Hollywood mindig is szerette az adaptációkat, elvégre egy sikerkönyv vászonra vitelének kisebb a rizikója. Egy jó alapanyag esetén a megtérülés garantált lehet, de persze jócskán akadnak buktatói is, hiszen ilyenkor a feldolgozásra szánt sztori rajongóinak, valamint az azt nem ismerő, átlag moziközönségnek egyaránt meg kell felelni, s ezen lavírozás egy rossz rendező vagy forgatókönyv, esetleg színészválasztás esetén nem párosul sikerrel. És bár az iménti szempontokat figyelembe véve meglehetősen kényes téma az adaptációban történő gondolkodás, éppúgy hétköznapi dolognak számít a stúdiók életében, mint az eredeti forgatókönyvek megvalósítása. A könnyed vagy elgondolkodtatóbb kikapcsolódást biztosító regények világából előszeretettel dolgoznak fel például Philip K. Dick-, Stephen King- vagy Tom Clancy-köteteket. Utóbbi írónak egyik legismertebb karaktere, a CIA-s elemző Jack Ryan, akinek tizenkét története jelent meg, amelyekből ez idáig négyet meg is filmesítettek, az ötödik pedig a közeljövőben várható majd.

A köteteiben elsősorban a hidegháború alatti és utáni kémkedésekkel, valamint katonai műveletekkel foglalkozó Clancy az 1984-ben megjelentetett, Vadászat a Vörös Októberre című könyvében (amit az akkori számítógépes technológiának köszönhetően tíz floppyra mentett le) keltette életre John Patrick Ryant, amelyet további tizenegy kalandja követett, ám nem minden esetben lineárisan, így az időrendi ugrálások okán e könyv valójában a CIA-elemző negyedik történetévé vált. Clancy folyamatosan fejlesztette karakterét, melynek eredményeként nem vált unalmassá e széria, hiszen nemcsak a történetek változtak, hanem Ryan pozíciója is: az elemzőből az Elnöki játszma című regényben az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója válik, majd végül az elnöki széket is elfoglalja. Mindezek mellett Ryan családi hátterére két kötetben is részletesebben kitér a szerző (az 1987-es Férfias játékokban és a 2002-es A gonosz birodalmában), illetőleg az 1993-as Bűntudat nélkülben a fiatal Ryant is megismerhetjük, így Clancy tollából az évtizedek során egy teljesen kidolgozott, kiforrott karakter került ki.

A Ryan-regények középpontjában főként a katonai hírszerzés és a hadsereg kapják a főszerepet, és a nyitó kötetet a kritikusok az úgynevezett techno-thriller regények első igazán említésre méltó darabjának tekintik. Az ilyen sikerek, illetve műfajteremtő darabok pedig nem kerülhetik el azon sorsukat, hogy idővel valamelyik hollywoodi forgatókönyvíró asztalára ne kerüljenek, s nem történt ez másként a Clancy-könyvekkel sem. Lényeges azonban megjegyezni azt, hogy bár adaptációkról van szó, a filmek nem pontosan követik nyomon a regényeket, több, olykor meglehetősen jelentős momentumban is eltérnek azoktól, ami többek között a kötetekben lévő időrendbeli ugrás áthidalásának, a nézői elvárásoknak, a színészek életkorának, nem utolsósorban pedig az aktuális politikai helyzetnek tudható be.


"Több szempontból is jobb volt ezen az adaptáción dolgozni, mint egy eredeti forgatókönyvön. Élmény volt elkészíteni ezt a filmet" – nyilatkozta John McTiernan rendező, kinek nevéhez Ryan első vászonra lépése fűződik. A feldolgozásra 1990-ben került sor, amikor már négy regény létezett, és bár ekkorra már megjelent a Férfias játékok, amely időrendben megelőzte a másik három Ryan-történetet, a Paramount döntéshozói az első könyv megfilmesítésére adtak engedélyt. Ennek oka az idáig húzódó kilincselgetés volt, Mace Neufeld producer ugyanis már a regény megjelenését követően szerette volna vászonra vinni a történetet, ám folyamatosan nemet mondtak neki, így évekbe telt, mire talált a stúdiónál egy olyan prominens személyt, aki hozzá hasonló mértékben látott fantáziát a történetben. A művel azonos című Vadászat a Vörös Októberre moziban a disszidálni kívánó orosz tengeralattjáró-kapitányt Sean Connery alakította, aki először visszautasította a felkérést, ám miután kiderült, hogy első körben nem mondtak el neki mindent a történetről, igent mondott a szerepre. Jack Ryan megformálására az alkotók első elképzelése Kevin Costner volt, majd Harrison Ford neve is felmerült, ám ő azért nem vállalta el a szerepet, mert nem tetszett neki, hogy Ramius kapitány jobban előtérben van, mint Ryan, így végül Alec Baldwin bújt a karakter bőrébe.

