A Mark L. Lester rendezésében készült Kommandó nemcsak a film, illetve főszereplője szempontjából tekinthető sokak kedvencének, hanem zenéje miatt is. Arnold Schwarzenegger ezúttal az egykori elit kommandós, John Matrix bőrébe bújva aprítja rendíthetetlenül a rosszfiúkat, a rendíthetetlenült pedig szó szerint kell érteni, hiszen – a mai „pc-forgatókönyvírók” számára bizonyára vállalhatatlanul magas számú – százkilenc áldozatból százkettőt ő tesz el láb alól. Az Osztrák Tölgy mellett Bill Duke (Ragadozó), Dan Hedaya (Közönséges bűnözők), Vernon Wells (Mad Max 2. – Az országúti harcos), James Olson (Az Androméda-törzs), Rae Dawn Chong (Bíborszín), David Patrick Kelly (A holló) és Alyssa Milano (Bűbájos boszorkák) álltak kamera elé ebben a rendkívül egyszerű történettel, hatalmas tesztoszteronszinttel, eltúlzott akciójelenetekkel és örök érvényű egysorosokkal tarkított alkotásban. E jelzők természetesen sok hasonló akciómoziról elmondhatók, s mint mindig, itt is ezek megszépült emléke, időtálló bája biztosítja a retróérzést. A forgatókönyvet Steven E. de Souza készítette, aki a nyolcvanas évek folyamán számtalanszor forgatta hasonló ügyességgel a tollát: olyan kultikus alkotásoknak alapozott meg, mint a 48 óra, A menekülő ember, a Drágán add az életed! és folytatása, a Még drágább az életed.


Bizonyára nincs olyan Schwarzenegger-rajongó, akinek retinájába ne égett volna bele a Kommandó főcíme, amint a színész hatalmas rönkkel a vállán, láncfűrésszel a kezében gyalogol játszi könnyedséggel James Horner muzsikájára. A mai napig imádom e filmet, és persze a főtémát, mely életem első filmzenealbumán, a Schwarzenegger Super Herón is rajta volt – igaz, egy nem túl szerencsés, szintetizátoros átirat formájában. Sokáig csak ezen, illetve a hasonló kiadványokon (The Greatest Themes from the Films of Arnold Schwarzenegger, Heroes in Action, The James Horner Action Collection, Heart of the Ocean – The Film Music of James Horner) találkozhattunk vele, a score ugyanis közel húsz évig számított hőn áhított lemeznek: 2003 decemberéig kellett várnia a rajongóknak arra, hogy méltó módon tudhassák gyűjteményükben. A Varése Sarabande rukkolt elő vele először, majd miután limitált példányszáma okán elfogyott, a La-La Land Records vette át a stafétát, s a bővített anyaguk iránti kereslet miatt az utánnyomásnak éppúgy zöld utat adtak, ahogyan a bakelitváltozatnak. A három verzió révén összesen nyolcezer CD került kiadásra, ám mivel a boltokból elfogytak, keresettségük, sikerük pedig töretlen, mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki szeretne beruházni rá.

1985 meglehetősen zsúfolt esztendő volt Horner számára: tíz produkcióval hallatott magáról, melyek között rövid-, dokumentum- és tévéfilmet éppúgy találni, mint az Amazing Stories-széria Alamo Jobe című epizódját, továbbá olyan, a karrierjét elősegítő mozikat, mint a Selyemgubó, az Önkéntesek, a Natty Gann utazása vagy a Kommandó. Utóbbival kapcsolatos megbízatását Joel Silver producernek köszönhette, aki a 48 óra kapcsán dolgozott először a szerzővel, s azért ajánlotta Lester figyelmébe, mert az ott alkalmazott zenei megközelítést jelen projekt esetében is célszerűnek találta. A score tehát nemcsak a Silver–Horner kollaboráció miatt rokonítható Walter Hill mozijával, hanem stílusából eredően is: amellett, hogy a komponista sorra szállította a nagyzenekari műveket, a korszak filmzenéit átható elektronikus megoldások alkalmazásától sem riadt vissza, sőt olyannyira nem, hogy egy sajátos hibrid megoldással közelített ehhez a szegmenshez. A klasszikus elemeket elektronikával, jazzel és funkkal fűszerezte, aminek első jelentősebb állomása a 48 óra volt, aztán jött a Gorkij Park, a Kommandó, a Vörös zsaru, valamint a Megint 48 óra. Közös vonásuk, hogy a zenekar háttérbe szorítását követően a hangsúlyt a nyers elektronikus megoldásokra, a fafúvósokra, az erőteljes ütőhangokra, a szaxofonra, illetőleg a stíldobra helyezte.


