A filmek táborában külön kasztot képező sportmoziknak általában a zenéje is igen sajátos, főként rézfúvósok játékára épülő, hősies témákat tartalmazó motiváló muzsikák. A londoni olimpia alkalmából összegyűjtöttük azokat a sportfilmeket, melyek zenéje legjobban megjeleníti ezt a hangzásvilágot.



Az olimpiák zenéje

Az olimpiai megnyitó ünnepségek minden bizonnyal a világ leglátványosabb rendezvényei közé tartoznak, egy zeneszerzőnek pedig bizonyára nagy megtiszteltetés ehhez muzsikát írni, de persze a felelősség is igen komoly, hiszen a legnézettebb televíziós események egyike is az olimpia nyitórendezvénye. A ceremóniához általában filmzeneszerzőket szokás felkérni, az olimpiai zenék terén John Williams a csúcstartó. Az 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára alkotta meg az "Olympic Fanfare and Theme" című művét, mely az Egyesült Államokban azóta is a játékok himnuszának számít. A szerző Grammy-díjat is nyert a művel, melyet később az atlantai olimpiára kissé átalakított. 2002-ben ismét egy olimpiával hozta össze a sors Williamst, jelen esetben a Salt Lake Cityben rendezett téli játékokkal. Erre egy új kompozíció született, mely a "Call of the Champions" címet kapta. A korábbi olimpiai fanfár stílusát és néhány elemét megtartva komponált új darabot a szerző. A méltóságteljes, szárnyaló szimfonikus muzsika kórussal is kiegészült, méghozzá az igen impozáns, 350 tagú Mormon Tabernacle Choirral, mely néha csak kiegészítője a hangszeres részeknek, de bizonyos helyeken kiemelt szerepet kap, fokozva a hősies hangulatot. A kórus az olimpiai eszme három kulcsszavát ismétli, vagyis a citius, altius, fortius ("gyorsabban, magasabbra, erősebben") szavakat. A megnyitón is a szerző vezényelte a gigantikus méretű kórust és zenekart, és ugyanígy tett 1996-ban is, amikor Atlanta adott otthont a játékoknak. A centenáriumi játékokhoz a korábbi olimpiai témáját vette elő Williams, és ezt hangszerelte, varázsolta még hősiesebbé – a mű címe is erre utal: "Summon the Heroes". A fődallamot Tim Morrison trombitás játszotta, magát a művet is neki ajánlotta a szerző. Az eredetinél hosszabbra írt olimpiai téma néhány jelentősebb mellékdallammal is kiegészült, így pedig Williams legjobb megszólalású olimpiai fanfárja lett.

Michael Kamen nevéhez is több nyitóünnepség zenéje kötődik, ő is Atlanta és Salt Lake City olimpiájához komponálhatott, s mindezt igen kimagasló minőségben tette. Jeff Rona 2008-ban a pekingi olimpia révén kapott lehetőséget, hogy a filmzenék világából átruccanva, zenét komponáljon a játékok vitorlással kapcsolatos eseményeihez, műve a Song of the Sea címet kapta – Pekingben Rona muzsikáján kívül egyébként Klaus Badelt zenéje is felcsendült. Ismertebb olimpiai komponista még Mark Watters is, aki szintén az amerikai játékok esetében komponált muzsikát, az atlantai munkájáért pedig Grammy-díjban is részesült. 


Olimpiai témájú dokumentumfilmek és tévésorozatok is szép számmal akadnak. Az egyik legismertebb a The First Olympics: Athens 1896 című széria, melyhez Bruce Broughton komponált egy igen kiváló szimfonikus muzsikát. A 16 Days of Glory című 1986-os dokumentumfilm úgyszintén magas színvonalú muzsikával rendelkezik, ennek komponistája Lee Holdridge volt. Az 1973-as Így látták ők című dokumentumfilm az 1972-es müncheni, tragikus kimenetelű olimpiával foglalkozott, zenéjéért többek között Henry Mancini felelt. Az alkotás alapműnek számít a zsáneren belül, nem utolsósorban azért, mert nyolc különböző epizódját nyolc igen neves rendező, például Milos Forman, Arthur Penn vagy Kon Ichikawa forgatta. Az olimpiai zenék között érdemes még megemlíteni Basil Poledourist, aki Atlantába szállított egy emlékezetes kompozíciót ("Tradition of the Games"), Frederic Talgornt, aki az albertville-i olimpiához írt muzsikát, illetve a Yes és az Art of Noise korábbi tagjaként ismertté vált zenész-producer, Trevor Horn "Pass the Flame" című szerzeményét, mely az athéni játékok dala volt. Utóbbi esetében fura mód nem Vangelis volt a komponista, bár a Sydneyben rendezett olimpia záró ceremóniájára, a következő helyszín bemutatása alkalmából Vangelis komponált egy tételt, ez azonban Athénban már nem hangzott el. 

A 2012-es londoni játékok A Symphony of British Music címet viselő záró ceremóniájára augusztus 12-én kerül sor, melynek bizonyos értelemben filmzenei vonatkozása is lesz, ugyanis David Arnold tölti be ennek, illetve a nyitó ünnepségnek a zenei igazgatói posztját. A komponista és kreatív munkatársai számos ismert és népszerű angol muzsikát válogattak be a repertoárba, melynek előadásáról a London Symphony Orchestra gondoskodott, amely egyúttal az ezt követő paralimpiai játékok hivatalos zenekara is lesz. "Az ötlet, hogy szimfonikusnak neveztük el a műsort, abból eredt, hogy ez egyfajta keretet ad az eseménynek, történetet és formát" – meséli a komponista, akit 2011 szeptemberében keresett fel ezzel a lehetőséggel a Take That koreográfusaként is ismert Kim Gavin. Ő és a zeneszerző 2009-ben találkozott egymással egy Take That-koncert során, és nem sokkal később folyamatos munkakapcsolatba is kerültek, így amikor biztossá vált, hogy az angliai ötkarikás játékok záróünnepségét Gavin rendezi, szerző barátjához fordult segítségért. Arra a kérdésre, hogy miért fontos, hogy az este repertoárja a lehető legszélesebb skálán mozogjon, Arnold így felelt: "Számos világhírű művészünk van, legyen szó jazzről, klasszikus zenéről, popról, népzenéről vagy akár soulról. Olyan sok a tehetség. És úgy tűnik, hogy nekünk ezek a dolgok belülről, mélyről fakadnak. Bármilyen stílusról is legyen tehát szó, az felülkerekedik hétköznapjainkon, a számítógépeken, a telefonokon és mindenen, így az életünk fontos részét képezi, ezért ügyeltünk arra, hogy a lehető legtöbb darab jelen legyen." A nyitórendezvény rendezője Danny Boyle volt, aki hozta magával A.R. Rahmant is, így ő pár zenével szintén részese lett a show-nak. Több ismert brit zenész is nevét adta még a nyitóceremóniához, például felbukkant Paul McCartney és Mike Oldfield is.



A sportok királynője, az atlétika

Az 1924-es, Párizsban rendezett olimpia valós eseményeit felelevenítő, a sportfilmek mintapéldányának tartott Tűzszekerek két brit futó megrázó és nemes történetét mutatja be. A rendező, Hugh Hudson nem véletlenül választotta a két atléta történetét mozija alapjául, mivel a filmmel – a sport magasztos eszméi mellett – tragikus emberi sorsokat, valamint tökéletes társadalom- és korrajzot is be tudott mutatni. Eric Liddell, a skót keresztény Isten dicsőségére fut, ellenfele, Harold Abrahams, aki gazdag angol zsidó család fia, pedig azért, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a cambridge-i társadalomban. A sors azonban úgy hozza, hogy a százméteres síkfutás elődöntője pont vasárnapra esik, így Eric megtagadja az indulást, ezért Harold előtt szabad a pálya. Eric azonban elindulhat négyszáz méteren, és nem árulunk el nagy titkot, hogy mindketten bajnokok lesznek. A Tűzszekerek komoly kritikai és közönségsikert aratott, hét Oscar-jelöléséből négyet, köztük a legjobb filmnek járót be is gyűjtötte. Emellett nyert BAFTA-díjat, Ian Holm Golden Globe-ot kapott Cannes-ban alakításáért, a Brit Filmintézet pedig beválogatta a huszadik század száz legjobb brit filmje közé, méghozzá a tizenkilencedik helyre. Hudson ennek a sikerének a közelébe sem került többet, és az egyfilmes rendezők mintapéldánya lett. A Tűzszekerek azonban minden bizonnyal nem az a film lett volna, ami végül lett, ha nem Vangelis zenéje szólna alatta. A görög mester felejthetetlen score-ja, a filmzenei főtémák képzeletbeli dobogóján biztos helyet elfoglaló vezérdallam, valamint a teljesen újszerű hangzásvilág kirobbanó siker lett. A szerző Oscar-díjban részesült, a nyitó képsorok alatti tétel, mely az albumon a "Titles" címet viseli, a Billboard Hot 100-as listáján öt hónapig tanyázott, köztük az első helyen is, a soundtrack pedig ugyanitt az albumok listáját vezette négy héten keresztül, és közel száz hónapig le sem került róla. Az európai listákon úgyszintén igen előkelő, általában első helyezéseket ért el, Nagy-Britanniában száznégy hétig, Ausztráliában pedig hatvannégy hétig nem került ki a top százból, míg Japánban az 1981-es év legsikeresebb, legtöbb példányban elkelt kislemeze lett. Az USA-ban csak a film premierjének évében hárommillió darabot adtak el a lemezből, az eltelt harminc év alatt pedig minden idők egyik legtöbb példányban elfogyó score-ja lett. Feldolgozásai is tekintélyes mennyiséget ölelnek fel, közülük a legismertebbek közé tartozik John Williams szimfonikus átirata, illetve a Vangelis egykori alkotótársa, Jon Anderson által szöveggel ellátott verzió, a "Race to the End", melyet Melissa Manchester, Jane Olivor, Mireille Mathieu, Demis Roussos és az olasz szoprán, Gioaria adtak elő.

