A 2022-es mozipremierek hoztak magukkal jó zenéket, ám folyamatosan erősebbnek éreztem a régebbi szerzemények új köntösbe bújtatott, bővített változatainak mezőnyét, így ez az év nekem sokkal inkább szólt az újrakiadásokról, semmint az aktualitásokról. A sort a Sikoly-díszdoboz indította, majd az Ártatlanságra ítélve és a Mindent a győzelemért! filmzenealbumának The Deluxe Editionjei következtek, az i-re pedig a Conan, a pusztító score-jának kétlemezes verziója, valamint jelen írásom tárgyának, A Grincsnek a teljes anyaga tette fel a pontot. James Horner munkájába eddig az Interscope Records-féle korong engedett betekintést, ám a kiadvány finoman szólva sem büszkélkedhet szerencsés koncepcióval, az instrumentális kíséretre ugyanis árnyék vetült a különféle dalok és dialógusok előtérbe kerülése érdekében. Ez – hozzám hasonlóan – számos filmzenerajongónak okozott keserű szájízt, azonban a La-La Land Records közbenjárásának hála, huszonkét év elteltével végre teljes valójában, sallangmentesen élvezhetjük Horner kíséretét.


Ahogyan arra anno, a soundtrackről szóló írásomban kitértem, a karácsonnyal kapcsolatos alkotások terén négy olyan produkció van, melyeknek még unalomig ismétlésével is kevésbé tudnak kihozni a sodromból a tévécsatornák. Ilyen a Reszkessetek, betörők!, az Igazából szerelem, a Holiday, valamint a Ron Howard-féle A Grincs, melyeket film és zene szempontjából egyaránt kedvelek. Utóbbi esetben pedig azért tartom mindig fontosnak a címmel egyetemben megemlíteni a direktor nevét is, hogy jelezzem, az eddigi feldolgozások közül melyik áll hozzám a legközelebb. Az 1966-os rajzfilmet megkerülhetetlennek vélem, amennyiben egy-egy mozzanatának ruházatok, illetőleg különféle használati tárgyak díszeként beszélünk róla, s a 2018-as, Illumination Entertainment-féle animációs alkotást is inkább látványossága miatt gondolom erősnek, miközben a 2000-es mozi minden szempontból belopta magát a szívembe – bizonyára azért hagyott bennem mély nyomot, mert általa szereztem tudomást a címszereplő létezéséről, s nyertem betekintést Dr. Seuss egyedi mesevilágába.

Minthogy az eredeti történet nem volt kellően terjedelmes egy egész estés produktumhoz, Jeffrey Price és Peter S. Seaman forgatókönyvíróknak (nekik köszönhetjük egyebek mellett a Roger nyúl a pácbant, illetve a Doc Hollywoodot) bővíteniük kellett a történetet, és bár a végeredmény anyagi szempontból sikeresnek mondható, nemcsak a kritikusok részesítették vegyes fogadtatásban, hanem a szakma magas rangú ítészei is, hiszen A Grincs a három Oscar-jelölés mellett két kategóriában volt Arany Málna-várományos.


Míg a direktori széket Howard foglalta el, addig a címszereplőt Jim Carrey alakítja, aki mellett Taylor Momsen (Gossip Girl – A pletykafészek), Jeffrey Tambor (Ha eljön Joe Black), Clint Howard (Tango & Cash), Christine Baranski (Mamma Mia!) és T.J. Thyne (Dr. Csont) formálják meg a főbb karaktereket. A színészeken egy-egy forgatási nap előtt a szokásosnál többet dolgoztak a sminkesek, maszkmesterek, mindemellett az aktoroknak fura jelmezeket kellett magukra ölteniük, melyek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a Dr. Seuss által megálmodott, szókincsileg egyszerű, ábrázolásmód szempontjából azonban annál bonyolultabb világ hűen elevenedhessen meg a vásznon – e tortúra alól egyedül a narrátor, Anthony Hopkins mentesült. A kamera elé állók ily mértékben történő átalakulása elkerülhetetlen volt, ugyanakkor ez részben korlátozta a színészek gesztikulációval, mimikával kapcsolatos eszköztárát, így az érzések nyomatékosításának fontos adalékává vált a zene. „Mintha olyan kötéltáncos lennék, akinek az egyik lába folyton a levegőben van” – jelentette ki az alkotás promóciós állomásainak egyikén Horner, miközben részletesen taglalta, mekkora kihívást jelentett a helyes irány megtalálása. Mindvégig igyekezett a képsorokhoz idomulni, de közben szem előtt kellett tartania, hogy ha zenéje harsányra sikerül, akkor azzal felülkerekedik a látottakon, ha viszont túlzottan háttérbe szorul vele, akkor nem fogja megadni a közönségnek azt a plusz lökést, ami a cselekmény átéléséhez szükségeltetik. Az ennek nyomán megvalósult összkép ismeretében pedig elmondható, hogy Horner a kötéltáncos hasonlatnál jobban nem is illusztrálhatta volna funkcióját.

Ám – ahogyan arra a bevezetőben már kitértem – a premierrel párhuzamosan megjelent kiadvány kihívásokkal küszködött, ezért csak részleges képet adott a komponista elképzeléséről, ami sajnálatos, mivel aláfestése rendkívül fantáziadús. Az ekkorra már világszerte nagy népszerűségnek örvendő szerző hiába tett le az asztalra remek muzsikát, és vetített előre neve jó üzletet egy-egy hasonló kaliberű vállalkozás filmzenéjének megjelentetésekor, az Interscope döntéshozóit nem ezek vezérelték. Mintha olyan lemezt igyekeztek volna tető alá hozni, amely akár a nem filmspecifikus karácsonyi albumokkal is képes versenyre kelni, ám törekvésük félresiklott, s a két szék közül a pad alá estek: az ünnep szelleméhez illő dalokra vágyó célközönséget éppúgy csalódás érte, mint azokat, akik Horner munkájában szerettek volna elmélyülni. Az előbbi csoportba tartozók azóta sincsenek kárpótolva, ám a filmzenebarátok / Horner-rajongók irányába a La-La Land Records – közel negyed évszázad elteltével – ki tudta köszörülni a csorbát.


A közel hétperces „The Shape of Things to Come”-ba mindent igyekezett belefoglalni Horner, ami Dr. Seuss karakterének említésekor eszébe jut az embernek: az ünnepi hangulat éppúgy tapintható benne, mint a gondtalanság, a játékosság, a szeretetéhség, a zenei humor, tehát az érzelmek széles tárházát vonultatja fel, tele varázslattal, vidámsággal. Minden év végén szokásom egy-egy karácsonyi témájú kíséretet górcső alá venni weboldalunkon, s ilyenkor kitérek arra, hogy mennyire nagy szükség van az efféle muzsikákra, milyen hatalmas töltetet képesek biztosítani: ha csak rövid időre is, de elfeledtetik a lassan elköszönő esztendő folyamán ért sérelmeket, bút és bánatot, a világban zajló negatív eseményeket, folyamatokat. Ezt komolyan is gondolom, éppen ezért év végén mindig meghallgatom az ilyen témájú kedvenceimet, s mostantól kezdve már A Grincs score-ja is ezek közé tartozik. Gyakorlatilag a mozi bemutatása óta ácsingóztam egy épkézláb A Grincs-korong után, így a magam részéről azt tudom mondani, hogy a Kobak-hegyen lakó marcona ünneprontó 2022-ben nem ellopta, hanem meghozta a karácsonyt.

Ahogyan az a „The Shape of Things to Come”-ból kitűnik, ezúttal sem beszélhetünk a dalok teljes mérvű elhagyásáról, ugyanakkor számuk lényegesen redukálódott: kizárólag azok szerepelnek a kiadványon, melyek source zene jellegük révén szerves részei az alkotásnak. A „The Shape of Things to Come”-ba a „Happy Who-Lidays” lett beleszőve, és bár a Faith Hill által énekelt popdal, a „Where Are You Christmas?” nem került fel a korongra, a filmben Cindy Lui-Ki (Momsem) tolmácsolásában elhangzó „Christmas, Why Can't I Find You?” éppúgy szembejön velünk, mint a Carrey által énekelt klasszikus Grinch-szám, a „You’re a Mean One, Mr. Grinch”. Továbbá a zárótételből („He Carves the Roast Beast”) sem vágták ki a szereplők és a kórus által közösen előadott „Welcome Christmas” – „Where Are You Christmas?” párost, így e tétel nemcsak a soundtracknek, hanem a score kiadványnak is csodálatos koronája maradhatott – egyszersmind megmosolyogtató is, hiszen a maga groteszk, kényszeredettséget sugalló hangján bekapcsolódó Grincs zseniálisan torpantja meg a többi közreműködő énekes alkotta egységet.


