A hét mesterlövész (2016)
The Magnificent Seven
- zene: James Horner, Simon Franglen
- vezényel: J.A.C. Redford, Carl Johnson
- kiadás éve: 2016
- kiadó: Sony Classical
- játékidő: 76:39
A hét mesterlövész, A fegyvertelen katona, az Avatar-folytatások, valamint A Nagy Fal. James Horner 2015 nyarán történt, halálos kimenetelű repülőgép-szerencsétlenségéig bezárólag ezen alkotások voltak kilátásban tőle, melyek közül utóbbi projekt rendezője, Yimou Zhang (A repülő tőrök klánja, Hős) most dolgozott volna első ízben a szerzővel, a többi produkciót azonban olyan direktorok jegyzik, mint James Cameron, Mel Gibson és Antoine Fuqua, ami miatt nagy érdeklődés övezte őket. A tragédiát követően úgy tűnt, hogy az előtte nem sokkal befejezett Mélyütés, valamint A harminchármak lesznek az utolsó olyan produkciók, amelyek alatt Horner dallamai csendülnek fel, az írásom elején említett vállalkozások ugyanis olyan stádiumban voltak, amikor a zeneszerzőre még nem volt szükség. Hamarosan azonban kiderült, hogy az Oscar-díjas művész A hét mesterlövész kapcsán őrzött egy titkot, amit egy maréknyi emberen kívül senki sem tudott, ám miután erre fény derült, az ezt rendező Fuqua teljes vállszélességgel kitartott amellett, hogy moziját Horner-szellemben íródott mű kísérje.
Akira Kuroszava A hét szamuráját mozifilm- és tévésorozat-adaptációk formájában egyaránt feldolgozta már Hollywood, a japán történet megannyi westernesített változata közül viszont a mai napig John Sturges 1960-ban leforgatott A hét mesterlövészét szokás kiemelni – nem véletlenül. Az újabb feldolgozás lehetősége 2012-ben merült fel komolyabban a Metro-Goldwyn-Mayernél, s akkor még olyan színészek bevonásáról szóltak a hírek, mint Tom Cruise, az e téren kellően jártasnak számító Kevin Costner, illetőleg Morgan Freeman és Matt Damon. A forgatókönyvet Richard Wenkre (A védelmező), valamint Nic Pizzolattóra (A törvény nevében) bízták, akik miután elkészültek vele, megmutatták az ekkor még a Mélyütésen dolgozó Fuquának. S bár a vadnyugati témákért magánemberként kifejezetten rajongó direktor a kihívás mértéke okán eleinte hezitált, végül mégis rábólintott a felkérésre, s igyekezett egy, a Sturges-féle feldolgozáshoz hasonló, impozáns és változatos fizimiskával rendelkező szereplőgárdát összehozni. Törekvésének eredményeként Denzel Washington éppúgy nyeregbe pattant, mint Chris Pratt, Ethan Hawke, Vincent D'Onofrio, Lee Byung-hun (G. I. Joe: A Kobra árnyéka), Manuel Garcia-Rulfo (Boldogság bármi áron), Martin Sensmeier (Salem), Haley Bennett (A lány a vonaton), valamint Peter Sarsgaard (Zöld Lámpás).