Ugyan a film a húszas években játszódik, így adódott volna egy ódivatúbb szimfonikus aláfestés, azonban a rendező beleszeretett Vangelis China és Opera Sauvage című albumaiba, így a görög szintetizátormágust kérte fel zenét írni. Ebben ugyan a nagyon alacsony költségvetés is motiválhatta, de végül ezzel a kortalan muzsikával a koncepciója tökéletesen bevált. Egy interjúban így nyilatkozott Vangelis kiválasztásáról: "Tudtam, hogy szükségem volt egy zenére, amely anakronisztikus az adott időszakra, egy kis modernitást akartam éreztetni. Ez egy kockázatos ötlet volt." A szintetizátorok dallamos műfaja ekkortájt kezdett belopakodni a filmzenék világába, ennek egyik motorja volt ez a zene, noha Vangelis a szinti mellett zongora hangjaira is építette a score-t, utóbbi instrumentum pedig sokat is oldja a modernitást, és emiatt nem lehet annyira "űrzenének" tekinteni, mint a szerző akkoriban megjelenő stúdióalbumainak anyagát. Vangelis is személyes darabként kezelte a történetet, mivel az édesapja szintén futó múlttal rendelkezett, ugyanakkor a film bemutatóját már nem élte meg, a komponista így az ő emlékének ajánlotta a muzsikát. 

Hudson eredetileg szerette volna a Vangelis 1977-es Opera Sauvage című albumán található "L'Enfant" tételt használni (ami hazánkban A Hét című hírműsor főcíme révén vált ismertté, de szerepelt A veszélyes élet éve című, Peter Weir és Mel Gibson fémjelezte drámában is) a főcím és az ikonikus, nyitó, strandos futás jelenete alkalmával, olyannyira, hogy a felvételek alatt ezt játszották le a futóknak nagy hangszórókból. Vangelis végül meggyőzte a direktort, hogy tud jobbat és a filmhez megfelelőbb témát írni, és amikor lejátszotta a Tűzszekerek főtémáját, Hudson kénytelen volt elismerni, hogy komponistája valóban jobbat alkotott. Azonban a direktor annyira szerelmes volt a "L'Enfant" dallamába, hogy az egyik párizsi jelenetbe az átalakított verzióját berakatta. 

A score-t szokásához híven teljes egészében Vangelis játszotta fel. A film alá készült verzió végül nem volt kiadható, így újra rögzítenie kellett a zenei anyagot, ami kissé átalakítva került fel a kiadott albumra. A filmbe pár korabeli muzsika is bekerült, melyek jól ellenpontjai Vangelisnek. A mozi és az album is tartalmaz egy nagyszabású, jelentős régi zenét, a "Jerusalem" című 1916-os kórusművet, mely Harold Abrahams temetésén hangzott el, és félhivatalos, alternatív angol himnusznak is minősül, ráadásul a műnek egyik sora volt a film címének forrása is. Sir Hubert Parry muzsikája (mely Howard Blake versén alapul), talán Vangelis stílusához igazodva, a kórus mellett orgonakísérettel hallható. 

A zene, ami már a fenti dolgok miatt is igencsak jelentősnek nevezhető, a sportvilágban is komoly karriert futott be, s az évtizedek alatt az olimpiák egyik félhivatalos muzsikája lett. Az 1984-es szarajevói téli játékok nyitóünnepségén is elhangzott, emellett hallható volt az 1984-es, az 1988-as és a 2004-es olimpia alkalmával is. A 2012-es játékokból sem maradhatott el, hiszen az angolok az olimpiai évet is ezzel nyitották, a promócióban is kiemelt szerepet kapott a főcímzene, és a megnyitón is felcsendült. Bár Vangelis már korábban is szerzett filmzenéket, igaz, csak Európában, a nagy áttörést a Tűzszekerek hozta meg számára. Rögtön a figyelem középpontjába került, és felkérések tucatjai közül válogathatott. Ő maga viszont nem ezen művét tartotta legjobbnak, egy interjúban így nyilatkozott erről: "Az nagyon ritkán fordul elő, hogy egy zeneszerző úgy gondolja, legsikeresebb műve egyben a legjobb is. Én sem vagyok kivétel ez alól. Azt hiszem, a Lázadás a Bountyn alá komponált zeném végtelenül érdekesebb, mint a Tűzszekereké."



Küzdősportok

Az ökölvívás (mely a küzdősportok legismertebb szakága) azon sportág, ahol nemcsak átvitt, hanem a szó szoros értelmében véve is vereséget szenved az ember az ellenfelétől. Ha bárkitől is azt kérjük, hogy soroljon fel olyan alkotásokat, melyek az ökölvívásról szólnak, az elsők között – már ha nem elsőként – minden bizonnyal a Sylvester Stallone által fémjelzett Rocky kerül említésre, melynek öt folytatása készült. Stallone az Olasz Csődör becenévre hallgató Rocky Balboát alakítja, aki szinte egyik pillanatról a másikra válik bajnokká, amikor a veretlen nehézsúlyú világbajnok, Apollo Creed (Carl Weathers) ellenfeleként lép szorítóba, s legyőzi legyőzhetetlennek vélt ellenfelét. 

Nemcsak a film, hanem a jellegzetes fanfáros rezesekre épülő főtémája, illetve a "Gonna Fly Now" dala is örökzölddé vált, s azok is egy csapásra felismerik, akik nem jártasak a filmzene világában. E dalok szövegét Carol Connors és Ayn Robbins készítették, a zenét pedig Bill Conti szolgáltatta, aki egyúttal a többi instrumentális muzsikát is készítette, s az itt megszületett témáit a folytatások során is újból elővehette, illetve továbbgondolhatta – kivétel ez alól a Rocky IV., melyhez Vince DiCola írt score-t. "Nagyon örülök annak, hogy sikerült egy olyan dolgot létrehoznom – egy dallamot –, amit az emberek nemcsak elfogadtak, hanem akarnak is újra meg újra hallani" – meséli a komponista, aki a második film esetében, az előző rész zenei sikere ellenére, egy teljesen más megközelítést alkalmazott, ám végül be kellett látnia, hogy egy Rocky-film nem Rocky-film a népszerű főtéma nélkül. Az utolsó mozi, a Rocky Balboa esetében már odáig vezetett ez a dolog, hogy ennek jelenetei alá a korábbi epizódok zenéjéből került egy válogatás a szerzőtől úgy, hogy minden kiválasztott darabot újra felvettek, és a megfelelőnek vélt helyre időzítettek. 

A Rocky muzsikája egyúttal azért is remek példa a sportfilmek aláfestéseinek ismertetésekor, mert ezen keresztül lehet a leginkább bemutatni a sportfilmek zenéinek jellegzetességeit, alapmotívumait, vagyis a hősiességet, az erős rezes jelenlétet, illetve az úgynevezett inspirációs, illetve motivációs zenei kifejezésmódot, melyek a sport témájú mozik score-jainak legismertebb megoldásai.


Egy másik, a Rocky-mozikhoz hasonlóan jellegzetes és közkedvelt bokszfilm a Martin Scorsese rendezésében készült Dühöngő bika című dráma, amely a Stallone által kitalált fiktív történettel ellentétben valós eseményeken alapult, ugyanakkor közös bennük az, hogy mindkettő számos elismerést és szobrocskát zsebelhetett be a különféle díjkiosztókon. A film a Bronxi Bika, azaz Jake La Motta (Robert De Niro zseniális alakításában) életét mutatja be, ami eleinte fényűző volt, hiszen folyamatosan nyerte a meccseket, egy idő után azonban elhízott, lecsúszott, és egy időre börtönbe is került. Sokan úgy tartják, hogy egykoron a Sugar Ray nagy ellenfeleként is ismert sportoló emléke a feledés homályába merült volna, ha Scorsese nem forgatja le a Dühöngő bikát.

