Egy korábbi írásunkban, a londoni olimpiához kapcsolódóan már foglalkoztunk a sportfilmek zenéjével, most ennek folytatásaként az USA négy nagy kedvenc csapatsportjához, a baseballhoz, az amerikai focihoz, a kosárlabdához és a jégkoronghoz kapcsolható alkotások zenéiből szemezgetünk.



Amerikai foci

David Anspaugh Mindent a győzelemértje azt mutatja be, mi mindent képes megtenni az ember, ha valóban eltökélt gyerekkori álmának megvalósításával kapcsolatban. Rudy Ruettiger (akit Sean Astin alakít) fiatal kora óta szeretett volna a Notre Dame Fighting Irish csapat tagja lenni amellett, hogy tudta, súlya és magassága nem üti meg az elvárt szintet. A megtörtént eseményeket feldolgozó film azt mutatja be, milyen tudatosság és elszántság jellemzi a sportolót már akkor is, mielőtt a Notre Dame színeiben pályára nem lépett. 

E mozi nemcsak a történet ösztönző hatása okán, hanem filmzenei szempontból is kiemelkedőnek számít: amellett, hogy szerzője, Jerry Goldsmith munkásságának egyik legcsodálatosabb főtémáját hallhatjuk alatta, a legemlékezetesebb sportfilmzenék között is szokás emlegetni ezt a művet. A komponista egy rendkívül érzelemdús, tematikus muzsikát készített, amely kifogástalanul érzékelteti a főszereplő, Rudy tetteit és érzéseit álmával kapcsolatban. E score nemcsak a kritikusok és a filmzenebarátok számára vált nagy kedvenccé, hanem szerzője szemében is örökérvényű lett. "Ha az űrben játszódó filmeket nézzük, akkor a Star Trek: Űrszekerek a kedvencem, ha a film noir jellegűeket, akkor a Kínai negyed és az Elemi ösztön a favoritjaim, de ha azt kérdezik, melyek azok, amelyeket a legjobban szeretek, akkor a Mindent a győzelemértet és A legjobb dobást emelném ki" – nyilatkozta egyszer Goldsmith, aki az elismerések eredményeként szinte minden koncertjén műsorra tűzte a "Theme from Rudy" című főtéma-átiratot.


Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ezredfordulón bemutatott Emlékezz a titánokra! az elmúlt évtized legemlékezetesebb amerikai focis filmje. A Denzel Washington, Kate Bosworth és Will Patton főszereplésével forgatott alkotás a sportmozik egyik jól ismert alapszituációját, a bőrszínen alapuló előítéletességet helyezte a középpontba. A sztori megtörtént eseményeket dolgoz fel, ami akár jó jel is lehetne egy sportfilm esetében, azonban ha mindez a Disney stúdióval párosul, akkor – mint további példáinkban is látni fogjuk – garantált a mesterkéltség, a tanmese jelleg és a sziruposság. Az egeres cég sok hasonló témájú alkotást vitt tévútra, pontosabban családi filmes, ifjúsági filmes vonalra, melynek ugyebár ismertek a kliséi, és ezeket az előre kódolható hibákat rendre fel is vonultatják a disneys sportfilmek. Az Emlékezz a titánokra! azonban bizonyos szempontból kivétel lett, ami köszönhető annak is, hogy a produceri tisztet Jerry Bruckheimer töltötte be. A sztori szerint 1971-ben a virginiai Alexandria városában megkezdik a faji elkülönítés felszámolását, amelynek jegyében összevonnak két, eddig bőrszín alapján elkülönített iskolát. A bajt tovább fokozza, hogy a fehér fiúk korábban sorra nyerték a meccseket, így nehezen fogadják el az új, színesbőrű edzőjük utasításait, aki ráadásul sajátos, diktatórikus felfogásban kezeli játékosait.