Ahhoz, hogy egy James Horner nevével is fémjelzett korongot tarthassunk a kezünkben, a szerző olyan alkotótársainak áldozatos munkájára volt szükség, mint Simon Rhodes felvételvezető, Jim Henrikson és Joe E. Rand zenei szerkesztők, Jonathan Alfred Clawson Redford hangszerelő, valamint Simon Franglen, aki többnyire producerként volt jelen a csapatban. Horner és Fuqua a Mélyütés munkálatai során olyannyira összecsiszolódtak, hogy szerettek volna újból együtt dolgozni, így a direktor beavatta őt a soron következő projektjébe, amely felkeltette a szerző figyelmét (elsősorban műfaja okán, hiszen vérbeli westernnel csak A vadnyugat fiai 2. esetén volt eddig dolga, ahol ráadásul művét végül Alan Silvestriével helyettesítették), s megállapodtak arról, hogy ez lesz pályafutásuk újabb közös állomása. Míg a rendező az előkészületekkel foglalatoskodott, Horner sem maradt tétlen: annyira be volt táblázva, hogy jobbnak látta előredolgozni, s mivel vállalásai közül legjobban A hét mesterlövész hozta lázba, a forgatókönyv hatására papírra vetett néhány vázlatot, amit Franglennek is megmutatott Londonban. "James tudta, hogy A hét mesterlövész score-jának kapcsolódnia kell Elmer Bernstein 1960-as, közkedvelt témájához, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy annak zenei nyelvezete már nem fog passzolni Akira Kuroszava mesterművének, A hét szamurájnak modern újragondolásához" – mesélte a tragédia következtében társszerzővé előlépő barát. A baleset kettejük találkozója után egy héttel következett be, s mivel Franglen meg szerette volna menteni a süllyesztőtől ezeket a zongoravázlatokat, összeszedte a fent említett emberekből álló csapatot, néhány hét alatt kidolgozták a témákat, egyveleget is gyúrtak belőlük, feljátszatták azokat, majd a forgatás helyszínén, a louisianai Baton Rouge-ban megmutatták Fuquának, aki le volt nyűgözve a hallottaktól, s egyfajta ajándékként, örökségként tekintett a hallottakra. Hasonlóan vélekedett Roger Birnbaum producer (Zorro legendája), valamint az MGM is, ugyanakkor rizikósnak tartották a rendező azon elképzelését, miszerint egy ismeretlen, döntően háttérben mozgó teamre bízzanak egy ilyen volumenű projektet, végül azonban mégis leszerződtek Franglenékkel a score Horner-szellemben történő befejezésére – hasonló tettet vittek véghez annak idején Michael Kamen alkotótársai Az elveszett kristály nyomában esetében is. A Newman Scoring Stage-en felálló Hollywood Studio Symphony tagjaihoz a gitáron játszó George Doering és a fafúvósokat megszólaltató Tony Hinnigan is csatlakozott, akik a nyolcvanas évek óta megannyi Horner-darabból kivették a részüket: a teljesség igénye nélkül említhetnénk a Natty Gann utazását, a Willow-t, a Titanicot, A rettenthetetlent, a Joe, az óriásgorillát, valamint A harminchármakat is.
A korong a "Rose Creek Oppression"-nel indít, ahol a jellegzetes, három hangjegyből álló, visszhangszerű rezesszólam mellett vokálok (Clydene Jacksonnak, Lottie Rhodesnak és Kristy Swiftnek köszönhetően), a shakuhachi, e tradicionális bambuszfuvola szólója és a bendzsó varázsolnak sejtelmes, nem utolsósorban pedig fenyegető hangulatot. A bendzsó a korrupt iparmágnás, Bartholomew Bogue (Sarsgaard) ábrázolása érdekében került bevonásra, amit Franglen először agyagedények, illetve fém ütőhangszerek révén képzelt megjeleníteni, ám végül ezen instrumentumot találta a legmegfelelőbbnek – Bogue erre épülő motívumának egészét a "Devil in the Church" prezentálja. A score másik gerincét a Rose Creek városkát uralma alá hajtó gátlástalan alakkal, valamint sleppjével szembeszálló hetes motívuma alkotja, amely rendkívül jól sikerült. Horner úgy mutatott tiszteletet Bernstein örök érvényű dallama iránt, hogy annak jellegzetes hangjegyeit némi változtatás mellett saját ötleteinek szőnyegeként alkalmazta. Ez a "Seven Riders"-ben tűnik fel leginkább, de olyan további trackeknél is megfigyelhető, mint a "Seven Angels of Vengeance", a "Volcano Springs", a filmben több helyen is felcsendülő "Lighting the Fuse", valamint az albumváltozathoz képest eredetileg két és fél perccel hosszabb "The Darkest Hour". Franglen pedig arra is ügyelt, hogy az örökzöld motívum ne csak vonósok és rezesek közreműködésével legyen hallható, hanem például dobon és shakuhachin is, ezért egy kellően változatos adaptálásról beszélhetünk – nemrég Theodore Shapiro oldott meg hasonlóan ügyes témaátemelést a Szellemirtóknál. A szemben álló felek mellett a fejvadászokat felfogadó lakosok is önálló motívumban részesültek, melyek teljes valójukban a "Robicheaux Reunion"-ban, illetve a "7 Days, That's All You Got"-ben hallhatóak, a történetből eredően azonban gyakorta keverednek a mesterlövészekhez kapcsolódó dallamsorral.
