Ha manapság kórházsorozatokról beszélünk, akkor elsősorban a Grace klinikáról, a Doktor House-ról, a Doktor Murphyről, a Chicago Hope kórházról vagy a kategória klasszikusáról, a Vészhelyzetről esik szó. Ám bármennyire váltak e folyamok nálunk is sikeressé, illik megemlíteni, hogy a hazai X és Y generációk (ahová ezek váltópontja környékén születvén magam is tartozok) tagjai számára e műfaj origóját A klinika és a Kórház a város szélén jelentik, ezek szereplői váltak elsőként családtaggá egy-egy este erejéig. A rendszerváltást követően azonban egyebek mellett a tévéműsorok palettája is szélesedett, a Vészhelyzettel pedig kinyílt számunkra a világ, betekintést nyerhettünk a tengerentúli kórházéletbe, gyógyítási módszerekbe – természetesen Hollywood szemüvegén keresztül. A Michael Crichton által megálmodott produkció Chicagóba kalauzolt bennünket, és tizenöt évadon keresztül követhettük figyelemmel a Cook megyei kórház sürgősségi osztályán dolgozó orvosok, nővérek mindennapjait a betegellátás vonatkozásában éppúgy, mint magánéletük terén.


A hihetetlen mennyiségű díjjal kitüntetett folyam az Anthony Edwards, George Clooney, Noah Wayle, Sherry Stringfield, Eriq La Salle, Julianna Margulies, Christine Harnos és William H. Macy által alakított karakterekkel indult útjára 1994 őszén, másfél évvel később pedig már mi is figyelemmel kísérhettük őket. Mivel az NBC és a Warner a töretlen siker hatására tizenöt éven keresztül igyekezett képernyő elé szegezni a nézőket, elkerülhetetlen volt a főbb szereplők cseréje, mely tendencia a harmadik évadtól vette kezdetét Stringfield távozásával, ugyanakkor a Cartert alakító Wayle és a Weavert megformáló Laura Innes a 331 epizódból közel 250-nél állt kamera elé, ami nemcsak tisztességes teljesítmény, hanem produkciórekord is.

A folyam díjesőjéből a kíséret sem maradt ki, hiszen ASCAP- és BMI-díjakkal egyaránt kitüntették a hallottakat. Főtémáját – a sokak által ismert „Theme from ER (TV Version)”-t, s annak hosszabb verzióját, a „Theme from ER”-t –, valamint a pilot epizód muzsikáját James Newton Howard jegyzi, a munka oroszlánrészét pedig Martin Davich végezte, akinek neve olyan szériák révén csenghet még ismerősen, mint az Ármány és szenvedély, a Beverly Hills 90210 vagy a Harmadik műszak. A néhány kivételtől eltekintve jobbára tévés berkekben mozgó Davich elektronikus elemekre támaszkodott, ugyanakkor időnként kis létszámú zenekarral éppúgy színesítette score-ját, mint különféle ütőhangszerekkel, gitárral, harmonikával, mandolinnal, zongorával, szaxofonnal (melyet a „Theme from ER”-nál Howard is bevetett) vagy vokállal. Az ezeken alapulva megszülető aláfestésből azonban valamilyen rejtélyes oknál fogva a mai napig egyetlen filmzenealbum került összeállításra, az 1996 októberében elérhetővé vált Atlantic Records-féle. Az első két évad Az ajándék, a Mire megy két szív, A születésnapi parti, A munka mindent felemészt, a Minden a régi, az Egyszer fenn, egyszer lent, A gyógyítók sorsa, valamint az Ismeretlen eredetű láz című epizódjaiból származó, alig több mint félórányi instrumentális muzsika finoman szólva is kevés, nem beszélve arról, hogy olyan, részemről mindig léptetésre ítélt dalok ékelődnek közéjük, mint a „Healing Hands” Marc Cohntól, a „Reasons for Living” Duncan Sheiktől és az „It Came Upon A Midnight Clear” Mike Finnegantől. Az ehhez hasonló, betétdalokat és instrumentális kíséretet egyaránt magában foglaló kiadványok esetében e váltakozó elrendezés sokszor előfordul, ám hátránya, hogy rontja a score kohézióját, élvezeti értékét.