A film nem kapott önálló zenét, hanem maga Scorsese válogatta ki a dalokat Robbie Robertsonnal, valamint zenei rendezőjével, Jim Henriksonnal egyetemben. A cél elsősorban az volt, hogy olyan muzsikák kerüljenek a szcénák alá, amelyek valóban korhűen támasztják alá az adott jeleneteket, játszódjanak azok akár klubban, akár az utcán, vagy hallják épp maguk a szereplők a rádióban. Az itt felhasznált muzsikák különböző műfajok keverékei, ugyanakkor a film alatt egyenrangú félként töltik be szerepüket az adott jelenetek során, s nem tűnik szembe az, hogy amíg például a főcímzene szerepét az olasz komolyzenei szerző, Pietro Macagni darabja, a "Cavalleria rusticana: Intermezzo" tölti be – és másik két szerzeménye is kiemelkedő szerephez jut –, addig az olasz és latin hangulatok éppúgy képviseltetik magukat, mint klasszikus ötvenes évekbeli előadók, például Frank Sinatra, Ella Fitzgerald vagy Bing Crosby. A filmzenealbum megjelentetésére 2005-ig kellett várni, ugyanis ekkorra tisztázódott le minden felhasznált muzsika kiadással kapcsolatos jogi kérdése, és Scorsese ragaszkodott ahhoz, hogy csak a teljes zenei anyagot magában foglaló korong lásson napvilágot.


A kétezres években készült ökölvívásról szóló filmek közül a Millió dolláros bébi a legemlítésreméltóbb alkotás, s nemcsak azért, mert a 2005-ös Oscar-gálán a legnívósabb kategóriák majd' mindegyikében tarolt, hanem azért is, mert Clint Eastwood megmutatta, hogy még mindig zseniális rendező és színész is egyben. Oldalán Morgan Freemannel és Hilary Swankkel, egy örökérvényű mozit készítettek egy olyan nővel (Swank) a középpontban, akit céltudatos amatőr bokszolóként csak az álma elérése érdekel, s ennek érdekében igyekszik mindent megtenni. Elszántsága okán veszi szárnyai alá a kiöregedett edző (Eastwood), aki nem is sejti, mibe torkollik majd közös erőfeszítésük...

Eastwood majdnem olyan, mint John Carpenter: ír, rendez és zenét szerez. Mindketten olyan muzsikákat készítenek, amilyenekre amatőr, zenei tanulmányokat nem végzett emberektől számíthatunk, ám álljunk bármennyire is negatívan a dolgokhoz, ezen dallamok filmjeik alatt többnyire működnek. Természetesen nem kell nagyívű szimfonikus műveket várni a praktikákat Lennie Niehaus mellett elleső Eastwoodtól, de a minimálisan elvárható szintet remekül hozza az egyszerű dallamú motívumokkal, melyek fő változatossága nem témavariálgatásban, hanem a zongorán, illetve akusztikus gitáron váltakozva felcsendülésben rejlik. Itt segítségére volt komponista barátja, Niehaus, aki a hangszerelő és karmesteri szerepet töltötte be annak érdekében, hogy Eastwood – elsősorban az imént említett két hangszerre építkező – elképzelése a huszonöt fős zenekar (ahol egy dobos és egy gitáros volt, a többi mind vonós) által előadható legyen.


Az imént kiragadott három példa mindegyike fajsúlyosabb alkotás, melyek egyrészt elgondolkodtatják az embert, másrészt pedig ledöbbentik. Ide lehetne sorolni még a Will Smith főszereplésével készült, szintén életrajzi ihletésű mozit, az Alit, valamint a Viszlát, bajnok!-ot is, de persze van az éremnek egy másik oldala, az ezekhez viszonyítva könnyedebb alkotások, mint például az abszolút limonádé kategóriát teljes mértékig kimerítő, ám Bud Spencer személye révén itthon közkedvelt Bombajó bokszoló, vagy az Annapolisi Tengerészeti Akadémián játszódó Annapolis: Ahol a hősök születnek, amely itthon csak a DVD-kiadást érte meg. A Justin Lin által rendezett produkció abból a szempontból köthető e sportághoz, hogy a James Franco alakította kadét, Jake Huard úgy próbálja meg kivívni a tiszteletet társai és felettesei részéről, hogy a tengerészeti bokszbajnokságra benevezve száll szembe az akadémia mumusának számító Cole hadnaggyal.

A film zenéjét Brian Tyler jegyzi, aki ekkor dolgozott először együtt a direktorral, s napjainkra már házi zeneszerzőjévé is vált, ugyanis mindig őt kéri fel filmjeihez. Tylernek viszonylag kevés ideje volt a zene elkészítésére, mert előtte már felbukkant egy másik szerző (kilétéről nincs információ), aki dolgozott ugyan a mozin, de végül kiebrudalták a produkcióból. "Több ötletem is volt a zenével kapcsolatban, amiket megosztottam Linnel, és tetszettek is neki, ugyanakkor konkrét elképzelés csak később körvonalazódott bennem – meséli a szerző. – Egy olyan tematikus zenét szerettem volna, ahol a vezérmotívumot különböző hangszereken játszatom el. Azt szerettem volna, hogy ugyanazon téma gitáron például éppúgy helytálljon, mint amikor egy nagyzenekari indulóvá dagad. Ez kihívás lett számomra, és ezért volt öröm részt venni ebben a projektben". Tyler egy olyan, az ütős szekcióra igen nagy hangsúlyt fektető, erőteljes szimfonikus művet készített a filmhez, amely lényegesen túlnőtt a produkción, még úgy is, hogy az időhiány okán egy rutinmunka került ki a kezei közül, mely bár önmagában véve is megállja a helyét, hangzatossága mellett azonban számos korábbi muzsikájának a megoldásai köszönnek vissza benne.


A Karate kölyök a nyolcvanas évek legnépszerűbb sportfilmes franchise-a volt. Ebben az évtizedben három részt élt meg, a kilencvenes években pedig egy reboot formájában akarták feléleszteni a népszerű sorozatot, de ez már nem vezetett sikerre. Bár nem egy klasszikus értelemben vett sportfilm a John G. Avildsen rendezte alkotás, azonban stílusa és nyelvezete miatt fiatalok sokaságát érintette meg, akik aztán a film hatására kezdtek küzdősporttal, főként karatéval foglalkozni. Avildsen a Rocky-szériában szerzett sportmozis tapasztalatait jól tudta hasznosítani itt is, és az sem volt meglepő, hogy a komponista posztjára szintén Bill Contit kérte fel. Conti – a zeneszerzőknél nem megszokott módon – többször is ellátogatott a forgatásra, ami annak is köszönhető, hogy a rendezővel való kapcsolata igen baráti volt. Az viszont, hogy a felvételek alatt sok időt töltött el a készítőkkel, a zenén is meglátszott, mivel meghitt és bensőséges muzsika született a karatét tanuló srác történetéhez. A komponista ekkor még nem tudhatta, hogy az általa megalkotott dallamvilág és stílus végül további három folytatásnak is a zenei alapja lesz. A score három különböző stílusból tevődik össze: a kamasz főhőshöz illően tipikus nyolcvanas évekbeli szintis, popos dallamok adják a fiatalosságát, ehhez társul, egyfajta ellentétként, a szimfonikus zenekar játéka, a távol-keleti harcművészetet pedig pánsíp hangjaival jeleníti meg Conti – a hangszert egyébként annak nagymestere, Gheorghe Zamfir szólaltatja meg. 

A Karate kölyök zenéje több igen emlékezetes témával is szolgál, hiszen a főtéma mellett a szerelmi motívum vagy a küzdelem-győzelem dallama is a jól ismert részévé vált a score-nak. Ezek jellemzően a folytatásokban is felbukkannak, ahol a szerző rendre jól variálja az első mozihoz kitalált témáit. Conti legjobb pillanatai mégis a sportrészekhez köthetők, melyek olyanok, mintha a Rocky muzsikáját ázsiai zenei megoldásokkal fűszerezte volna. A második rész esetében csökkentette az elektronikus megoldásokat, és nagyobb teret adott a szimfonikusoknak. A pánsíp mellett – melyet itt már nem Zamfir szólaltat meg – taiko dobok is hallhatók az aláfestésben, ezzel is erősítette a szerző a távol-keleti hangulatot. A szerelmi téma ebben a részben sokkal jelentősebb megszólalási lehetőséget kapott, jóval líraibb. A negyedik Karate kölyök már egy felesleges próbálkozás volt: a főszerepet az akkor még ismeretlen fiatal Hillary Swank kapta, ám a direktori posztot az előző részek rendezője már jó érzékkel nem kívánta betölteni. Ugyan Conti még beszállt ebbe a folytatásba is, de régi témáit ismétlő munkájával ő sem tudta megmenteni a mozit a bukástól. 

