A bolygónkba becsapódni készülő aszteroida témájában a hetvenes évek végén, Sean Connery, Karl Malden, Natalie Wood, valamint Martin Landau főszereplésével készült Meteor addig számított a legismertebb alkotások egyikének, amíg 1998-ban a Paramount és a Touchstone illetékesei ehhez nem nyúltak a nézők kegyeiért való versengés újabb etapjának érdekében. Előbbi stúdió a Mimi Leder által rendezett Deep Impacttel szállt ringbe, utóbbi pedig a Michael Bay dirigálta Armageddonnal, s bár ezt követően az ilyen jellegű alkotások eltűntek a vászonról, a tévés világ producerei azóta is futószalagszerűen pénzelik az ezen alapuló ötleteket – így születhetett meg például a Száguldó üstökös, az Impact – Becsapódás után, a 2009-es Meteor vagy a magyar címadásnak hála, az avatatlan nézők részéről tévesen folytatásoknak vélhető Deep Impact 2. – A becsapódás után, az Armageddon 2.: Gyilkos üstökös, az Armageddon 3.: Földindulás, illetve az Armageddon 4.: Meteor vihar.


A Deep Impact főbb karaktereit Elijah Wood (A Gyűrűk Ura Frodója), Téa Leoni (Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?), Morgan Freeman (Hetedik), Robert Duvall (Apokalipszis most), valamint James Cromwell (Halálsoron) alakítja, a direktori széket elfoglaló Leder pedig a tévés szegmensből került a nagyjátékfilmek közelébe – igaz, csak rövid időre, hiszen emellett mindössze a Peacemakernél, A kódnál és A jövő kezdeténél találkozhatunk a nevével. Ám akármennyire is igyekezett a Deep Impact gárdája, a versenyből Bayék szálltak ki győztesen, ugyanis míg előbbi 349 millió dollárt hozott a konyhára, utóbbi 553-at, amit ráadásul négy Oscar-jelöléssel is megfejelt. Igaz azonban, hogy az összehasonlítás némiképp csalóka, mivel az alaptéma egyezik, ám egymástól eltérő vonalon mozgó produkciókról van szó: Lederék a drámai irányt képviselték, az Armageddon pedig humorral fűszerezett, látványos elemekkel tarkított akcióként tálalta a közelgő katasztrófát, valamint annak lehetséges elhárítását – mindez pedig aláfestésükön is érződik.

Érdekes módon a rendező minden játékfilmjénél más-más szerzővel dolgozott: eddig Hans Zimmer (Peacemaker), Atli Örvarsson (A kód) és Thomas Newman (A jövő kezdete) egyaránt támogatták képsorait, jelen alkotás esetében pedig James Horner tette ugyanezt. Horner ekkoriban lubickolhatott leginkább a népszerűségben, hiszen az 1997-es Titanickal nemcsak a filmzenebarátok, hanem az átlag moziba járók körében is tarolt, emellett pedig olyan rangos elismeréseket vívott ki, mint a Golden Globe- és az Oscar-díjak. Nem meglepő tehát, hogy soron következő, a Deep Impacthez készült művét felfokozott várakozás előzte meg, munkája azonban korántsem szólt akkorát, ahogyan azt várták: bár az ASCAP-díjat kiérdemelte, számos kritikus közepesnek titulálta, s ezt azzal indokolták, hogy több olyan elemet is tartalmaz, amit korábban hallhattunk – ugyanakkor a művész pályafutásának legjobb drámatételei között előszeretettel említik meg az ide kapcsolódó "The Wedding"-et. A bírálók indokát természetesen elfogadom, nálam azonban a kedvencek egyike, ami abból ered, hogy ekkoriban kezdtem ismerkedni Horner munkásságával, s ez az első albumaim közé tartozott tőle a Titanic, A bolygó neve: Halál, illetve az olyan, szintén 1998-as műveivel egyetemben, mint a Zorro álarca és a Joe, az óriásgorilla aláfestése.