A score-nak számos kiemelkedő pillanata van, s mivel dúskál az úgynevezett horneri megoldásokban, jól mutatja, hogy az egykori vázlatok (melyekből egyes információk szerint pont hét készült) továbbgondolását Franglenék milyen mértékben igyekeztek néhai barátjuk stílusához idomulva megoldani. A score westernhangulatáról nagyrészt a mesterlövészek és Rose Creek lakóinak témái gondoskodnak, a "Robicheaux Reunion", illetve a "Pacing the Town" esetében azonban ennek érdekében olyan megoldások is bevetésre kerültek, mint az ütemes tapsolás vagy a kasztanyettaszólamok, melyekhez anno Zorro kalandjainál nyúlt Horner annak érdekében, hogy művét a korszaknak megfelelő hangulattal spékelje meg. S ha már hasonlóságok: a "Takedown" megoldásai például nekem a Végveszélyben és A rettenthetetlen kíséreteit juttatják eszembe, a "Red Harvest"-ről a Joe, az óriásgorilla jutott eszembe, a "So Far So Good"-ról a szerző életművének említésekor viszonylag ritkán felmerülő Váltságdíjra, az "Army Invades Town" bizonyos hangjegyeinél pedig a Titanic süllyedésére asszociáltam. Vélhetően sokan fedezhetnek fel hasonló párhuzamokat, a különbség ebben talán csak annyi, hogy mindenki a számára legkedvesebb Horner-művekkel von majd párhuzamot.
A hét mesterlövész score-ja számomra az idei év csalóka darabjainak egyike: első hallgatása során úgy voltam vele, hogy egy erős közepes darab, amely számtalan, Horner iránti tiszteletadást foglal magában. De minél többször hallgattam, annál jobban szívembe zártam, amiben - kár is lenne tagadnom – keletkezésének története is közrejátszott. Nem túlzás azt állítanom, hogy minden újabb hallgatással nőtt a csúcspontok száma (mostanra az album több mint a felét tartom ilyennek), ezért a kezdetben adott pontszámom felfelé vette az irányt. Bár e muzsika korántsem lesz olyan örök érvényű, mint Bernsteiné, azt sem tartom kizártnak, hogy missziója révén ötven év múlva erre is éppúgy emlékezünk majd, mint az 1960-as változat kíséretére.
"Nyilvánvaló, hogy mi másként fejeztük be a zenét, mint ahogyan James tette volna, de azt hiszem, ez így helyes. Úgy gondolom, mi mindannyian, Simon, Joe E., J.A.C., Jim, Steven és én egyaránt büszkék vagyunk erre, hisz e filmzene jól tükrözi a produkciót. Remélem, James lenéz ránk, és jóváhagyja" – nyilatkozta szeptember közepén Franglen, aki azt is igyekezett leszögezni, hogy ezzel nem egyfajta mauzóleumot szerettek volna állítani barátjuk számára, hanem munkássága előtt kívántak tisztelegni. A hét mesterlövész zenéjére én is ekként tekintek. James Horner 2015 nyarán ellovagolt a naplementébe, életművének utolsó darabja pedig e kis csapat tettvágyának eredményeként nem a fiók aljára került, hanem továbbgondolva kerek egésszé fejlődött. Örökre hálás leszek nekik ezért.