A Karate kölyök azonban egy olyan népszerű alkotás volt, hogy borítékolni lehetett, előbb vagy utóbb, de folytatni fogják. A kétezres évek közepén merült fel komolyabban, hogy elkészítik a történet új verzióját, mely végül 2010-ben került bemutatásra, eredetiben a korábbival megegyező, magyarul egy névelővel bővülő A karate kölyök címmel, mely persze kissé csalóka, hiszen a főhős itt nem a karate, hanem a kung-fu világába nyer betekintést, ráadásul Los Angeles helyett ezúttal Kína a történet színtere. A címszerepre Will Smith fiát, Jadent találták a legalkalmasabbnak, a mester pedig Jackie Chan lett. A feldolgozás egy dologban, a játékidőben szárnyalta túl az alapanyagot, de minden más tekintetben alatta teljesített, bár a közönség kedvelte ezt a verziót is. A zeneszerzői posztot sokáig Atli Örvarsson töltötte be, ám a premier előtt pár hónappal, ismeretlen okból kifolyólag leváltották, helyére pedig egy jóval nagyobb név, James Horner került. Az időhiány egyértelműen érezhető a score-on, de nem a minőségén, hanem a változatosságán, mivel, mint oly sok Horner-muzsikánál, itt is sok dallam eredeztethető a szerző régebbi műveiből, de ez jelen esetben mégsem olyan komoly negatívum, mint ahogy Hornernél olykor előfordul. Tehát a frissesség hiánya szembetűnő, de a score ettől még hatékony lett, sőt bizonyos részei kifejezetten erősnek nevezhetők. A komponista is a Conti-féle hármast alkalmazta a stílusokat tekintve, vagyis szintetizátort, szimfonikus zenét, illetve autentikus, távol-keleti hangszerek hangját használta fel, viszont sokkal finomabban és ízlésesebben, mint elődje. Míg Conti vezérhangszere a fuvola volt, Horner nem szánt egyetlen instrumentumnak sem kiemelt szerepet, kicsit talán a zongora az, ami nagyobb jelentőséggel bír az aláfestésben, illetve olykor a shakuhachi fuvola, mely egyébként is a szerző egyik kedvelt hangszere. Horner a szimfonikusoknak is nagyobb tered ad, ami kifejezetten jót tett a muzsikának, a néhol igen dinamikus zenekari kitörések hátborzongatóan csodás pillanatai a score-nak.



Úszás

A vizes sportok tekintetében az úszás és a kajak-kenu számok azok, ahol olimpikonjaink a legnagyobb sikereket könyvelhetik el. Az úszással kapcsolatban 2007-ben forgattak le egy olyan mozit, amelyről itthon valamiért szinte egyáltalán nem lehetett hallani, holott a Terrence Howard, Bernie Mac, Tom Arnold és Kimberly Elise főszereplésével készült sportdráma, a Büszkeség egy meglehetősen összeszedett, korrekt, s nem mellesleg megtörtént eseményen alapuló mozi. A hetvenes években járunk, amikor is Jim Ellis (Howard) nem tud elhelyezkedni matematikatanárként, így munkát vállal egy uszodában, ami testhezálló feladat számára, tanulmányi évei alatt ugyanis az egyetemi úszócsapat sikeres tagja volt. Ellis elhatározza, hogy a Philadelphia nem éppen közkedvelt városrészében élő fekete utcagyerekek közül toboroz úszócsapatot, ami elsőre meglehetősen merész ötletnek tűnik...

A muzsikáról Aaron Zigman gondoskodott, aki nemcsak az instrumentális zene elkészítésében vett részt, hanem a "Dare to Dream" című betétdalban is közreműködött, mely az R&B-énekes John Legend előadásában hallható. Emellett számos más dal is felcsendül a filmben, amelyek a hetvenes éveket hivatottak érzékeltetni olyan előadók tolmácsolásában, mint Aretha Franklin vagy James Brown. Míg a dalok az adott korszakot hivatottak alátámasztani, addig Zigman szívbemarkoló, ugyanakkor kellően buzdító kompozíciója a fontosabb események alatt kapott helyet. A muzsika a zongoraszólamok köré épül, ezekkel az érzelem és a feszültség oldalán egyaránt rendkívül ügyesen operál a szerző. Sajnos művéből mindössze a "Sizonqoba Simunye" címre keresztelt tétel vált elérhetővé a Lions Gate Records gondozásában megjelent filmzenealbumon sorakozó dalok mellett, így a szerző munkája csak a produkció alatt hallható teljes valójában. 



Lovassportok

A Laura Hillenbrand regényéből forgatott Vágta 2003-ban varázsolta el a mozik közönségét. Noha nem egy klasszikus értelemben vett sportfilm, hiszen nem egy sportoló, hanem egy versenyló áll a középpontban, azonban a küzdelem, a kitartás, a teljesítmény és a kitűzött nagy cél elérése érdekében tett munka, valamint a feszült harc oly tökéletesen jelenik meg az alkotásban, ami mindenképpen szükségessé teszi, hogy a sportfilmek között említsük meg. Az a Garry Ross a rendező, akinek csupán második filmje volt ez, mégis jelentős személynek számított már az amerikai filmművészetben, főként első mozija, a Pleasantville által. Seabiscuit, a gazdasági világválság idején versenyek sorát megnyerő csodaló, és az ő sikeréért küzdő emberek sztorija egy hamisítatlan amerikai történet. A szerethető karakterek és a sziruposságot messziről elkerülő mozi nem véletlenül ejtette rabul nézők milliót, ráadásul a kritikusok is ódákat zengtek róla, és nem mellesleg a Filmakadémia figyelmét sem kerülte el az alkotás, hiszen összesen hét jelölést, köztük a legjobb filmét is kiérdemelte. Külön megemlítendő John Schwartzman operatőr szenzációs munkája, illetve a zeneszerzői posztot betöltő Randy Newman kompozíciója, melyért a veterán zenész sokadik Grammy-jelölését is begyűjtötte. Newmannel már a Pleasantville-nél is együtt dolgozott Ross, ami nem is meglepő, hiszen mindkét mozi erőteljesen amerikai történet volt, Newmanről pedig köztudott, hogy az ország népzenei kultúrájának egyik legjelesebb ismerője és művelője. A Vágta is bővelkedik country, afro-amerikai közösségektől származó stílusok, például blues elemekben, de Newman New Orleans-i gyökereit sem hazudtolja meg a score-ban, sőt mexikói dallamok is feltűnnek, ugyanakkor a legnagyobb szerepet a szimfonikusok kapják. A zeneszerző sajátos kifejezésmódja a cselekmény szoros zenei leképezése, ami sok esetben nem eredményez hallgatóbarát score-t, itt azonban ez a módszer nagyon is működik, ami főként annak köszönhető, hogy a hangszerelés igen visszafogott, és egyébként is az egész score inkább a csendesebb tartományokban mozog. Ugyanakkor, amikor verseny van, a zenekar is beindul, és szédületes tempóban diktálják az iramot, tehát a sportfilmek állandó motivációs stílusa itt is szerepet kap. Newman muzsikája tulajdonképpen a képek nélkül is tökéletesen elmeséli a cselekményt, ezáltal pedig nagyon sokat hozzá is tesz. Jó értelemben véve manipulatív is, ezt főleg a megrázó fináléban hallhatjuk, amikor is elég a muzsikát hallgatni ahhoz, hogy az emberben túlcsorduljanak az érzelmek. Több tételben a gitár a vezérhangszer, de a fuvola is a megszokottól nagyobb szerepet kap, mellettük olykor a westernmuzsikák zenei kelléktára is feltűnik, igaz, csak nagyon visszafogott szerepben. 

A lovassportok az olimpiákat tekintve különös történetet tudnak magukénak. A játékokon már 1900-ban bemutatkoztak, ám akkor még olyan fura szakágakkal, mint a vadászugratás, távolugrás, magasugrás (természetesen mindezt a ló végezte). Később három szakág, a díjlovaglás, a lovastusa és a díjugratás kapott helyet a programban, és ezek mind a mai napig részei is az olimpiáknak – hazánk egyébként eddig egy bronzérmet szerzett az olimpiák lovas versenyein. Ennek a sportágnak a filmes feldolgozásaiból még egy jelentős mozit és annak egy kevésbé jelentős folytatását kell megemlíteni. Az 1944-es, kétszeres Oscar-nyertes A nagy derby az amerikaiak egyik legkedveltebb családi mozija. A nagyon fiatal Elizabeth Taylor és a jól ismert testalkatú Mickey Rooney főszereplésével készült lovasfilm zeneszerzője Herbert Stothart, aki a negyvenes évek első felében igen ünnepelt komponista volt, kilenc Oscar-jelöléssel büszkélkedhetett ebből az időszakból, a díjat egyszer kapta meg, igaz, akkor a filmtörténet egyik legismertebb alkotásának aláfestéséért, vagyis az Óz, a csodák csodájáért. Sajnos A nagy derby-hez íródott muzsikája eddig semmilyen formában nem jelent meg.

