes dalként kíséri a rövid időre gyerekké váló Casper (Devon Sawa) és Kat (Christina Ricci) táncát. Ezek mindegyike helyet kapott az MCA-albumon (mely megegyezik a La-La Land kiadványának második lemezével), ugyanakkor nem került fel a film végi Halloween-partin felcsendülő „Same Song” a Digital Undergroundtól, amellyel nemcsak itt vagy a hip-hop csapat kislemezén, hanem a Dan Aykroyd rendezte Eszelős szívatásban is találkozhatunk.


A korábbi és az új változat közötti különbség a La-La Land-féle kiadvány korongjain könnyedén nyomon követhetőek: az első lemez három bónusztétellel karöltve mutatja be a teljes muzsikát, a másodikról pedig az MCA anyaga köszön vissza. A hanganyag újra lett keverve (amiben az eredeti hangmérnök, Shawn Murphy is a cég segítségére volt), s bár a komplett mű mindössze tizenegy perccel hosszabb a régi albumnál, az, hogy a trackek nem szvitet alkotnak, hanem teljes valójukban, a cselekménynek megfelelő sorrendben követik egymást, nagyon sokat jelent. Ez az első ízben a „No Sign of Ghosts”-ban felbukkanó lágy zongorajátékra épülő dallamsor folyamatos kibontakozásának tesz jót, hiszen immáron úgy kerít egyre jobban hatalmába bennünket, ahogyan a filmben teszi. A „Casper Makes Breakfast”-ben még gyorsabb tempóban, bájosan, varázsszerűen csendül fel, a „Fatso as Ameliá”-ban pedig lassítva kerül elénk, hogy aztán némi humorral vegyülve a szellemtrió játékos dallamába torkolljon. A „The Lighthouse – Casper & Kat”-től kezdődően már valódi szerepét tölti be, s amellett, hogy Horner oboavariációként („Kat in the Attic / Fond Memories”) és zenekari átirat formájában („Casper Gets His Wish”) is bizonyítja témájának erejét, vagy épp variálgatja a „Dad Returns”-ben, visszahozza a „Descent to Lazarus”-ban, a „One Last Wish” által felteszi művére a koronát, majd a „The Uncles Swing / End Credits”-szel búcsúzik tőlünk.

Azt már számtalanszor leírtam, hogy Hornert A bolygó neve: Halál révén ismertem meg, s főként ennek hatására váltam tisztelőjévé, ám ezen túl az érzelmekkel kapcsolatos kifejezésmódja miatt is emelem a kalapom előtte. Tudom, hogy amikor az emóciók megjelenítéséről van szó, gyakorta építkezik ugyanazon zenekari vagy épp zongorahangzásra, előadásmódra, de egész egyszerűen megunhatatlannak tartom. A Szenvedélyek viharában alatt éppúgy letaglóz vele, mint A rettenthetetlennél, a Titanicnál, A kétszáz éves embernél vagy épp itt – felsorolásom mellőzi a teljességet, hasonló címeket és/vagy trackeket bőven tudnék sorolni tőle. A Casper zenéjének egésze is főként amiatt került közelebb hozzám, mert a La-La Land olyan csodálatos darabokkal toldotta meg az eddigieket, mint a „Fatso as Amelia” és a „One Last Wish”. Ezek, a „Kat Walks to School” és a „The Lighthouse – Casper & Kat” második fele, a „Kat in the Attic / Fond Memories”, valamint a „Casper Gets His Wish” egyszerre szívbemarkolóak és káprázatosak, Horner pedig vitathatatlan mestere volt e kettősség párhuzamos ábrázolásának.


Eddig csak a romantikus/érzelmes motívumot említettem, holott a score számos egyéb témával is rendelkezik. Ott van a cselekmény fő helyszínéül szolgáló Ostoros majort öröklő Carrigan és ügyvédje, Dibs ábrázolása, melyre a „Carrigan & Dibs”, a „March of the Exorcists” és a „The Doctor Is in” épülnek. Bár Horner törekedett a rajzfilmzenei stílusjegyek alkalmazásának elkerülésére, a cselesztával kiegészülő zenekari játék korrekt meseszerűséggel tükrözi teszetoszaságukat, Moriarty és Idle kissé túlkarikírozott játékát – sokat segít előadásukon a zene. Hasonlóan színes és bohókás Casper szintén túlvilágról visszatért bácsikáinak, az úgynevezett szellemtriónak szaxofonnal szvingesre formált megjelenítése, ami a „No Sign of Ghosts” végén bukkan fel először, majd olyanokban tér vissza, mint a „First Haunting / The Swordfight (Film Version)”, a „‘Dying’ to Be a Ghost (Film Version)”, a „Dad Returns”, valamint a „The Uncles Swing / End Credits”. Utóbbi pikantériája, hogy pont az őket szimbolizáló részlet került ki végül a filmből a „Casper the Friendly Ghost” dal miatt, így Horner hozzájuk kapcsolódó ötlete kizárólag az albummal ismerhető meg maradéktalanul. E két megoldás aranyos, kedves, ugyanakkor annyira nem varázsol el, mint a score többi része, s emiatt egyeztem ki magamban a fenti pontszámmal.

De persze nem csupán az ellenfelek lettek kihangsúlyozva: Casper kedves szellemtémája az albumon már a „Kids with a Camerá”-ban felcsendül, a filmben azonban még várat magára, mivel ott ennek „Kids with a Camera (Film Version)”-re keresztelt változata hallható, ahol Horner Casper-megközelítését végül a klasszikus mese főcímzenéje váltotta fel. S bár eddig sem lehetne azt mondani Hornerre, hogy szűkmarkúan bánt a karakterek zenei ábrázolásával, egy ötödik dallamsor elkészítésére is vállalkozott, amelyre Kat és a túlvilág kutatásával foglalkozó apja, Dr. Harvey (Bill Pullman) közötti kapcsolat sarkallta őt. E kellemesen ringató motívum az „On to Whipstaff” felvezetéseként mutatkozik meg, de a „Kat Walks to School”-nak éppúgy szerves része, mint a „Costume for Kat”-nek és a „Dad Returns”-nek. S ezen ötösfogatnak hála lett jelenetfüggősége mellett is színes, fordulatokban gazdag a „No Sign of Ghosts”, a „First Haunting / The Swordfight (Film Version)”, a „Descent to Lazarus”, a „Carrigan Crosses Over”, illetve a „Dad Returns”.


A Casper mellett olyan James Horner közreműködésével készült alkotások kerültek moziba 1995 folyamán, mint A rettenthetetlen, az Apollo–13, a Balto, a Jumanji és a Jade, melyek mindegyike remek muzsikával büszkélkedik (igaz, a Jade-éhez kell egy kis türelem), ám nem vitás, hogy mindeközben A rettenthetetlen, az Apollo–13, valamint a Jumanji léptek elő ezen év zászlóshajóivá. Ebben a filmek szélesebb körben aratott sikere játszott közre, ám ennek ellenére a Casper is kitűnt, hála csodálatos témájának. A szerző művének részletei később olyan filmek előzeteseiben köszöntek vissza, mint a Törjön ki a frász!, A Grincs és a Pata tanya: Baromi buli, a „One Last Wish” lezárása pedig része lett a Universal Pictures – fennállásának századik évfordulója alkalmából készített – Logos Through Time-jának.

Írásunk a bővített albumról készült, a Spotify-on azonban az MCA Records változata érhető el.