Horner tehát amellett, hogy idomult az akkoriban reneszánszát élő, elektronikus megoldásokkal kapcsolatos igényekhez, nem a Harold Faltermeyertől (Top Gun) vagy Brad Fiedeltől (Terminátor – A halálosztó) megszokott módon használta ki a szintetizátorok és a hangminták nyújtotta lehetőségeket, hanem stílusokat mosott össze, amit meglehetősen kemény, harsány hangzással tálalt. Ez a Matrix katonai múltjára és rettenthetetlenségére utaló főtémában („Main Title”) még visszafogottabban, rendezettebben van jelen, amihez nagyban hozzájárul, hogy a lányával (Milano) való kapcsolatát, gondtalan hétköznapjait bemutató képsorok miatt a közepe felé a szerző is ellágyul néhány másodpercre – igaz, ez az apa-lánya motívum soha többet nem tér vissza. A Matrix-téma a „Main Title”-ön túl olyan trackekben érhető tetten, mint a „Don’t Disturb My Friend”, a „Matrix on the Move”, a „Drive Away from Pier”, valamint a „Cut to Val Verde”, melyek messze a score legjobb pontjai. Ezek esetében a csiszolatlannak, durvának ható zenei ábrázolás fülbemászó dallamokkal párosul, s elmondható, hogy bár a történet Kaliforniában és Dél-Amerikában játszódik, remek ötlet volt a teljes egészében tájidegen instrumentumok bevonása. Horner a zenekar, az ütősszekció és az elektromos gitár mellett olyan különlegességeket vet be, mint a karibi térségben előszeretettel használt stíldob, a japán bambuszfuvola, a sakuhacsi, illetve az aerofon hangszerek csoportjába sorolható, úgynevezett zugattyú, mely leginkább az afrikai és az ausztrál őslakosok eszközeként ismert.

A feszültségkeltéshez alapmorajlással kombinált ismétlődő szintetizátorhangokat használt a szerző, amire a szinte teljesen egyformának tűnő „The Helicopter Arrives”, a „Matrix Captured / Jenny Tied Up” és az „Into the Plane” épülnek. Ezek azok a tételek, melyek leginkább hasonlítanak a klasszikus nyolcvanas évekbeli szintetizátorzenékre, de ugyanez érvényes a dinamikusabb „Soldier Gets Pitchfork / Matrix Runs Up Steps”-re is. Az elektronikus hangokért Ralph Grierson és Ian Underwood feleltek, akik a nyolcvanas évektől kezdve tucatnyi alkalommal voltak Horner segítségére – hosszasan lehetne sorolni együttműködésük állomásait A farkastól A Pelikán ügyiraton át A csodálatos Pókemberig bezárólag. S ha már háttérinfó, azt is érdemes megjegyezni, hogy a Kommandó ötnapos zenei felvételei a Record Plant Studióban zajlottak, ahol egyebek mellett a Star Trek-filmek, a Gorkij Park és a Különleges küldetés apropójából fordult meg a szerző.


Az eddig említetteken túl találhatóak azok a részek, amelyek a film alatt működnek, önállóan azonban némileg erőt próbálóak: esetükben nem feltétlenül vagyok meggyőződve arról, hogy a zenészek kottából játszottak, nem pedig improvizáltak. Mivel a „The Trashmen / The Agency”, a „Run to the Shed and Chase” és a „Matrix Hits the Swamp” még az album elején található, az itt tapasztalható kuszaság, a szekciók tetszés szerinti bele-belekapása még izgalmasnak hat, ám ahogy halad előre a játékidő, úgy válik a muzsika egyre fárasztóbbá. Emiatt van az, hogy bár időnként kedvet érzek meghallgatni, igazából sosem tudta belopni magát a szívembe úgy, mint a Vörös zsaru vagy a Gorkij Park kísérete. Ennek ellenére az elérhető verziók közül nem a rövidebbet, hanem a hosszabb játékidővel bíró, La-La Land-féle változatot tartom jobbnak, egyfelől azért, mert nem egyvelegként tálalja a score-t (ennek ellenkezőjére a Varése albumán találunk példát), másrészt pedig mert helyet kapott rajta a vagány lezárást biztosító, a filmben „We Fight for Love”-ként felcsendülő, valójában azonban „Someday, Somehow, Someone’s Gotta Pay”-re keresztelt The Power Station-dal is.