Az USA egyik legkedveltebb filmje 1978-ban kapott egy második részt, mely A nagy vágta címmel került bemutatásra. A főszereplő itt is ismert név, a tízévesen Oscart kapó Tatum O'Neal lett, azonban a folytatás már egyáltalán nem volt olyan sikeres, mint elődje. Ebben a moziban az olimpia lovastusa versenye képezi a sportszálat, de a készítők inkább romantikus filmnek szánták A nagy vágtát, így a lovas küzdelem inkább kiegészítő jelleggel van csak jelen. A zeneszerzői posztra Francis Lai került, aki meglehetősen hangulatos score-t komponált. A szerzőre jellemző könnyedség itt is dominál. Aláfestése főként a hetvenes évek pop- és instrumentális muzsikáira, például Vangelis L'Apocalypse Des Animaux, La Féte Sauvage, Ignacio című albumaira emlékeztető zenei megoldásokkal rendelkezik, vagyis kulcsszerepe van a különböző szintetizátoroknak. Az 1970-es, Oscar-díjas zenéjű Love Story-val bizonyította Lai, hogy mestere a romantikus hangvételű muzsikáknak, ezt sok későbbi alkotásával meg is erősítette, ezen munkájában is olyannyira tobzódik a negédességet még pont elkerülő érzelmességben, hogy még a sportjelenetekhez is ilyen stílusú kompozíciókat álmodott meg.



Műkorcsolya

A téli sportokat meglehetősen mostohán kezeli a filmes szakma, hiszen ilyen témájú mozit nagyítóval kell keresni, és amikor az ember egy ilyenre bukkan, akkor sem egy műremekre lel. A legtöbb téli sportos film a műkorcsolyához köthető, aminek egyenes következménye az, hogy általában szerelem is szövődik a történetben, így ezek inkább romantikus mozik, sem mint sportfilmek. 

Az 1992-ben bemutatott Halálforgást ugyan átjárja a sport szellemisége, ám itt is a szerelmi szál volt a fontosabb a készítőknek, ráadásul mindezt erőltetett poénokkal is súlyosbították. A forgatókönyvet a még elég fiatal, mi több elsőfilmes Tony Gilroy írta, akit évekkel később olyan produkciók rendezőjeként ismerhettünk meg, mint a Michael Clayton vagy A Bourne-hagyaték. Kate-et, az elkényeztetett, rettentő egoista korcsolyacsillagot és a súlyos szemsérülése miatt a jéghokival felhagyni kényszerülő Dougot egy orosz edző párnak rakja össze. A teljesen különböző emberek semmiben nem értenek egyet, de a jégen mindig nagyot alkotnak. A következő versenyük az albertville-i olimpia, ahol felkészítőjük a ritka és veszélyes halálforgást bízza rájuk. Azonban a két különböző ember végül egymásba szeret, az érzelmek pedig ekkor már a győzelmüket is veszélyeztetik. A score Patrick Williams nevéhez fűződik, aki jelen munkájában is hű maradt önmagához, vagyis a tévéfilmes zsáner zeneiségéhez. Bár a film már javában a kilencvenes években készült, azonban a score-ja nagy része jó pár évvel korábbi zenei stílusban íródott: vezérhangszerei a szintetizátorok, amiből igen sokat felvonultat a szerző, emellett pedig az akkori populáris rockzenék alapmotívumait is prezentálja, mentségére legyen mondva, legalább jól variálja ezeket. A fiatalosabbnak szánt, kevésbé értékes részek mellett Williams ugyan szerény mértékben, de megmutatta azt is, hogy színvonalas muzsika alkotására is képes, a versenyekhez írt szimfonikus szerzeményei kivétel nélkül jól sikerült darabok. A klasszikus sportfilmzenei megoldások itt is felbukkannak, a Rocky szintis, rezes buzdító hangulatával is találkozhatunk. A mozit a kétezres évek végén felfedezte magának egy, Hollywood silányabb műveiért felelős, videofilmes stílust képviselő producergárda, és szinte évente tető alá hoztak egy újabb olyan tévéfilmet, melyet az 1992-es klasszikus címével akartak eladni. Hazánkban ezekkel a Szerelem és jég – Éld az álmod, illetve a Halálforgás: Aranyesély címre keresztelve lehetett találkozni.

Az 1978-as Jégvárak szintén romantikus oldaláról közelítette meg a műkorcsolyát, de a bugyuta vígjátékelemeket legalább nélkülözi, aminek következtében jóval elismertebb mozinak is számít. A történet főhőse Alex, aki egy rendkívül tehetséges műkorcsolyázó. A fiatal lány álma, hogy részt vehessen a téli olimpián. Mindez már-már teljesülni látszik, amikor élete és karrierje tragikus fordulatot vesz, mivel egy rosszul sikerült ugrás következtében súlyos fejsérülést szenved, s emiatt elveszti látását. Barátja azonban nem adja fel, és megpróbálja kirángatni a lányt az önsajnálatból. Az alkotás valódi erőssége a zenéje, ami Marvin Hamlischnek köszönhető. A komponistát a pályája csúcsán találta a felkérés, az pedig, hogy Hamlisch ekkoriban futotta legjobb idényét, meg is hallatszik a muzsikán. Három Oscar-díjjal a háta mögött írta meg a Jégvárak rendkívül sokszínű, hangulatos, dallamos, emlékezetes témákkal rendelkező zenéjét. A stílus változatos, szimfonikusok éppúgy feltűnnek, mint a korszak jellemző zenei megoldásai, a szinti, a popos alapritmusok vagy a diszkó jellegzetességei. A főtémából egy sikeres, Oscar-jelölt dal is íródott, a Melissa Manchester által előadott "Through the Eyes of Love". Hamlisch igazán nagy erőssége az úgynevezett showzene, vagyis a slágeres dallamokat játszó, könnyűzenei hangszerekkel kiegészülő szimfonikus muzsika, mely olykor nagy, a musicalek világát idéző kitörésekben végződik. Hamlisch mindennek nemcsak mestere, hanem egyik kitalálója is volt, amit több sikeres Barbra Streisand-sláger és az 1975-ös A tánckar című nagysikerű, kultikus musicallel is bizonyította. Filmes felkérései között azonban csak ritkán akadt arra lehetősége, hogy elmerüljön kedvelt zenei világában, a Jégvárak romantikus pillanatai és a műkorcsolya világa viszont egészen csodálatos aláfestést csaltak ki belőle. A filmet 2009-ben rendezője, Donald Wrye újraforgatta, és 2010-ben a vancouveri téli olimpiára időzítve mutatták be a televíziók (érdekessége, hogy szereplői között, saját magát alakítva, feltűnt az ötszörös világbajnok műkorcsolyázó, Michelle Kwan is).

A műkorcsolyázást 2007-ben egy rendkívül idegesítő filmben Will Ferrell és Jon Heder próbálta kifigurázni. A Jégi dicsőségünk zenei aláfestéséért Theodore Shapiro felelt, akinek muzsikája gyakorlatilag az egyetlen említésre érdemes pozitívuma a mozinak. 



Golf

Jelen összeállításunk egyik kakukktojását a golfhoz kapcsolódó alkotások jelenthetnék, ezen sportág ugyanis nem tartozik az ötkarikás játékok meghatározó, hosszú idő óta jelen lévő szakágai közé. Az elit réteg hobbijaként is emlegetett golf először az 1900-ban, Párizsban megrendezett játékok során került fel a palettára, s 1904 után el is tűnt a tabelláról. A több mint száz esztendőig tartó száműzetésnek a Nemzeti Olimpiai Bizottság 2009 áprilisában vetett véget, amikor is a koppenhágai ülése során megtartott szavazás eredményeként úgy határozott, hogy visszaveszik az olimpiai számok közé, így 2016-tól ismét lendülnek majd az ütők a nyári játékok keretén belül.

A legismertebb ilyen jellegű film minden bizonnyal a Kevin Costner, Rene Russo és Don Johnson főszereplésével, 1996-ban készült Fejjel a falnak, melyben két tehetséges veterán játékos, a nem éppen józan életű Roy McAvoy (Costner) és a sikereinek mámorában élő David Simms (Johnson) rivalizálását követhetjük figyelemmel, aminek színhelye a legpatinásabb golftornák egyikének számító US Open.