Amellett, hogy Davich időnként Howard pilot epizódnál alkalmazott ötleteit vissza-visszahozta (a „Doug & Carol”, a „The Hero” és a „Hell and High Water” esetében egyaránt így tett), három kiindulási pontra építette fel koncepcióját: zongorával az emberi sorsokat, a drámát jelenítette meg, az ütőhangszerekkel a sürgősségi osztály tempóját tükrözte, a széria zenei alaphangulatát pedig szintetizátorokkal és fúvósokkal teremtette meg. Legyen bármennyire is csekély az Atlantic lemezének játékideje, és érdemelne meg a szerző egy nagyobb lélegzetvételű gyűjteményt, e változatosságot remekül tükrözi, így ebből a szempontból hibátlannak mondható.


A főtéma után rögtön a dinamika kerül felszínre: a „Dr. Lewis and Renee”-t hallva a széria ismerőinek rögtön bevillanhat, amint a mentősök hordágyat tolva rohannak a beteggel, a Cook megyei kórház dolgozói pedig átveszik az ellátást, miközben olyan szavakat tanulunk meg, mint például a szaturáció, az intubálás vagy a tachycardia. A tétel második felére megkönnyebbülünk, hogy minden rendben lesz, az élet azonban nem áll meg, a páciensek egyre csak érkeznek, amit a „Canine Blues”, a „Hell and High Water”, a „Hold On”, a „Shep Arrives” és a „Shattered Glass” érzékeltet. Minden esetben az ütőhangszerek diktálják a tempót, a vészjósló hangulatról pedig gyakorta gondoskodik a főtémában is felbukkanó, háromhangos szintetizátoros dallam, ami engem a szirénázva elsuhanó mentőautóra emlékeztet – kicsit továbbmenve a hasonlatokkal: a „Hold On”-ról Gary Chang Úszó erőd-score-ja ugrik be.

Én a nyitány mellett az imént említetteket favorizálom, de a drámai megközelítések terén sem lehet okom panaszkodni: ahhoz képest, hogy tévésorozathoz íródtak, nagyon magával ragadóak, önállóan hallgatva egy őszi, borús estéhez is tökéletesen illenének. Ez utóbbi megállapítás különösen érvényes a „Goodbye Baby Susie”-ra a melankolikus szaxofonjáték, illetőleg az imént említett, mentőautó-suhanásra emlékeztető hang új szintre emelése végett. Mindeközben a „Doug & Carol”-t a zongora teszi bensőségessé, a „The Hero”-t pedig a főtémával játszadozás. A karakterek egyéni drámái, belső világuk olyan tételekben mutatkozik meg, mint a „Carter, See You Next Fall”, a „Dr. Green and A Mother's Death” vagy a „Raul Dies”.


Őszintén megvallva, nagyon régen hallgattam az albumot, és annak hatására vettem elő ismét, hogy ismertetőt készítsek róla. Az évtizednél is hosszabbra nyúló kihagyás ellenére rendre visszajöttek az emlékek, elkezdett beugrani, melyik track után mi következik, és ezt nagyon élveztem. Bizonyára a széria iránti rajongásom mondatja velem, hogy ha bármelyik kiadó előállna egy épkézláb soundtrackkel, kérdés nélkül beruháznék rá. Davich tizenöt éven keresztül követte szerzeményeivel az eseményeket, s ez idő alatt rendkívül gazdag anyag született, ami előtt egy jól összeállított, a korongok adta játékidőt maximálisan kitöltő, kétlemezes gyűjteménnyel már bőven tisztességgel adózhattak volna. Vallom ezt úgy, hogy az a fenti pontszámból is kitűnik: Martin Davich munkáját nem tartom formabontónak vagy klasszikusnak, inkább olyannak, mint a Vészhelyzet szereplőit, akik nem tökéletesek, a maguk módján mégis igyekeznek elérni a céljukat, s ezáltal szerethetővé, rokonszenvessé válnak.