"Az igazán jó filmek igazán jó zenére inspirálnak. Másképpen fogalmazva: jó képek nélkül egy zene sosem lesz igazán jó" – nyilatkozta Basil Poledouris a Vadászat a Vörös Októberre kapcsán, aminek zeneszerzői posztjára a három évvel korábban készült Robotzsaruhoz fűződő kompozíciójának ismeretében választották ki az alkotók. A szerző ehhez a főként víz alatt játszódó akció-thrillerhez egy olyan muzsikát komponált, amely három lábon áll: az első az oroszokat jellemző kórus, a másik a nagyzenekar, a harmadik pedig a szintetizátoros elem, amely amellett, hogy olykor nyers hangzásával különös ízt kölcsönöz a score-nak, a nyílt vizek legfenyegetőbb mérnöki bravúrját, a tengeralattjárót hivatott szimbolizálni. A feszültségnöveléshez maximálisan hozzájáruló aláfestést a komponista legnagyszerűbb munkái között szokás számon tartani, ami nem meglepő, hiszen zeneileg a lehető legjobb módon közelítette meg a történetet, és mindezt egy olyan, jellegzetesen orosz témával spékelte meg, amelyről könnyedén el lehetne hinni, hogy az egykori Szovjetunió valamelyik hivatalos katonai indulója. Ezen jellegzetes témát elsősorban Szergej Rahmanyinov és Szergej Szergejevics Prokofjev művei ihlették: "A kórus az oroszok macsóságát érzékelteti a Prokofjev műveire jellemző orosz zenei harmóniával, valamint a Rahmanyinov-szerzemények tengerre is jellemző romantikusságával" – fejtette ki egy interjú során a szerző.

Poledouris számára ezen projekt a siker mellett (amit a kritikusok elismerő szavain túl egy BMI-díj is megerősít) más okból kifolyólag is örökké emlékezetes maradt, ugyanis nem sokkal a szerződés aláírását követően rendező barátja, Paul Verhoeven is felkereste, hogy készítsen zenét a Total Recall – Az emlékmás című sci-fijéhez. "Nagyon rosszul éreztem magam, amiért vissza kellett utasítanom, de nem tudok két aláfestést írni ugyanazon érzéssel, kár lett volna mindkét filmért" – mesélte a komponista, akinek helyét emiatt Jerry Goldsmith vette át, így pedig mindkét filmhez egy emlékezetes és örökérvényű score köthető.


"Azt szerették volna, ha a Férfias játékokat is mi csináljuk, amiben a rosszfiúk írek voltak. Azonban Alec és én is rendelkezünk ír vonallal, így kényelmetlenül éreztük volna magunkat, mivel részben hozzájuk is tartozunk" – nyilatkozta McTiernan, amikor a folytatásból történő kimaradásával kapcsolatban kérdezték. Egyes hírek szerint Baldwin azért sem vállalta el az újabb filmet, mert leszerződött a Broadwayre A vágy villamosa című darabhoz, és az időpontok egyezése okán nem tudott volna maradéktalanul eleget tenni mindkét felkérésnek. A Vadászat a Vörös Októberre sikerét követően azonban már nem kellett Neufeldnek különösebben győzködnie a Paramountot arról, hogy érdemes invesztálni a Clancy-regények megfilmesítésébe, így az esetleges folytatás nem is volt kérdés számára. A direktori széket Phillip Noyce foglalta el, a főszerepben pedig az előzőleg nemet mondó Harrison Ford látható, akinek ezúttal már nem volt kifogása a karakter rivaldafényének mértéke ellen. Mivel azonban a két színész közötti korkülönbség szembetűnő volt, a Férfias játékok egyik lényeges különbsége a könyvhöz képest az, hogy míg a regény egy előzmény, addig a film a Vadászat a Vörös Októberre folytatása lett. Bár az első mozi során is eszközöltek némi változtatást az írott kalandhoz képest, az itt véghezvitt lényegi módosítások (mint például a már említett idősíkeltérés, a szereplők funkcionalitása vagy a történetvezetés) okán Clancy a szkript első változatának elolvasását követően visszadobta azt, és elhatárolódott a projekttől.