"A zeneszerzés számomra olyan, mint a beszéd. Azért használom ezt a szót a munkám jelzőjeként, mert nekem ezt jelenti. Amikor leülök komponálni, mindig azt kérdezem meg magamtól, hogy mit akarok csinálni? Mi kell ahhoz, hogy gondolataimat a lehető legjobb módon közvetítsem a zenémen keresztül?" – meséli a Fejjel a falnak komponistája, William Ross. E romantikus vígjátékhoz a szerző kétféle megközelítést alkalmazott egyszerre: az egyik a Costner karakterének nemtörődömségét, illetve önromboló életvitelét érzékeltető countrys, bluesos hangzás, a másik pedig az ezzel homlokegyenest ellentétes dicsőség kifejezése, ami szélesebb skálán mozgó dallamokat és hangszerelést igényelt. Utóbbi részek előadását nagyzenekar bevonásával oldotta meg Ross, s kiemelt figyelmet szentelt a trombitaszólóknak, valamint a hegedűtémáknak. A szerző munkájával a mai napig mindössze egy félórás promo erejéig lehet megismerkedni, a mozipremierre időzített betétdalos albumra ugyanis egyetlen hangjegy sem került fel az instrumentális aláfestésből.


A népszerűbb golfos alkotások közé tartozik a 2000-ben forgatott Bagger Vance legendája című dráma is, amely igazi sztárparádénak számít. A direktori széket Robert Redford foglalta el, aki eleinte a világhírű golfjátékost maga szerette volna alakítani, ám végül belátta, hogy több mint hatvanévesen nem lenne hiteles egy harmincas éveiben járó ember megformálására, s hasonló okok miatt került le az akkor még képzeletbeli stáblistáról a caddyt, azaz a golfjátékos segítőjét alakító Morgan Freeman is, helyükre pedig Will Smith és Matt Damon kerültek, oldalukon a bájos Charlize Theronnal. Az alkotás a Steven Pressfield tollából származó, azonos című regényen alapul, mely csak részben fikció, ugyanis az itt felbukkanó Bobby Jones (akiről néhány évvel később szintén filmet készítettek Bobby Jones: Egy legenda születése címmel) és Walter Hagen a valóságban is játékosok voltak.

A film előterében Rannulph Junuh (Damon) drámája áll, aki az első világháború előtt népszerű játékos volt, és egy gyönyörű barátnővel is büszkélkedhetett, a háborút követően azonban emlékezetkiesésben szenvedve tér vissza lakhelyére, a Georgia állambeli Savannahra. Nem sokkal később pénzdíjas versenyt írnak ki, és az életművész Bagger Vance (Smith) elhatározza, megpróbálja visszahozni Junuh emlékeit, hogy újból klasszis legyen belőle. Mindehhez a brit Rachel Portman szolgáltatta a zenei kíséretet, aki (akárcsak a legtöbb hasonló stílusú alkotásnál) drámai szempontból közelítette meg a mozit. "Mint mindig, ezúttal is zongorán írtam a zenét, nekem ugyanis nincs semmilyen számítógépem – meséli a komponista. – Sok időt töltöttünk azzal, hogy megvitassuk, milyen zenére van szüksége a filmnek. Redford részletesen bemutatta a karaktereket és a film világát. Nagyon nyitott volt az ötleteimre, ugyanakkor egyes jelenetek esetében számos olyan konkrét elképzeléssel állt elő, melyek segítettek a zene formálásában". A muzsika elsősorban a zongoraszólókkal, valamint a hosszú, lágy vonósszólamokkal operál, melyek helyenként szép ívvel rendelkező, reménykeltő dallamokkal kombinálódnak, remekül tükrözve az emlékezetkiesés eredményeként lesüllyedt Januhban zajló gondolatokat, de – akárcsak Ross imént ismertetett szerzeménye esetében – a pályán történő eseményekkel kapcsolatos képsorok alatt kiemelt szerep hárul a trombitára is. A harmincas évek zenei érzékeltetésére pedig az olyan zenészek bluesos és jazzes dalait használták fel, mint Muggsy Spanier, Fats Waller vagy Duke Ellington.


Szintén a kétezres években készült A golfbajnok című mozi (ennek valami oknál fogva két címet is adtak a hazai forgalmazók, így Ütős játék címen is találkozhatunk vele), amely a főként színészként ismert Bill Paxton rendezésében készült. A Fejjel a falnakhoz hasonlóan, ennek a története is a US Open körül mozog, ám míg az iménti egy könnyedebb lélegzetvételű alkotás, addig ez egy, 1913-ban megtörtént eseményeken alapuló dráma. Egy ifjú tehetség, Francis Quimet (Shia LaBeouf) karrierjének első lényeges momentumát követhetjük nyomon, amikor is a későbbi nagysikerű játékos még egy szegény, mindenki által lenézett munkáscsaládsarjként lép pályára, s vonja magára a közönség és a népszerű versenytársak figyelmét.

A muzsikáról Brian Tyler gondoskodott, aki az Isten haragja kapcsán már dolgozott együtt a direktorral, ám ezúttal nem a horror, hanem a dráma vonalán kellett helytállnia, aminek eredményeként a szerző egy erősen témaközpontú kompozícióval állt elő. "A golf egy brit játék, így ez nem egy tipikusan amerikai hangulatot igénylő alkotás, aminek nagyon örültem, mert ilyenen nem dolgoztam még ezelőtt" – meséli Tyler, aki egy nyolcvanfős zenekart állított hadrendbe aláfestésének előadásához, mégis számos olyan momentuma van a score-nak, ahol néhány hangszer szólal csak meg, vagy mindössze egyetlen zongora. "Próbáltam olyan szívhez szóló muzsikát írni, amelyből kissé érződik az akkoriban még sokkal élesebben jelen lévő tudat, miszerint az amerikai nép bevándorlókból tevődik össze. Ezért igyekeztem némileg utalást tenni többek között az írekre, a franciákra, valamint a britekre is" – avat be a kezdeti elgondolás alapjaiba egy interjú során a szerző, aki többek között Debussy és a századfordulón élt más impresszionista komponisták munkáival is jobban megismerkedett. Azért tartotta fontosnak ezen szerzők műveinek mélyebb megismerését, mert jellegzetes akkordmegoldásaikat kívánta beleszőni muzsikájába, melynek egyik legfontosabb kritériuma az volt számára, hogy kizárólag élő hangszereket alkalmazzon, így hangzásvilága még jobban illeszkedett a történet idősíkjához. Tyler még a film készre vágása előtt megírta a főtémát, amit aztán különféle hangszerelésben és variációban vonultatott fel, ugyanakkor ezen dallamos és könnyed momentumok mellett jó pár olyan pillanata is van a muzsikának, ami jelentősen hozzájárul a US Open máig emlékezetes fordulójának feszültségéhez. 



Torna

Noha a torna az egyik legismertebb, legelismertebb sportág, azonban filmes szinten alig érintették a témát. Az olimpiai érmeket tekintve az ötödik legsikeresebb magyar sporttal foglalkozó csekély számú film (hazai szinten a Fehér tenyér az ismert példa, Darvas Ferenc aláfestésével) csapatának egyik tagja A békés harcos útja. A Dan Millan valós történetén, illetve a saját maga által írt önéletrajzi regényén alapuló film egy fiatal tornászról szól, aki végre el akarja érni, hogy értelme legyen a sikeres, ámde még mindig beteljesítetlen életének. Véletlenül találkozik a benzinkutas Socratesszel, aki segít neki abban, hogy megtalálja önmagát. Dan rövidesen súlyos motorbalesetet szenved, ami miatt az orvosok szerint már soha többé nem versenyezhet. Ám az idős mester szellemi és fizikai útmutatásait követve, legyőzi korlátait, és sikerül újra formába lendülnie. A film zenéjét a rendező, Victor Salva előző filmjeinek score-ját is jegyző Bennett Salvay írta. Salvay főként sorozatok terén mozgolódott a múltban, ráadásul nem is a legismertebbek környékén. A békés harcos útja alá azonban helyenként olyan muzsikát komponált, ami miatt azt mondhatjuk, sajnálatos, hogy nem futott be nagyobb karriert. A score leginkább a csendes, élvezhetően melankolikus tartományban mozog. Egzotikus hangszerek, szimfonikusok, pengetős instrumentumok és elektronikus zene vegyül az aláfestésben, kifejezetten egységes hangulatban. Az aláfestés egyetlen szépséghibája, hogy a zeneszerző nem kapott lehetőséget hosszabb idejű tételek komponálására, az elaprózottság pedig ront az összhatáson.



Labdarúgás

A legszélesebb körben elterjedt és legtöbbet játszott sport a foci, mely nemcsak ennek űzése révén hozza össze a barátokat, ismerősöket, hanem a meccsek, valamint azok közvetítéseinek okán is. S ez az a szakág, amelybe a legtöbb pénzt öljük hazánkban, ugyanakkor – jelenleg legalábbis – a legkevesebb szemmel látható eredményt érjük el, miközben folyamatosan előcitáljuk múltbéli sikereinket, s az azokon alapuló "focis nemzet vagyunk, mert egykoron..." kezdetű anekdotáinkat. A valóságban azonban már jó ideje eljárt felettünk az idő, emiatt pedig a fontosabb tornákra jobbára nézőként juthatunk ki. Bár a foci jelen van az olimpián is, a labdarúgók számára a világ- és Európa-bajnokságok nagyobb jelentőséggel bírnak az ötkarikás játékokhoz képest. S minthogy ez a világ egyik legnépszerűbb sportja, a legtöbb sportfilm is ehhez köthető.