Akira Kuroszava A hét szamuráját mozifilm- és tévésorozat-adaptációk formájában egyaránt feldolgozta már Hollywood, a japán történet megannyi westernesített változata közül viszont a mai napig John Sturges 1960-ban leforgatott A hét mesterlövészét szokás kiemelni – nem véletlenül. Az újabb feldolgozás lehetősége 2012-ben merült fel komolyabban a Metro-Goldwyn-Mayernél, s akkor még olyan színészek bevonásáról szóltak a hírek, mint Tom Cruise, az e téren kellően jártasnak számító Kevin Costner, illetőleg Morgan Freeman és Matt Damon. A forgatókönyvet Richard Wenkre (A védelmező), valamint Nic Pizzolattóra (A törvény nevében) bízták, akik miután elkészültek vele, megmutatták az ekkor még a Mélyütésen dolgozó Fuquának. S bár a vadnyugati témákért magánemberként kifejezetten rajongó direktor a kihívás mértéke okán eleinte hezitált, végül mégis rábólintott a felkérésre, s igyekezett egy, a Sturges-féle feldolgozáshoz hasonló, impozáns és változatos fizimiskával rendelkező szereplőgárdát összehozni. Törekvésének eredményeként Denzel Washington éppúgy nyeregbe pattant, mint Chris Pratt, Ethan Hawke, Vincent D'Onofrio, Lee Byung-hun (G. I. Joe: A Kobra árnyéka), Manuel Garcia-Rulfo (Boldogság bármi áron), Martin Sensmeier (Salem), Haley Bennett (A lány a vonaton), valamint Peter Sarsgaard (Zöld Lámpás).
Ahhoz, hogy egy James Horner nevével is fémjelzett korongot tarthassunk a kezünkben, a szerző olyan alkotótársainak áldozatos munkájára volt szükség, mint Simon Rhodes felvételvezető, Jim Henrikson és Joe E. Rand zenei szerkesztők, Jonathan Alfred Clawson Redford hangszerelő, valamint Simon Franglen, aki többnyire producerként volt jelen a csapatban. Horner és Fuqua a Mélyütés munkálatai során olyannyira összecsiszolódtak, hogy szerettek volna újból együtt dolgozni, így a direktor beavatta őt a soron következő projektjébe, amely felkeltette a szerző figyelmét (elsősorban műfaja okán, hiszen vérbeli westernnel csak A vadnyugat fiai 2. esetén volt eddig dolga, ahol ráadásul művét végül Alan Silvestriével helyettesítették), s megállapodtak arról, hogy ez lesz pályafutásuk újabb közös állomása. Míg a rendező az előkészületekkel foglalatoskodott, Horner sem maradt tétlen: annyira be volt táblázva, hogy jobbnak látta előredolgozni, s mivel vállalásai közül legjobban A hét mesterlövész hozta lázba, a forgatókönyv hatására papírra vetett néhány vázlatot, amit Franglennek is megmutatott Londonban. "James tudta, hogy A hét mesterlövész score-jának kapcsolódnia kell Elmer Bernstein 1960-as, közkedvelt témájához, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy annak zenei nyelvezete már nem fog passzolni Akira Kuroszava mesterművének, A hét szamurájnak modern újragondolásához" – mesélte a tragédia következtében társszerzővé előlépő barát. A baleset kettejük találkozója után egy héttel következett be, s mivel Franglen meg szerette volna menteni a süllyesztőtől ezeket a zongoravázlatokat, összeszedte a fent említett emberekből álló csapatot, néhány hét alatt