A zeneszerzői posztra James Hornert szerződtették, akivel Noyce korábban még nem dolgozott együtt, és ezután is csak a következő Ryan-film kapcsán kerültek egyazon stáblistára. Ugyan Horner szerzeményéért ASCAP-díjat kapott, a kritikusok és a filmzenekedvelők körében nem számít kiemelkedő kompozíciónak a Férfias játékok score-ja. Bár kétségtelen, hogy a film hangulatához remekül illik ez a thrilleresbe hajló akciózene, önállóan nézve sok eredetiséget nem foglal magában, karakterességét tekintve pedig messze áll elődjétől, Poledouris munkájától, még úgy is, hogy nem hagyjuk figyelmen kívül azon tényt, miszerint különböző hangulatú mozikról van szó. Amellett, hogy a komponista visszanyúlt saját, a nyolcvanas évek második feléből ismert, szintetizátorral elegyített nagyzenekari akció-thriller zenéihez (amilyenek például a Kommandó vagy a 48 óra aláfestései is), egyértelmű átemeléseket eszközölt A bolygó neve: Halál záró tételéből (mely már eredetileg is Aram Hacsaturján "Adagio from 'Gayane' Suite"-jén alapult), egy jelenet erejéig pedig Dmitrij Sosztakovics "V. szimfóniá"-jából is emelt be részletet művébe.

Lévén, hogy Ryan ellenfelei ezúttal ír fanatikusok, Horner etnikus hangszerek bevonásával érzékelteti őket kompozíciójában úgy, hogy elsősorban a feszültségteljes jelenetek alatt szólaltatja meg azokat, ezáltal pedig a fenyegetettség még jobban nyomatékosítva lett. Az ír vonal további erősítése érdekében a filmben közreműködött a Clannad nevű ír formáció is, amely dalai számos filmben (többek között Az utolsó mohikánban) felcsendültek már. Míg Horner ASCAP-díjat nyert szerzeményével, addig a Clannad BAFTA-jelölést érdemelt ki a Harry's Game-ért.


Két évvel később a Paramount ismét összehívta Noyce stábját, hogy elkészítsék a Végveszélybent, amely Clancy Kokainháború című művén alapult. Az előzmények ismeretében a rajongók számára sejthető – s már-már egyértelmű – volt, hogy a kolumbiai drogmaffia elleni küzdelemről szóló mozi mutat majd eltéréseket az eredeti műhöz képest. Néhány jelenet teljes átírása mellett a legfontosabb különbség az lett, hogy míg a könyvfolyamban az 1993-as Bűntudat nélkülben jelenik meg John Clark titkosügynök, addig a forgatókönyvírók a Végveszélyben cselekményébe szőtték bele a két karakter első találkozását. 

A stábtagok közül Horner is visszatért, aki ezúttal némileg felpörgette a dallamokat, ám mindemellett több jellemző részlet is visszaköszön az előző rész, illetve korábbi filmjeinek muzsikájából, így az eredeti jelzőt ezúttal sem lehet egyértelműen használni, ám funkcionalitása lényegesen elismerésre méltóbb, mint a Férfias játékok esetében – olyan, mintha a szerző végre ráérzett volna a karakter kalandjainak lényegére. A két Horner-mű közül tehát a Végveszélybenhez készült vált erősebbé, említésre méltóbbá, amelyről immáron a kritikusok és a rajongók felől is pozitívabb visszajelzések érkeztek, s egy újabb ASCAP-díjat is hozott a szerző konyhájára.

A produkció jellege okán jó pár pörgős téma került be a film alá, azonban a thrilleres vonal megtartása továbbra is fő szempont maradt. Utóbbi ezúttal is minimalista hatású aláfestésekből áll össze, melyek közül a legkiemelkedőbbnek a kolumbiai területen zajló titkos katonai akciót alátámasztó részek mondhatóak, amelyeken sokat dobott a pánsíp használata. S bár a szintetizátoros alátámasztások továbbra is megmaradtak, a Férfias játékok score-jához képest jobban háttérbe szorultak.


A Ryan-filmek premierjére jellemző kétéves periódus a Végveszélyben bemutatója után megszakadt, s mintegy nyolcévnyi kihagyás következett, mígnem a többek között az Elit alakulat című háborús sorozat egyik rendezőjeként is ismert Phil Alden Robinson vászonra nem vitte A rettegés arénája című regényt. A direktori posztra először természetesen Noyce-ot akarták megnyerni, aki első körben igent is mondott, ám végül mégis visszadobta a projektet, s hozzá hasonlóan döntött Harrison Ford is, így nemcsak új rendezőt, hanem új színészt is kellett kerítenie Neufeldnek és csapatának. Ryan szerepére Ben Afflecket sikerült szerződtetniük, akivel kapcsolatban Clancy úgy nyilatkozott, hogy számára ő vált a leghitelesebb Ryanné. Ezen dicséret minden bizonnyal fontos lehetett a Paramount számára, ugyanis ismételten sikerült úgy elbánniuk a történettel, hogy a film csupán alapjaiban mutat hasonlóságot a regénnyel, amit az előző három rész során már hasonló okok miatt megedződött író viccesen így kommentált: "A könyv szerzőjét figyelmen kívül hagyták." A fontosabb eltérések egyike mögött azonban ezúttal egy komolyabb volumenű aktualitás is húzódott, amit nem hagyhattak figyelmen kívül: a forgatási munkálatok 2001 nyarán fejeződtek be, és a szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadás okán amellett, hogy egy évvel eltolták a bemutatót, a filmben az amerikaiakat fenyegető terroristák neonácik lettek, mert nem tudták, miként reagál majd a tengerentúli közönség ezen eset után egy olyan filmre, ahol az elkövetők arabok...