Ezen csoporton belül elsőként – nem időrendi sorrendet tartva – egy olyan művet érdemes megemlíteni, ami egyszerre foglalkozik egy család tragédiájának feldolgozásával, illetve azzal, hogy miként is képes egy nő elfogadtatni magát és helytállni egy olyan sportban, amellyel kapcsolatban talán a legtöbb ember véleménye az, hogy nő maximum szurkolóként vehetne részt rajta. Ez nem más, mint az igaz történeten alapuló Gracie (címszerepben Carly Schroederrel), amely egy olyan lány küzdelmét mutatja be, aki testvére halálát követően elhatározza, hogy nyomdokaiba lép a gyepen úgy, hogy közben szülei ellenzik döntését, és elsősorban fiuk gyászolásával vannak elfoglalva.

"Libabőrös lettem tőle!" – nyilatkozta Mark Isham, aki ehhez a valós történeten alapuló, lassú folyású, rendkívül nyomasztó drámához egy hihetetlenül érzelemgazdag és sok fájdalommal átjárt szerzeményt készített. Ishamtől nem idegenek a sportfilmek, hiszen az ő nevéhez fűződik például a Pata-csata, a Csoda a jégen, valamint a Legyőzhetetlen is, melyek közül utóbbi kettő szintén ebbe a műfajba sorolható. A szerző elsősorban a tragédia és az abból lassan kibontakozódó bizonyítási vágy felől közelítette meg a történetet – a filmhez hasonlóan –, így a Gracie nem nevezhető tipikus sportfilmzenének, hiszen hiányzik belőle azok elsődleges ismérve, a megannyi felütés, illetve dinamikus elem. Itt is hallani ugyan buzdító dallamokat, illetve olyan vonósfutamokat, melyek a sikert érzékeltetik, ám amellett, hogy kevés van belőlük, lényegesen visszafogottabb hangzással bírnak (hasonlóan a Warrior – A végső menetben hallhatóakhoz, ahol szintén Isham volt a komponista), s nem olyan harsányak, színesek, ahogyan azt a legtöbb sportscore esetében tapasztaljuk. Ezen visszafogottság oka abban rejlik, hogy Isham szerette volna kiemelni azt, hogy itt elsősorban a csapat egy tagjának lelki és fizikai győzelméről, beilleszkedéséről, talpraállásáról van szó, nem pedig a csapatéról. Jelen aláfestéstől tehát nem az izgalom folyamatos fokozását kell várnunk, hanem a szerzőtől megszokott megoldásokon alapuló drámai hangulatot, melynek energikussága visszafogott, tematikussága azonban zseniális, ezáltal pedig tökéletesen idomul a Davis Guggenheim rendezésében készült alkotáshoz.


Vannak olyan, megtörtént eseményen alapuló filmek is, amelyek egyetlen meccsre összpontosítanak, s azt mutatják be. Ilyen A foci hőskora, amely az 1950-es világbajnokságon résztvevő amerikai focicsapat történetét, pontosabban az angolok elleni győzelmét mutatja be, mely bár így hősként tünteti fel a különféle tagállamokból és nációkból összeverbuvált csapatot, a világbajnokságon történő részvételük, valamint helyezésük nem volt ennyire fényes.

A filmet David Anspaugh rendezte, akinek nevéhez két másik, ennél jóval ismertebb sportfilm, a Mindent a győzelemért című rögbis mozi, valamint egy kosárlabdával kapcsolatos alkotás, A legjobb dobás is fűződik. Mindkét említett produkcióhoz barátját, Jerry Goldsmitht kérte fel zeneszerzőnek, ám az ő halálát követően egy másik komponista után kellett néznie. Választása William Rossra esett, akire a film vágása során alkalmazott temp zenék kapcsán figyelt fel a direktor, ezen munkaszakaszban ugyanis a magasztosabb zenéket igénylő részekhez a Mindent a győzelemért főtémájának különféle variációit használták fel, a többi esetben pedig a Kutyám, Skip score-jából válogattak be részleteket, melyet Ross készített. Anspaugh benne látta meg azt az embert, akit képesnek tartott arra, hogy barátjának – aki egyébként korábban már készített egy témavázlatot ehhez a filmhez, melyet végül nem használtak fel, és Rossnak sem mutatták meg – nyomdokába lépjen. Bár a szerző leginkább A tűzből nincs kiút, illetve a Harry Potter és a titkok kamrája aláfestései révén ismert, számos filmhez készített már muzsikát, melyek mellett a sporteseményekből is jelentősen kivette már a részét: szuperligák, illetve olimpiák nyitó- és/vagy záróünnepségének (többek között az 1996-os atlantai ötkarikás játékoknak is) zenei vezetőjeként is jegyzik a nevét. A foci hőskora egyes dallamai esetében érezni ugyan Goldsmith Rudy-témájának hatását, valamint a mester szellemének árnyékát, Ross mégis olyan ügyesen alkalmazta ezeket a leheletnyi utalásokat, illetve vegyítette saját zenei elképzelésével, hogy ez cseppet sem válik zavaróvá. A produkció nagyívű aláfestése tipikusan azon kompozíciók közé tartozik, mellyel – Isham Gracie-jéhez hasonlóan – mindenképpen érdemes megismerkedni, csodálatos drámai dallamai révén ugyanis éppúgy képes elvarázsolni, mint lendületes vonósfutamaival.


A Menekülés a győzelembe (mely eredetileg Victory és Escape to Victory címen is fut) nem egy szokványos focifilm, itt ugyanis a futball nem bajnokságot vagy visszavágót jelent, hanem egy második világháborús hadifogolytábor lakóinak hasznos időtöltését, illetve a német fogvatartókon való ilyen szintű revansvételi lehetőségét. Mindemellett pedig van egy szökési kísérleti szála is, ami elhagyhatatlan egy ilyen, félig-meddig háborús filmből. A történet szerint Karl von Steiner hadnagy (Max von Sydow) ismert játékosokat fedez fel a rabok között, és ezen felbuzdulva mérkőzést szervez a foglyok és a fogvatartók között. Mindehhez olyan neveket szerződtettek le a filmesek, mint Sylvester Stallone, Michael Caine, mellettük pedig olyan híres focisták is részt vettek a produkcióban, mint Pelé vagy Gera Zoltán. A Menekülés a győzelembe kapcsán nemcsak Gera az egyetlen magyar vonatkozás, a filmet ugyanis részben nálunk forgatták: a meccset az MTK stadionjában vették fel, a rabok barakkjai a fóti filmgyár területén álltak, fővárosunk pedig Párizst alakította. 

John Huston rendező a zene elkészítésével Bill Contit bízta meg, akit rendező barátja, John Cassavetes ajánlott be. "Huston ekkor már idős volt – meséli a komponista. – A spotting session során (ez a munkafolyamat azon része, amikor a készítők egyeztetnek arról, hová kerüljön zene és hová ne – a szerk.) megkértem, hogy mondja el, hová képzelt zenei betéteket, amire ő ezt felelte: 'Tegyél oda, ahová akarsz'. Ez nagyon jó dolog... ugyanakkor meglehetősen ritka is. Egyáltalán nem voltak elképzelései a zenével kapcsolatosan". A direktor még a zenei felvételekre sem látogatott el, így ő jobbára csak a vágószobában találkozott először a score-ral. Conti nem a sport felől közelítette meg a rábízott feladatot, hanem inkább a kerettörténet és a körülmények felől, így ha a történet ismerete nélkül hallgatjuk meg a muzsikát, akkor hangszerelése, valamint a katonásan menetelős tételei révén elsőre inkább A nagy szökéshez hasonló mozi jutna eszünkbe, mintsem egy sportfilm. Ezen elgondolás végeredménye tehát nem egy szokványos sportzenét eredményezett, ugyanakkor kellően szórakoztató hallgatnivaló – pláne a film ismeretében, mert akkor szinte megelevenednek az olyan kontrasztos képsorok, amikor a muzsika lassú cammogása mellett a szereplők keményen edzenek.


A frissebb focis alkotások közé a BBC égisze alatt készült tévéfilm, a United tartozik, amelynek története a britek legsikeresebb klubja, a Manchester United egyik tragikus momentumán alapul. A főként sorozatepizódokat jegyző James Strong rendezésében készült alkotás főként a túlélők és a hozzátartozók interjúira és beszámolóira támaszkodva dolgozza fel a csapat 1958-as müncheni repülőgép-szerencsétlenségét (mely során nyolc játékos vesztette életét), valamint a legendás menedzser, Matt Bubsy történetét.