kidolgozták a témákat, egyveleget is gyúrtak belőlük, feljátszatták azokat, majd a forgatás helyszínén, a louisianai Baton Rouge-ban megmutatták Fuquának, aki le volt nyűgözve a hallottaktól, s egyfajta ajándékként, örökségként tekintett a hallottakra. Hasonlóan vélekedett Roger Birnbaum producer (Zorro legendája), valamint az MGM is, ugyanakkor rizikósnak tartották a rendező azon elképzelését, miszerint egy ismeretlen, döntően háttérben mozgó teamre bízzanak egy ilyen volumenű projektet, végül azonban mégis leszerződtek Franglenékkel a score Horner-szellemben történő befejezésére – hasonló tettet vittek véghez annak idején Michael Kamen alkotótársai Az elveszett kristály nyomában esetében is. A Newman Scoring Stage-en felálló Hollywood Studio Symphony tagjaihoz a gitáron játszó George Doering és a fafúvósokat megszólaltató Tony Hinnigan is csatlakozott, akik a nyolcvanas évek óta megannyi Horner-darabból kivették a részüket: a teljesség igénye nélkül említhetnénk a Natty Gann utazását, a Willow-t, a Titanicot, A rettenthetetlent, a Joe, az óriásgorillát, valamint A harminchármakat is.
A korong a "Rose Creek Oppression"-nel indít, ahol a jellegzetes, három hangjegyből álló, visszhangszerű rezesszólam mellett vokálok (Clydene Jacksonnak, Lottie Rhodesnak és Kristy Swiftnek köszönhetően), a shakuhachi, e tradicionális bambuszfuvola szólója és a bendzsó varázsolnak sejtelmes, nem utolsósorban pedig fenyegető hangulatot. A bendzsó a korrupt iparmágnás, Bartholomew Bogue (Sarsgaard) ábrázolása érdekében került bevonásra, amit Franglen először agyagedények, illetve fém ütőhangszerek révén képzelt megjeleníteni, ám végül ezen instrumentumot találta a legmegfelelőbbnek – Bogue erre épülő motívumának egészét a "Devil in the Church" prezentálja. A score másik gerincét a Rose Creek városkát uralma alá hajtó gátlástalan alakkal, valamint sleppjével szembeszálló hetes motívuma alkotja, amely rendkívül jól sikerült. Horner úgy mutatott tiszteletet Bernstein örök érvényű dallama iránt, hogy annak jellegzetes hangjegyeit némi változtatás mellett saját ötleteinek szőnyegeként alkalmazta. Ez a "Seven Riders"-ben tűnik fel leginkább, de olyan további trackeknél is megfigyelhető, mint a "Seven Angels of Vengeance", a "Volcano Springs", a filmben több helyen is felcsendülő "Lighting the Fuse", valamint az albumváltozathoz képest eredetileg két és fél perccel hosszabb "The Darkest Hour". Franglen pedig arra is ügyelt, hogy az örökzöld motívum ne csak vonósok és rezesek közreműködésével legyen hallható, hanem például dobon és shakuhachin is, ezért egy kellően változatos adaptálásról beszélhetünk – nemrég Theodore Shapiro oldott meg hasonlóan ügyes témaátemelést a Szellemirtóknál. A szemben álló felek mellett a fejvadászokat felfogadó lakosok is önálló motívumban részesültek, melyek teljes valójukban a "Robicheaux Reunion"-ban, illetve a "7 Days, That's All You Got"-ben hallhatóak, a történetből eredően azonban gyakorta keverednek a mesterlövészekhez kapcsolódó dallamsorral.