Robinson a Baseball álmok, valamint a Komputerkémek révén korábban már dolgozott együtt Hornerrel, így e tény és az előző Ryan-filmeknél betöltött zeneszerzői szerepe ismeretében egyértelmű lett volna azon döntés, hogy ezúttal is rá bízzák az aláfestést, ám a rendező másként határozott. "Mindig is szerettem volna együtt dolgozni Jerry Goldsmithszel (ki nem?) – meséli a rendező, aki Fred Schepisi révén találkozott először a komponistával a Mr. Baseball zenei felvételei során –, és amikor láttuk, hogy összeegyeztethetők az időpontok, éltem a lehetőséggel". Mielőtt Goldsmitht bevonták volna a munkálatokba, a rendező temp zenék alkalmazásával igyekezett meghatározni, milyen jellegű muzsika. illene leginkább filmjéhez. "Valami eltérőt kerestem a szokásos akciózenékhez képest. Érzelmeset, ironikusat, ugyanakkor, amikor szükség van rá, legyen folyamatosan feszült és lüktető" – írta körül elképzeléseit a komponista számára, akivel közösen nézték meg a filmet, amely ekkor még tartalmazta a Neil Travis vágó által beillesztett temp zenéket is. Ezen a filmes berkekben spotting sessionnek nevezett egyeztetésen megbeszélték, hogy hol kezdődjenek és végződjenek az egyes zenék, illetve hogy ténylegesen mennyi muzsikára lesz szükség. Ezt követően Goldsmith és Robinson tekercsenként egyeztetett úgy, hogy először szintetizátoros demót mutatott a szerző, s csak azok jóváhagyását követően folytatta tovább a munkálatokat. "Néha tettem egy-két megjegyzést, de többnyire az ő elképzeléseinek engedtem teret" – emlékezik vissza a direktor. 

A rettegés arénája aláfestése a komponista utolsó munkái közé tartozik, és mivel az elmúlt évtizedekben rá jellemző akció-thrilleres megoldások szinte teljes tárházát felvonultatja benne, így egy ízig-vérig Goldsmith-műről beszélhetünk. A neonáci csoport Amerika-ellenes merényletkísérletéről szóló mozi aláfestésének jellegzetessége, hogy egy olyan főtémát kapott, melynek dallamsora egyúttal betétdalalappá is vált. A dal megszületésének ötlete Goldsmithhez, a popváltozaté pedig hangszerelőjéhez, Mark McKenzie-hez fűződik. A rendező és a stúdió egyaránt rábólintott az elképzelésre, és az énekesnői posztra sikerült megnyerniük a Grammy-díjas Yolanda Adamset, aki a stáblista alatt is felcsendülő popverziót énekelte el. A score-részekben hallható verzióra azonban a Los Angeles-i Opera kötelékébe tartozó Shana Blake Hillt szerződtették le, aki egy kórus bevonásával együtt varázsolta méllyé, érzelmessé a produkció vezérmotívumát.

"Nem mondom, hogy Phil mindenre rábólintott, amit elképzeltem, de tudtam, hogy nincs rajtam nyomás. Tiszteltük egymást" – emlékezett vissza Goldsmith a Robinsonnal való első és sajnálatos módon egyben utolsó kollaborációjára. A direktor arra a kérdésre, hogy milyen volt együtt dolgozni a szerzővel, ezt válaszolta: "Mindaz, amit hallottam róla – a zsenialitása és kedvessége –, igaz."


E négy mozi mellett számos videojáték is épült már Jack Ryanre, így Clancy karaktere már különféle utakon él önálló életet, s a hozzá fűződő novellákat, filmeket és játékokat gyűjtőnéven Ryanverzumként is szokás emlegetni. A tervek szerint ez év szeptemberében a CIA-elemző egy újabb történetének forgatási munkálatai veszik majd kezdetüket, amiben az utolsó Star Trek-mozi Kirk kapitányaként is ismert Chris Pine személyesíti majd meg Ryant, a rendező pedig Kenneth Branagh lesz, aki gyakran dolgozik együtt Patrick Doyle-lal, így ha az eddigi kollaborációszériájukon nem esik csorba, minden bizonnyal Doyle írja majd az újabb Clancy-adaptáció zenéjét.

 

Kulics László
2012.04.08.