"A legfontosabb dolognak a filmzenék által közvetíthető érzelmeket tekintem. Mindig a minőségre törekszem" – vallotta a szerző, akinek az Armageddon komponistájával, Trevor Rabinnel ellentétben a forgatókönyv rendkívül nagy teret biztosított ahhoz, hogy emocionálisan túlfűtött muzsikát szállíthasson. E mozi története két vonalon mozog: amellett, hogy láthatjuk, amint a Messiásra keresztelt űrhajó legénységének közreműködésével megkísérlik az aszteroida pályájának módosítását, a katasztrófa bekövetkeztével is számol úgy, hogy utóbbi szálait a hétköznapi emberek, illetve a nagyhatalmak vezetői felől egyaránt nyomon kíséri. Eközben érdekes és akár még életszerűnek is tekinthető dolgokat feszeget Leder például azzal, hogy a gazdag, befolyásos személyek milyen előnyökre tehetnek szert a menedéket nyújtó bunkerben lévő helyek megszerzésekor, az átlagpolgárok pedig mennyire megsínylik, hogy csupán egy kötelmekkel teletűzdelt lottósorsoláshoz hasonló megoldással van esélyük bekerülni a menedékhelyre.


A Deep Impact nem egy tempós mozi, ami az aláfestésén is érződik: a Sony Classical gondozásában megjelent korongon mindössze az "A Distant Discovery", a maratoni hosszúságúnak tűnő, ám minden jelentősebb zenei pillért magában foglaló "Our Best Hope..." utolsó negyede, a "The Comet's Sunrise" és a "Drawing Straws" sarkallja fürgébb játékra a Todd AO Scoring Stage-en felsorakozott zenészeket. A két legfontosabb elemet, a film főtémáját, illetve a Leo (Wood) és Sarah (a Szent Johannában nyújtott teljesítményéért Golden Globe-díjra jelölt Leelee Sobieski) szerelmi motívumát már a "Crucial Rendezvous"-ban elénk tárja Horner. Utóbbit többször, különböző hangszereléssel és hangszínnel igyekszik kidomborítani, mindez viszont a már említett, hibátlan szerkezeti felépítéssel és előadással prezentált "The Wedding"-nél sikerül úgy, hogy az ember elérzékenyül. A Hollywood Studio Symphony előadását a zongorajáték, James Thatcher franciakürtszólamai, továbbá a The Hollywood Film Chorale tagjainak (akikkel a komponista a Caspernél, az Apollo 13-nál és a Határok nélkülnél is dolgozott) hangja teszi színessé, érdekessé. És bár az itt hallottakat lehet Horner-féle ujjgyakorlatként aposztrofálni, meglátásom szerint az olyan tételek nélkül, mint az albumzáró "Goodbye and Godspeed", a "The Wedding", a "The Long Return Home" vagy a "Sad News", nemcsak a Deep Impact lenne kevesebb, hanem a filmzene világa is.


A Sony lemeze révén gyakorlatilag az egész score-t alkalmunk nyílik megismerni, a mozihoz használt James Horner-muzsikák hosszához viszonyítva ugyanis ez alig több mint egy perccel lett kevesebb - az eredetileg rögzített anyaghoz képest pedig a korong tizenkét perccel kurtább, de ebbe már az alternatív verziók éppúgy benne foglaltatnak, mint a fel nem használt darabok. Lehet, hogy a Deep Impact muzsikája nem hat eredetinek, vagy nem tűnik olyan egyedinek, mint mondjuk a Zorro álarca, a Joe, az óriásgorilla vagy a Titanic kísérete (csak hogy a komponista ehhez közeli munkáival példálózzak), számomra azonban ennyi év után is remek kikapcsolódást biztosít, nem utolsósorban pedig minden újrahallgatáskor képes valami kis pluszt nyújtani – Trevor Rabin Armageddon-zenéjéhez hasonlóan.