A score-nak számos kiemelkedő pillanata van, s mivel dúskál az úgynevezett horneri megoldásokban, jól mutatja, hogy az egykori vázlatok (melyekből egyes információk szerint pont hét készült) továbbgondolását Franglenék milyen mértékben igyekeztek néhai barátjuk stílusához idomulva megoldani. A score westernhangulatáról nagyrészt a mesterlövészek és Rose Creek lakóinak témái gondoskodnak, a "Robicheaux Reunion", illetve a "Pacing the Town" esetében azonban ennek érdekében olyan megoldások is bevetésre kerültek, mint az ütemes tapsolás vagy a kasztanyettaszólamok, melyekhez anno Zorro kalandjainál nyúlt Horner annak érdekében, hogy művét a korszaknak megfelelő hangulattal spékelje meg. S ha már hasonlóságok: a "Takedown" megoldásai például nekem a Végveszélyben és A rettenthetetlen kíséreteit juttatják eszembe, a "Red Harvest"-ről a Joe, az óriásgorilla jutott eszembe, a "So Far So Good"-ról a szerző életművének említésekor viszonylag ritkán felmerülő Váltságdíjra, az "Army Invades Town" bizonyos hangjegyeinél pedig a Titanic süllyedésére asszociáltam. Vélhetően sokan fedezhetnek fel hasonló párhuzamokat, a különbség ebben talán csak annyi, hogy mindenki a számára legkedvesebb Horner-művekkel von majd párhuzamot.
A hét mesterlövész score-ja számomra az idei év csalóka darabjainak egyike: első hallgatása során úgy voltam vele, hogy egy erős közepes darab, amely számtalan, Horner iránti tiszteletadást foglal magában. De minél többször hallgattam, annál jobban szívembe zártam, amiben - kár is lenne tagadnom – keletkezésének története is közrejátszott. Nem túlzás azt állítanom, hogy minden újabb hallgatással nőtt a csúcspontok száma (mostanra az album több mint a felét tartom ilyennek), ezért a kezdetben adott pontszámom felfelé vette az irányt. Bár e muzsika korántsem lesz olyan örök érvényű, mint Bernsteiné, azt sem tartom kizártnak, hogy missziója révén ötven év múlva erre is éppúgy emlékezünk majd, mint az 1960-as változat kíséretére.
"Nyilvánvaló, hogy mi másként fejeztük be a zenét, mint ahogyan James tette volna, de azt hiszem, ez így helyes. Úgy gondolom, mi mindannyian, Simon, Joe E., J.A.C., Jim, Steven és én egyaránt büszkék vagyunk erre, hisz e filmzene jól tükrözi a produkciót. Remélem, James lenéz ránk, és jóváhagyja" – nyilatkozta szeptember közepén Franglen, aki azt is igyekezett leszögezni, hogy ezzel nem egyfajta mauzóleumot szerettek volna állítani barátjuk számára, hanem munkássága előtt kívántak tisztelegni. A hét mesterlövész zenéjére én is ekként tekintek. James Horner 2015 nyarán ellovagolt a naplementébe, életművének utolsó darabja pedig e kis csapat tettvágyának eredményeként nem a fiók aljára került, hanem továbbgondolva kerek egésszé fejlődött. Örökre hálás leszek nekik ezért.
Kulics László
2016. 11. 08.
2016. 11. 08.
Tracklista:
- Rose Creek Oppression (1:55)
- Seven Angels of Vengeance (3:24)
- Lighting the Fuse (1:21)
- Volcano Springs (2:56)
- Street Slaughter (3:22)
- Devil in the Church (2:06)
- Chisolm Enrolled (3:10)
- Magic Trick (2:37)
- Robicheaux Reunion (1:47)
- A Bear in People's Clothes (2:01)
- Red Harvest (2:02)
- Takedown (5:50)
- Town Exodus - Knife Training (2:11)
- 7 Days, That's All You Got (1:49)
- So Far So Good (4:32)
- Sheriff Demoted (1:58)
- Pacing the Town (3:53)
- The Deserter (4:52)
- Bell Hangers (1:43)
- Army Invades Town (3:34)
- Faraday's Ride (4:03)
- Horne Sacrifice (2:42)
- The Darkest Hour (4:28)
- House of Judgment (5:25)
- Seven Riders (2:58)
Az album a Spotify-on:
