A nosztalgiahullám a Beverly Hills-i zsarut is utolérte, amiben a régóta tartó rajongói nyomásnak éppúgy lényeges szerepe volt, mint az újból garantált sikerre vágyó címszereplő megváltozott hozzáállásának. Eddie Murphy egyik legközkedveltebb szerepébe negyedszer bújva, az első filmes Mark Molloy rendezésében onnan folytatta, ahol annak idején abbahagyta. Én a klasszikusnak tekintett első két részt még VHS-en láttam, a sokak szemében szálka harmadikat pedig már moziban, az újranézésük viszont valahogy mindig elmaradt, sokra nem emlékszem belőlük. Így hát nem a nosztalgia mondatja velem, hogy a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley elérte azt, hogy újból kíváncsi legyek a detroiti nagydumás hekus korábbi kalandjaira. Murphy minden egyes jelenetében látszik, hogy mennyire élvezte a visszatérést, a fő ellenfélt alakító Kevin Bacon pedig rutinból hozza az első perctől beazonosítható főgonosz figuráját. A korrupt rendőrök után nyomozós szál kedvelhetően régimódi, a humor a maga óvatossága ellenére is szórakoztató, a főbb mellékszereplők pedig (legyenek akár a nagy visszatérők vagy éppen új karakterek) szimpatikusak. Amikor pedig minden ilyen szépen együtt áll, a nézőnek már nem is jut eszébe semmilyen rókabőr, csak azt kérdezi: mikor jön a következő?


„Egyszer majd ezt játsszák a temetésemen” – mondta nevetve Murphy az első két epizód score-ját  jegyző Harold Faltermeyer ikonikus főtémájáról. A komponista manapság szinte inaktívnak tekinthető: ahogy levonult a filmzenei szintipophullám, úgy húzódott fokozatosan ő is háttérbe. Így hát bármennyire is kézenfekvő lett volna a felkérése, helyette Lorne Balfe érkezett, aki zenei producerként Hans Zimmermár a Top Gun: Mavericknél is belefolyt egy korábbi Faltermeyer-score modernizálásába. „Úgysem győzheted le az ’Axel F’-et, ne is próbálkozz!” – ezzel a felkiáltással állt neki a komponálásnak, utalva a főtémára. Művével az egyik gond pedig pontosan az, hogy miként például a Bad Boys: Mindörökké rosszfiúknál és a Mission: Impossible: Leszámolás – Első résznél is tette, előre sejthető volt, hogy a koncepciója ismét a főtéma hangsúlyos beolvasztása és ismételgetése lesz, s ahhoz mérhetően erős további szerzeményekre felesleges készülni. Ám újrahallgatva az első két Beverly Hills-i zsaru-muzsikát (a harmadikét, Nile Rodgers művét nem adták ki), azt kellett megállapítanom, hogy kevés ennyire kellemetlenül önismétlő filmzene létezik: a vezérmotívum hiába alapmű, unos-untalan felbukkanása bosszantóvá teszi az albumokat. A legújabb soundtrack viszont csupán bő negyvenperces, így ha csak néhány zenei pillanat is emelkedik ki belőle, a korábbi kettő legnagyobb problémáját sikerült elkerülni, nem vált fárasztóvá. A filmzenékben tipikusan a nyolcvanas évekre jellemző szaxofonnal kiegészülő főtéma és továbbgondolása nagyszerűen sikerült, ám amit ezeken kívül találunk az albumon, azok zöme amolyan lopakodós töltelékzene, melyek korrektül modernizálják és viszik tovább Faltermeyer szerzeményeit és stílusát, ugyanakkor sem önmagukban, sem a jelenetekben nem eléggé emlékezetesek.


Balfe pontosan ugyanazokat a hangszereket alkalmazta, amiket elődje, ebben egy vintage szintetizátorokra szakosodott múzeum volt a segítségére. A megközelítés viszont itt már nem egyetlen művész által előadott szintipop, hiszen több mint száz zenész működött közre a tíz szintetizátoros mellett a feljátszásban. A szimfonikus zenekar tagjai részben az egy tehetségeket gondozó alapítvány (melynek egyik alapítója egyébként John Williams sógornője) által felkarolt diákokból álló Rise Diversity Orchestrából kerültek ki, illetve a gospelkórusuk is közreműködött – utóbbiak a sajnálatosan rövidke utolsó trackben kifejezetten emlékezetesen.


A meghatározó betétdalok közt akad ismerős a korábbi Foley-kalandokból, illetve elhangzik egy új is. Előbbire a főcímbeli „The Heat is On” Glenn Freytől és a hókotrós zúzás alatt hallható „Shakedown” Bob Segertől a példa (mindkettő zenéjét Faltermeyer írta, utóbbiért anno Oscar- és Golden Globe-díjra is jelölték), míg a frissre Lil Nas X „Here We Go”-ja, amelyben az Axel-téma lelassítva tűnik fel. E felvételeket a soundtracken viszont ne keressük, azon csak Lorne Balfe zenéje kapott helyet, mely ugyan lehetett volna emlékezetesebb is, ugyanakkor szerencsére nem lett gyengébb, mint amit elődje komponált. Akiknek pedig bejön ez a fajta kellemes retrózás, tegyen egy próbát az egyik közreműködő, Sunglasses Kid Night Life című, Miami Vice-os hangulatú albumával.


Kiemelkedő trackek: Beverly Hills Cop: Axel F (Curnow Harding Remix), Snowplough Chase, Junior Bollinger, Axel’s Return, 90210