"Az én feladatom annak biztosítása, hogy a néző valóban szívén viselje a filmet. Amikor például elveszítünk egy karaktert, amikor valaki nyer vagy veszít, illetve ha valaki eltűnik – nekem folyamatosan jelen kell lennem, és közvetítenem, amit a szív érez. Ez az elsődleges szerepem" – nyilatkozta magáról, illetve mesterségével kapcsolatban James Horner, kinek teljesítményét többek között abból az aspektusból is megközelíthetjük, miszerint két Oscar-díj, két Golden Globe-elismerés, tizennyolc ASCAP-érdem és négy Grammy-szobor tulajdonosa volt. Én azonban jobban szeretek azon kevés hollywoodi komponisták egyikeként tekinteni rá, aki szerzeményeivel nemcsak minket, rajongókat, hanem az átlag moziközönséget is képes volt elvarázsolni. Esetében olyan alkotások score-ja váltott ki ilyet, mint például a Titanic, az Avatar vagy a Mel Gibson által jegyzett A rettenthetetlen, mely a színész-rendező és a komponista együttműködésének legédesebb gyümölcse – nem utolsósorban pedig sokan ennek hallatán fordultak a műfaj felé.


A megtörtént eseményeket feldolgozó alkotás a 13. századi Skóciába repíti nézőit, ahol Gibson közreműködése révén megismerkedhetünk William Wallace-szal, aki – a cselekményszálat ezúttal meglehetősen leegyszerűsítve – személyes bosszúvággyal párosuló hazaszeretettől vezérelve állt a skót vidéket meghódítani kívánó I. Edward angol király (a többek között a Szökés az Alcatrazból, illetőleg az Agyfürkészők című mozikból ismert Patrick McGoohan) elleni parasztfelkelés élére. A tíz Oscar-jelölésből ötöt díjra váltó produkció azonban nemcsak sikerekben, hanem a döntően történelmi pontatlanságokat részletező kritikákban is úszkálhatott. Meglehet, hogy a karakterek viselkedése, tettei, továbbá a skót és az angol nép ábrázolása úgy lett felépítve, hogy utóbbiak gonosz hódítóként, becstelen, gátlástalan alakok gyülekezeteként tündököljenek, s igen, ezek megjelenítése nemegyszer szemet szúró szélsőségekbe is torkollik, véleményem szerint azonban – anélkül, hogy különösebb moralizálásba kezdenék, illetve mentőövet dobnék a műnek – ezeket nem kell ennyire komolyan venni. A rettenthetetlen nem történelmi, hanem megtörtént eseményen alapuló film egy olyan, kétségkívül emblematikus személlyel a középpontjában, akinek életútjáról a mai napig nem született konszenzus. A népi mondákban és a Blind Harry nevű, évszázadokkal ezelőtt élt vándor elbeszélő műveiben foglaltakat a történelemkutatók fenntartásokkal kezelik, ugyanakkor e csoport tagjai, bár számos dologban egyetértenek, nincsenek közös hullámhosszon például Wallace születési helyét és idejét illetően, továbbá abban sem, hogy milyen kapcsolat fűzte őt Murronhoz (Catherine McCormack). Az egykori regék és szóbeszédek mellett a 19. század eleje óta négy, eltérő momentumokat jócskán felvonultató kötet jelent meg róla (regényírók, illetve történészek tollából egyaránt), barokkos túlzással tehát azt is írhatnám: ahányan e témához érdemben hozzányúltak, annyiféle Wallace-sztori látott napvilágot. Ez esetben viszont miért ne lehetne A rettenthetetlenre nemes egyszerűséggel úgy tekinteni, mint egy újabb olvasatra, Randall Wallace forgatókönyvíró (A vasálarcos, Katonák voltunk) és Mel Gibson szemszögéből?


"Minden ember meghal, de nem minden ember él igazán" – hangzik el a filmben a hős hazafitól. Horner azok közé sorolható, akik igazán éltek: amellett, hogy családapa és hobbipilóta volt, nemcsak szakmájának elkötelezettjévé vált, hanem olyan emberré is, aki munkásságával értéket teremtett, közvetített, amire jelen score-ja is az ékes példák egyike. Gibson direktori debütálására az Isabelle Holland kötetén alapuló, 1993-ban bemutatott Az arc nélküli emberrel került sor, melyhez Horner szolgáltatta a kíséretet, később pedig nemcsak a két évre rá forgatott, lényegesen nagyobb szabású, itt tárgyalt mozijához szerződtette, hanem némi kihagyást követően a 2006-os Apocalyptóhoz is. Arról, hogy A rettenthetetlen megzenésítésére ő a legalkalmasabb, a színész-direktort nemcsak korábbi együttműködésük eredménye győzte meg, hanem az olyan score-ok is, melyeket a hasonló zsánerű Szenvedélyek viharában és Az 54. hadtest ihlettek. Annak érdekében, hogy a szerző minél előbb bekapcsolódhasson a munkálatokba és átélhesse a produkciót, Gibson már a castingolásokra elhívta: "Nem megszokott, hogy egy komponistát ilyenre invitáljanak" – kommentálta Horner. Már a kezdetektől fogva egyetértettek abban, hogy az aláfestésnek a helyszínt éppúgy tükröznie kell, mint az adott korszakot, ugyanakkor azt is belátták, hogy a középkori muzsikák az átlagembert tíz percnél hosszabban nem képesek lekötni, így Horner elsődleges feladata az lett, hogy a régi idők motívumait kovácsolja össze napjaink szimfonikus filmzenéinek stílusával. Ennek eredményeként a Choristers of Westminster Abbey énekeseivel felvérteződött London Symphony Orchestra muzsikusai a hagyományos nagyzenekari kiosztás (illetőleg némi szintetizátoros támogatás) mellett olyan tradicionális instrumentumokkal repítenek vissza bennünket az időben, mint például a bambuszból készült fafúvós, a kena, vagy a kíséret emblematikus elemének számító uilleann duda. E két hangszer érdekessége azonban nemcsak jellegzetes hangjukban rejlik, hanem abban is, hogy míg előbbi az Andok népeihez köthető, utóbbi gyökerei sem Skóciában, hanem Írországban találhatóak. "Furcsán hangzik, hogy nem a skót dudához nyúlt, hanem az uilleannhoz, de utóbbi jóval kifinomultabb instrumentum, valahogy sokkal dallamosabb, fürgébb" – ecsetelte a döntés okát Gibson.

"Mel zseniális. Hétköznapi gondolkodású, mégis tele van tapasztalatokkal. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy mennyi helyre van szükségem" – mesélte Horner, aki a háromórás film kétharmadát töltötte meg dallamaival. Ezekből először a jelen írásom tárgyát képező korong látott napvilágot, két évre rá pedig a párbeszédekkel tarkított More Music from Braveheart engedett mélyebb betekintést a muzsikába, teljes egészéről azonban csak a La-La Land Records 2015-ben megjelentetett duplalemezes kiadványa révén kaphatunk képet. Mindhárom verzióval érdemes megismerkedni, a mű velejének és legimpozánsabb darabjainak megismerésére azonban bőven elegendő a premierrel párhuzamosan boltokba került korong – emiatt alapoztam erre írásomat.


