Az 1981-es, Piranha 2. – Repülő gyilkosok című, finoman szólva sem maradandó horror láttán ki gondolta volna, hogy a rendezői szerepet részben betöltő James Cameron később öles léptekkel halad majd a népszerűség felé, hogy végül fenekestül felforgassa Hollywoodot? Az eleinte még kis költségvetés mellett is nagyot alkotó direktor idővel az álomgyári diktátorok körében találta magát, aki bármit megtehetett, hiszen amihez csak nyúlt, az arannyá változott. A stáb által megalománnak és hajcsárnak is gyakran titulált Cameron karrierjének csúcspontja a Titanic volt, amellyel a forgatás során nem kis riadalmat okozott a gyártó stúdió fejeseinek, majd a tizenegy Oscar-díj és tömérdek más elismerés besöprését követően a gigaprodukció császára Csipkerózsika-álomba szenderült, hogy tizenkét évvel később egy újabb filmtörténeti szempontból jelentős alkotással rukkoljon elő, s megmutassa: a Titanic toronymagas bevételi adatait is felül lehet múlni (ezt tizenkét év alatt senki sem tudta elérni).

Az Avatart nemcsak hogy sokan várták, hanem jó páran minden előzetes képkocka ismerete nélkül mérföldkőnek titulálták – ennek oka a teljesen új filmezési eljárás volt. Ugyanakkor voltak olyan vélemények is, hogy az elmúlt évek során számos nagy sikerű és grandiózus alkotás született, amellyel Cameron lehet, hogy már nem lesz képes versenyre kelni. Aztán jöttek az első képkockák, az interjúk hada, s az Avatar-nap, ahol néhány percnyi ízelítőt kaphattunk a készülő alkotásból. Ez utóbbit követően a "filmtörténeti mérföldkő" jelző használatának gyakorisága egyenes arányban nőtt a rajongók pulzusszámával, s egyre nagyobb felhajtás övezte a mozit.


Kétség sem fér hozzá: a film lenyűgöző, csodálatos látványt tár elénk, amely az Imaxnek köszönhetően szó szerint bevonja nézőjét az eseményekbe. Ez számomra is vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen érdem, a többi azonban már korántsem az. Cameron munkái sosem az agysebészi diplomával rendelkezőknek szóltak, de úgy tudott szórakoztatni az olykor végletekig egyszerű történetekkel, hogy mindig találtam bennük valami pluszt a technika és a megvalósítás mellett, az Avatar esetében azonban ezt hiányoltam: a szép látvány mellett a produkció végén úgy éreztem, minden egyéb másodlagos szerepet kapott, s ez mindenképpen hátrány. A nagy csoda tehát részemről elmaradt, s még ha a technikai érdemeket messzemenőkig el is ismerem, akkor sem maradt meg bennem többnek egy átlagos filmnél. Cameron pályafutása során nemegyszer csinált már ennél jobbat.

Ugyan a score jobban vizsgázott nálam, mint a film, azért arról sem tudok szuperlatívuszokban beszélni. James Horner munkája megosztja a hallgatóságot, amivel nincs is semmi gond. Ezt némiképp tetézi, hogy a komponista a filmzene világának olyan alakja, akin előszeretettel köszörülik nyelvüket a kritikusok és a filmzenerajongók, s majdnem minden újabb szerzeményénél felreppennek azok a gondolatok, miszerint nem képes túllépni önmagán, hogy újból és újból ismétli dallamsorait stb. Ehhez jönnek a pro és kontra érvek, és a két tábor közötti kisebb fajta nézeteltérések, holott ugyanezen dolgokat több más szerzőnél is fel lehet hozni. Ráadásul ezekről éppúgy napestig lehet vitázni, mint a Media Ventures (Hans Zimmer cége) egyes tagjai által alkalmazott háromhangos harmóniák előnyeiről/hátrányairól, vagy arról, hogy ki mennyire túlértékelt komponista.