„Hogy miért volt a Grincs bögyében a szent éj? Akár ne is firtasd, mert ez örök rejtély. Talán nem húztak meg a fejében pár csavart, vagy egy szoros cipő okozta a zavart. Ha engem kérdeztek, úgy áll ez a dolog, hogy az volt kisebb neki, ami ott bent dobog” – hangzik el a film elején. E gondolatsorral a mesélő mindent elárul az ünneprontóról, aki bármennyire is próbál gonosz lenni, mivel ez egy gyerekeknek szóló mese, nagyjából olyan hiteles gaztevő, mint a Reszkessetek, betörők! bűnözőpárosa, Marv és Harry. Ebből eredően bár Horner írt néhány sötétebb hangvételű mozzanatot, a Grincs színrelépéseit többnyire éppúgy mókás hangzású zenei megközelítés kíséri, mint Kifalva többi, megrögzötten optimista lakóját – csupán e két irány hangulatában figyelhető meg némi eltérés. A marcona teremtmény dallamai már a „The Shape of Things to Come” vége felé előkerülnek, aktívabb jelenléte azonban a „Dumpit to Crumpit”-tól kezdődik, s olyan tételekben képviselteti magát nyomatékosabban – és/vagy fonódik össze a Ki-témával –, mint a „The Grinch at Home”, a „The Grinch in School”, a „Cindy Lou Falls”, a „Grinch Arrives”, a „Grinch as Cheermeister”, az „A Wonderful / Awful Idea” vagy a „Max Gets A New Nose”.

Az imént felsoroltakban tetten érhető bohókásság elérése érdekében a megszokott zenekari hangszerkiosztást elektromos orgonával, csengettyűvel, harmonikával, csőharanggal, sakuhacsival, szaxofonnal, woodblockra keresztelt ütőhangszerrel, madársíppal, illetőleg olyan eszközökkel egészítette ki a komponista, mint például a rozsdamentes keverőtál. A Grincs tetteit és a Kifalviak jókedvét big bandszerű megközelítéssel vegyített zenekari előadás húzza alá, melyet az 1966-os rajzfilmhez hasonlóan itt is felbukkanó jing-tinglerre, illetve trum-tookerre keresztelt fiktív instrumentumok egyedi hangjai fűszereznek – ezek megépítését Horner kérte, majd Jan Underwood és Randy Kreber közreműködésével létrehozta a Whoville Bandet.


Hasonlóan kiemelt szerepet tölt be az a meghitt, fülbemászó motívum is, mely a nyolcéves Cindy Lui-Ki számára íródott – a „Where Are You Christmas?” című dal szintén ezen alapul. Ez szorosan összefonódik a Grincs múltját és a két karakter között lassan kibontakozódó barátságot szimbolizáló megoldással, melyek a score érzelmes részeit képviselik, de nem mindig szomorúak: időnként kedvesség, gyermeki báj járja át őket, hogy ezzel is jelezze Horner, bármi is látszik az adott jelenetben, mindenkinek helyén van a szíve. A „Who-Babies, Who-Babies Everywhere”, a „Memories of a Green Childhood”, a „The Book of Who”, a „Razor Sharp Memories”, a „Grinch Back on Mt. Crumpit” és a „Does Cindy Lou Really Ruin Christmas? (Extended Version)” második fele csodálatos perceket tartogat, amit az „A Change of the Heart” zár le elképesztően hatásosan.

A Grincs a szeretet ünnepén játszódó családi film, zenéjén azonban ez nem mindig tükröződik (az Interscope változata lényegesen ünnepibb hangulatot sugall), Horner ugyanis többféle stílus között ugrálva érezte helyesnek aláhúzni a cselekményt, s ebből nemcsak az tűnik ki, milyen sokoldalú művész volt, hanem az is, hogy mennyire lubickolt a felkérés kínálta lehetőségben. Egy koherens score-t szállított le, ugyanakkor az album a Casper korongjaihoz hasonló élményt nyújt tőle: alapvetően kedves, aranyos muzsika, de nemcsak a dallamos, érzelgős vagy épp vicces megközelítésekben tobzódik, hanem az akciódúsakban is. A Kik legszentebb ünnepének el- és visszalopását kísérő „Celebration Breakdown”-ra, „Stealing Christmas (Instrumental Version)”-re, „The Big Heist”-ra és „The Sleigh of Presents”-re keresztelt, gyors váltakozásokkal tarkítottságuk okán joggal jelenetfüggőnek nevezhető trackekben a szerző a rá jellemző akciózenei megoldásokat igényesen újracsomagolta, s elegyítette a főbb témákkal, a Grincsre utaló pimaszsággal.


Amikor a közelmúltban az Illumination Entertainment égisze alatt bemutatott animációs Grincs-feldolgozás zenéjével egyetemben a klasszikus rajzfilm albumáról is írtam, úgy véltem, jó időre elköszönök a Kobak-hegyen lakó, zsörtölődő ünneprontóval kapcsolatos ismertetőktől, de szerencsére tévedtem. A Ron Howard-féle adaptáció ihlette James Horner-muzsikának, ennek a hetvenpercnyi zenei varázsnak a megjelentetése számomra az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb lépése volt a La-La Land Recordstól.