Wallace-hoz két motívum köthető, melyek egyúttal a score gerincét is képezik. Az első a "Main Title"-ben csendül fel, s feladata a címszereplő elszántságának, harciasságának szimbolizálása, legjellegzetesebbé pedig akkor válik, amikor hősünk kékre festett arccal buzdítja harcra seregét. Az emblematikussá vált képsorok pikantériája, hogy eredetileg nem szántak hozzá kíséretet, Horner azonban a "Sons of Scotland"-re keresztelt szerzeményével olyan szintre emelte Wallace lelkesítő monológját, hogy hiányával mindez kétségkívül hatástalanabb lenne – a hasonlóan heroikus megközelítésnek hála vált maradandóvá A függetlenség napjában (David Arnold), valamint az Armageddonban (Trevor Rabin) látható elnöki beszéd is. A muzsika másik alapja a Wallace érzelmeit közvetítő dallamsor, s az ebben rejlő lehetőségeket Horner jócskán ki is aknázhatta, hiszen a skót hazafi nemcsak az angolok elleni küzdelem, hanem az emóciók terén is éppúgy megéli a magaslatokat, mint a mélységeket. Először Murronhoz fűződő kapcsolatát tükrözte vele úgy, hogy az "A Gift of a Thistle"-ben és a "Wallace Courts Murron"-ban még az érzelmek kibontakozásához alkalmazta, a "The Secret Wedding"-ben szenvedélyessé varázsolta, a "Murron's Burial"-ban pedig szívfacsaróvá változtatta át. A már ezen esetekben is csodálatosan megszólaló motívum az album második felére, a hangszerelés megváltoztatásával, elegánsabban üti fel a fejét, annak érdekében, hogy minél inkább idomuljon a rettenthetetlen harcos és I. Edward fiának felesége, a később angol királynővé váló Franciaországi Izabella (Sophie Marceau) közötti románchoz ("For the Love of a Princess", "The Princess Pleads for Wallace's Life"). Horner érzelmi tónusokat tartalmazó tárházának azonban ezekkel még koránt sincs vége, hiszen Wallace mellett nem minden földije állt ki, akadtak közöttük árulók, melynek ábrázolási módjára a "Betrayal and Desolation"-ban találhatunk példát.

A középkorra jellemző egyszerűség és durvaság megjelenítése leginkább az összecsapásokat kísérő muzsikákra jellemző. "Úgy döntöttünk, hogy bizonyos esetekben annyira egyszerűsítünk, amennyire csak lehetséges" – kommentálta Horner, aki a harsányabb dudaszólamokat, az erőteljes ütősöket, a pánsípot, illetőleg a szintetizátoros atmoszférahangokat ötvözte a zaklatott zenekari játékkal. Ezeknek lehetünk fültanúi a "Revenge"-ben, a "The Battle of Stirling"-ben, a "Falkirk"-ben, a "Betrayal and Desolation"-ben, illetőleg a "Mornay's Dream"-ben, a kompozíció egésze pedig a "Freedom / The Execution / Bannockburn"-ben csúcsosodik ki (s itt jut fontos szerephez a művész jellegzetes, négyhangos dallamsora is), melynek hibátlan levezetését tartogatja számunkra az "End Credits".


"Úgy vélem, ez egy zseniális darab, a legjobb, melyet valaha készített" – összegezte véleményét Gibson, majd hozzátette: "Ez a score magával ragadó, gyönyörű és érzelemdús. Némely filmzene esetében egyfajta katalizátorként van szükség a képsorokra és a történetre ahhoz, hogy működjenek, de ez a munka a produkciótól függetlenül is briliáns". James Horner A rettenthetetlenhez kapcsolódó munkája egy csapásra népszerűvé és sikeressé vált, és a megszületése óta eltelt két évtized sem koptatta érdemeit. Ugyan már én is kevesebbszer hallgatom, mint annak idején, ám továbbra is érvényes az, hogy még így is minden alkalommal képes megborzongatni és elvarázsolni mértani pontossággal elhelyezett hangjegyeivel, dallamaival. Érdekes azonban, hogy a szakmai elismerések tekintetében e darab a népszerűsége ellenére rendre pórul járt: Saturn Awardra, BAFTA-ra, Golden Globe-ra és Oscarra is jelölték, a szobrot azonban mindegyik bizottság másnak ítélték oda – ráadásul az 1996-os Oscar-díjnak az Apollo-13 score-jának köszönhetően kétszeres várományosként futott neki.