A score közel nyolcvan perce lassan, fokozatosan vonja be hallgatóját a szerző ezen világába, s hozzávetőlegesen az album közepe felé válik letisztulttá, világossá mindaz, amit addig hallhattunk – nemegyszer megfigyelhető az első néhány tracknél, hogy ezeken belül is hirtelen stílus- és hangszerelésváltás történik, ami elsőre úgy hat, mintha Horner kereste volna a helyes utat. Ez a folyamat leginkább ahhoz hasonlítható, ahogy a filmbeli Jake megismeri Neytiriék kultúráját: először mindenből csak egy kis ízelítőt kap, hogy aztán végül összeálljon a kép. A Pandora bolygón élő na'vi néppel történő kapcsolatfelvétel azonban nem a kutatásról szól, hanem a pénzről: az Avatar történetének középpontjában az emberi kapzsiság és a mesés gazdagság utáni vágy áll, aminek minden alárendelődik – ahogyan ez a valóságban is történik.

Az Avatar aláfestését három részre lehet bontani: lágy muzsikára (itt különösen szeretném kiemelni a "The Bioluminescence of the Night"-ot), akcióra, valamint a Pandora világát érzékeltető egzotikus hangzású kísérőre, amely egyébiránt ugyanazon elgondoláson, illetve hangszerelésen alapul a művésztől, mint a Joe, az óriásgorilla score-ja is. Az album legértékesebb részeit az utóbbi csoportba tartozó tételek képviselik, illetve adják. Az, hogy mennyire jól el lett találva a zenekarban a különféle ütősök, a fafúvósok, valamint a kórus aránya, a "Climbing Up Iknimaya – The Path to Heaven" és a "Gathering All the Na'vi Clans for Battle" tételekben mutatkozik meg leginkább.

Az albumon található hanganyagból két track lóg ki: az "I See You (Theme from Avatar)" című dal, melyet nem érzek olyan erősnek, mint a Titanic vagy A kétszáz éves ember egyaránt Hornerhez fűződő betétdalát. A másik a "Shutting Down Grace's Lab", amellyel tulajdonképpen semmi bajom sem lenne, ha az énekhangot nem emelték volna ki ennyire – ez a film alatt is zavaró volt.


Az események a "Quaritch" című tracktől kezdenek felpörögni, ahonnan kezdve kifogástalannak tartom a score-t – a korábban említett két track kivételével persze. Az eddig hallottak összekovácsolódnak, és letaglóznak még akkor is, ha tökéletesen kihallom az elsüllyeszthetetlennek vélt hajó kifutását és halálát, az álarcos hős, Zorro és a rettenthetetlen skót harcos csatáját vagy az óriásgorilla szökésének talpalávalóját. A "War" a filmben elhangzottakhoz képest némileg meg lett nyirbálva, ám ebben a verzióban is kerek egészet alkot, és szépen felidézi az emberek és na'vik közötti harc momentumait, amit az imént említett, a többi klánnal való közös ellenállásra, s élőhelyük megvédésére buzdító "Gathering All the Na'vi Clans for Battle" vezet fel. A küzdelem felidézését megkönnyíti Horner azzal, hogy az embereket katonásabb, menetelősebb dallamokkal, a na'vikat pedig az eddig hallott témák hősies átiratával jellemzi.

Az Avatart éppúgy lehet szeretni vagy nem szeretni, mint James Hornert. Világmegváltó megoldásokat nem foglal magában, amit ide írt, az azonban vitathatatlan, hogy remekül megkomponált és összetett művet alkotott, amely ha képes elvarázsolni hallgatóját, akkor az a hibák felett is könnyedebben átsiklik majd – ahogyan más score-ok esetében is. Jelen állás szerint azonban e muzsika egy darabig vitatéma marad azok között, akiknek nagyon tetszik, és azok között, akik értetlenül állnak a piedesztálra emelése előtt, mert ők nem hallanak ki belőle semmi különöset.


A Fox Music és az Atlantic Records közös gyermekeként napvilágot látott album elegendő mennyiségű zenét tartalmaz, s nem feltétlenül ad teret egy bővített kiadás iránti hiányérzetnek. A koronghoz tartozó füzetecskében a filmből éppúgy találunk néhány képkockát, mint a zenei felvételről, s a zenészek, illetve a zenei stáb felsorolása mellett elolvashatunk pár sort a szerzőtől is.