A muzsika a szintén angol származású Clint Mansellhez köthető, akit elsősorban A forrás, a Szahara, valamint a Rekviem egy álomért aláfestő muzsikái komponistájaként szokás ismerni. Az egykoron a popszakmából átigazolt szerző egy elsősorban mély hangzásokra épülő, drámai muzsikát készített a produkcióhoz, melynek néhány tételében igen erőteljesen köszönnek vissza korábbi sikerműveinek dallamai, megoldásai is. Mansell szerződtetéséről 2011 márciusának második felében adtak hírt először, s a szerző ezt követően neki is látott a munkának annak érdekében, hogy elkészüljön az egy hónappal későbbre tervezett bemutatóra. A film score-ja, a komor hangzásvilág okán, egy nehéz és olykor valóban nyomasztó hallgatnivaló (akárcsak a szerző hasonló műfajú kompozíciói), amiről a Black Records által kizárólag iTunesos formában megjelentetett album ad tanúbizonyságot.


Az imént kiemelt alkotások vagy drámák voltak, vagy olyan korszakban és körülmények között játszódtak, melyek okán nem sok mosolyt csalnak a nézők arcára. De számos, a bőrlabda köré épülő példát találunk a könnyedebb műfaj világából is. Ilyen a focistanők köré épülő Csavard be, mint Beckham, vagy a kilencvenes évek közepén készült Nagypályások Steve Guttenberggel a főszerepben, akit legtöbben a Rendőrakadémia Mahoneyjaként ismerünk. A békés texasi kisváros életét egy csapásra felforgató fociláz az Angliából érkező új tanárnőnek, Anna Mongomerynek (Olivia d'Abo) köszönhető, akinek kezdeményezése mellé – s végül az új és e téren teljesen tapasztalatlan focicsapat élére – áll a seriff (Guttenberg) is, ám egyikük sem sejti, milyen fába vágták a fejszéjüket...

A könnyedebb hangvételhez hasonló jellegű muzsika szükségeltetik, illetve néhány kellemes dal is. Holly Goldberg Sloan direktor utóbbiak érdekében olyan előadók számait választotta be, mint Willie Nelson, a zeneszerzői posztra pedig Randy Edelmant kérte fel, aki ekkorra már számos népszerű vígjáték (úgymint a Beethoven-filmek, az Ovizsaru vagy a Szellemirtók második része) aláfestését tudhatta a háta mögött. Edelman külön témát írt a tanárnő, Anna számára, amely lassú, már-már melankolikus dallamokból építkezik, illetve természetesen a focicsapat is kapott egy indulót, amely pergődobra, rezesekre, valamint füttyszóra íródott. Ezek mellett persze a meccsek alá is került néhány lelkesítő, komolyabb hangvételű szerzemény, a kompozíció nagy része azonban a vígjátékzenei elemek paneléből építkezik, ami a képsorokkal együtt remekül működik, attól elkülönülve azonban a muzsikának csak az imént említett drámai, illetve indulós részei maradnak meg mélyebben az emlékezetben. 



Kerékpározás

A kerékpározás ugyan korunk egyik legnépszerűbb sportja, azonban filmesek eddig csak nagyon ritkán nyúltak ezen sportághoz, ami annak a fényében is furcsa, hogy pont a kerékpár adja a világ egyik legnézettebb sporteseményét, az évente megrendezésre kerülő Tour de France-t, ráadásul ez a sport mindig is hatalmas, a közemberek által is ismert személyiségeket nevelt ki. A kétkerekűvel foglalkozó kevés filmek egyike az 1985-ös Hegyek pokla. A Kevin Costner és David Marshall Grant főszereplésével forgatott mozi egy kerékpáros testvérpár megrázó sztoriját tárja a nézők elé. Bár a forgatókönyv nem megtörtént eseményeken alapul, mégis olyan, mintha az élet írta volna. A készítők valós eseményekkel és szereplőkkel is telepakolták a filmet, így az abban szereplő 7-Eleven-Team a valóságban is egy létező biciklis csapat volt a nyolcvanas években, a filmben lévő versenyek, a Coors Classic és a Tour of the Moon szintén léteztek, az évtized legnépszerűbb megmérettetései voltak a tengerentúlon. Sőt egy rövidke szerep erejéig a világ egyik kiváló, ha nem a legkiválóbb bringása, Eddy Merckx is feltűnik a vásznon. Az alkotás nem lett túl sikeres sem anyagilag, sem kritikailag, de alaptörténetét tekintve olyan későbbi produkciók előfutára lett, mint a hasonlóan megrázó történetű Millió dolláros bébi. A zeneszerzői posztot Lee Ritenour és Greg Mathieson töltötték be, akik egy igen hangulatos gitáros, szintetizátoros muzsikát szállítottak. A score-on érezni lehetett a Tűzszekerek sikerének közelségét, hiszen több helyen visszaköszönnek Vangelis szintis megoldásai, de plágiummal nem lehetne vádolni a szerzőket. Ritenour gitárosként lehet ismerős sokaknak, hiszen a hetvenes évek óta mestere ennek a hangszernek, a gitáros jazz/funk műfajában komoly elismertségre tett szert, közel negyven önálló albuma jelent meg négy évtized alatt, azonban filmzenei pályafutása jószerivel erre az egy mozira korlátozódik. Greg Mathieson, aki a szintetizátormegoldások felelőse volt a score-ban, már nem ennyire ismert név, tulajdonképpen e muzsikán kívül a mozik világában nem sokat alkotott. A Hegyek poklához viszont hangulatában nehezen kifogásolható muzsikát írtak, és aki kedveli a nyolcvanas évek gitáros, szintis, popos hangulatú darabjait, az ebben sem fog csalódni. 



Vitorlázás

A vitorlázás azon versenyszámok egyike, ami amellett, hogy látványos, a résztvevők számára nemcsak az egymással való küzdelmet, hanem a természettel történő szembeszállást is jelenti. Ezen sportágban hazánk finoman szólva sem számít kiemelkedőnek, az elmúlt olimpiák során ugyanis mindössze egyetlen bronzérmet sikerült szerezni, igaz, a magyar tengerre keresztelt Balatonon évente megrendezett Kékszalag verseny okán még ezen területen is benne vagyunk a köztudatban. A legismertebb vitorlázós alkotás a Carroll Ballard (Repülj velem!) rendezésében készült, 1992-es Szelek szárnyán, amely az Amerikai Kupáról, illetve az ott összecsapó két riválisról, az amerikai, valamint az ausztrál csapatról szól. Az alaptörténetnek, illetve a forgatókönyv egyes pillanatainak valós vonatkozásai is vannak, amelyek egy majd' tíz évvel korábbi sporteseményhez fűződnek, amikor Dennis Konner egy ausztrál csapattal szemben veszítette el az Amerikai Kupát. 

A produkció nem csupán a csodálatos felvételek okán vált ismertté, hanem aláfestése révén is, mely Basil Poledouris nevéhez fűződik, aki számára ez egy igazán testhezálló feladat volt, hiszen magánemberként szintén a hullámok szerelmese volt. A komponista mindig is ügyesen lavírozott a nagyzenekar és a szintetizátor használata között egy-egy zenén belül, amire jelen mű mellett remek példa a Robotzsaru vagy a Vadászat a Vörös Októberre aláfestése is. A Szelek szárnyán soundtrackjének első trackjei egy teljesen szintetizátoros muzsikát sejtetnek, a történet előrehaladtával azonban szépen előtűnik a nagyzenekar is, amely még izgalmasabbá teszi a versengés momentumait. "A szintetizátor hangját megpróbáltam a lehető legjobb mértékben keverni az akusztikus hangszerekével. Nem úgy akartam gondolni a szintetizátorra, mint önálló hangszerre, hanem mint a zenekar részére" – mesélte Poledouris, akinek ezen zenéje nemcsak különleges atmoszférája révén vált híressé, hanem hosszú ideig amiatt is, hogy egyike volt a legnehezebben, illetve legdrágábban beszerezhető műveinek, ugyanis először csak egy japán kiadást élt meg – idővel aztán a Citadel Records és a Buysoundtrax is megjelentette egy-egy limitált kiadás keretén belül. A komponista és a direktor sem ezt megelőzően, sem pedig ezt követően nem dolgozott többet együtt, ám mindketten elmondhatták magukról, hogy egy olyan alkotás révén sikerült találkozniuk, mely filmográfiájuk kiemelkedő eleme.



Összeállításunk második részében olyan filmeket, illetve ezek zenéit mutatjuk be, melyek az USA legkedveltebb sportágaival, vagyis a kosárlabdával, a baseballal, a jégkoronggal és az amerikai focival foglalkoznak. 

 

Gregus Péter
Kulics László
2012.07.29.