A film zenéje két részből tevődik össze: betétdalokból és a score-ból. A dalos vonalat a késő hatvanas és a korai hetvenes évekbeli számok adják, és kifejezetten szerves részévé válnak a mozinak. A korszak ismert előadói közül hallhatjuk Marvin Gaye, Ike és Tina Turner, a Temptations, a Creedence Clearwater Revival, Leon Russell és a The Hollies számait, s ezen művészek alkotásai adják a kiadott filmzenealbum vázát is, hiszen score csak egy track erejéig képviseli magát ezen, annak ellenére, hogy a zeneszerző, Trevor Rabin igen emlékezetes muzsikával járult hozzá a filmhez – igaz, a mozi elég kevés aláfestő zenét kapott. Azonban legelőször nem Rabin, hanem John Debney komponált a filmhez. Ő egy, a déli államok zenéin alapuló, mélyebb mondanivalót is közlő score-t készített, azonban be már nem tudta fejezni, mivel végül Bruckheimer inkább házi zeneszerzőjére bízta a score-t. Rabin a Remote Control (leánykori nevén: Media Ventures) művészeként, az ezzel a névvel lefedett stílus egyik megalkotójaként akkoriban nem is nagyon írt más hangzású muzsikát, amiből persze néhány elég csúnya baleset is született. Az Emlékezz a titánokra! viszont e hangzásvilág egyik legszebb példája lett, ugyanis itt a stílus jellegzetességei közül a hősiesség, a dinamika, az emelkedett megszólalás és a modernitás tökéletes eleggyé olvadt. Rabin szintetizátor mellé elektromos gitárt – vagyis kedvenc hangszerét – is beépítette a score-ba, de persze a nagyzenekar is meghatározó jelenléttel bír. A komponista a bajtársiasságot, az egymásért való küzdelmet is beemelte a muzsikába, de a faji ellentétekkel nem foglalkozott oly mértékben, mint leváltott kollégája, ez azonban a score megítélésén nem ront – talán nem is volt rá szükség, hogy a szembenállás a zene nyelvén is megjelenjen. 


Rabin a kétezres években a sportfilmek terén a legfoglalkoztatottabb komponista lett, 2006-ban az Erőpróba című amerikai focis filmhez is ő írt zenét. A Dwayne Johnson és Xzibit főszereplésével készült alkotás egy javítóintézetben játszódik, ahol egy fegyőr próbálja kezelhetetlennek tűnő fiataloknak a bűnözésen túli élet lehetőségét bemutatni, amihez a focit választja. A szezonkezdet nagyon közel van, s ez a fiatalokat és edzőjüket hatalmas kihívás elé állítja, azonban a felkészülés során megtanulják az akaraterő, a kitartás és a kölcsönös tisztelet fontosságát. Rabin az Emlékezz a titánokra! esetében alkalmazott inspiráló, heroikus stílust jelen esetben mélyebb drámai hangulatú megközelítéssel is kiegészítette, a Remote Control-os hangzásból visszavett, mindez pedig igen jót tett a score-nak. A főtéma karakteres, könnyen megjegyezhető, igaz, Hans Zimmer és a hozzá köthető zenészek már régebben is alkalmazták különféle variációkban, de leginkább Steve Jablonsky életművében élt ez a motívum tovább.


Az, hogy egy csapatot, illetve szurkolótáborát mennyire össze tudja törni egy bajnoki vereség vagy egy kiesés, számos alkotásban megfigyelhető, azonban az, hogy egy nem várt tragédia milyen hatással van rájuk, csak nagy ritkán kerül terítékre. A labdarúgás esetében a "United" című alkotás mutatott be ilyen jellegű, megtörtént eseten alapuló történetet, az amerikai foci vonalán pedig az McG által rendezett Több, mint sport boncolgatja ezt a témát. A Marshall egyetem csapata 1970-ben repülőgép-katasztrófa áldozata lett, s az iskola vezetősége eme tragédiát követően – új edzővel (Matthew McConaughey) az élen – egy új csapat felállítása mellett döntött, ami nem kis kihívást jelentett egy ilyen tragédia tükrében.

Az aláfestő muzsikáról Christophe Beck gondoskodott, akit elsősorban olyan, nem kimondottan jelentős vígjátékok révén ismerhetünk, mint a Garfield első és második része, A Rózsaszín Párduc vagy az Amerikai taxi. S bár néhány akciófilmhez és más alkotáshoz is írt már zenét, az egyik legkiemelkedőbb kompozíciójaként az ide vonatkozó score-t lehet említeni, ahol a drámai és a sportzenék szabályait maximálisan betartva, egy olyan muzsikát készített, amellyel nagyobb szerzők hasonló műveivel is könnyedén felvehetné a versenyt. A csapat elvesztésével párosuló fájdalmat elsősorban vokállal, zongorával, trombitával, kürttel és csellójátékkal fordítja a zene nyelvére, így rendkívüli érzékkel egyensúlyoz a dráma és a melankólia mezsgyéjén. A bánat és a keserűség mellett azonban az új tagokból felállított csapat bizonyítási vágya és a beléjük vetett hit sem maradhatott zenei kíséret nélkül, amely részek esetében már a lendületes, buzdító dallamok kerülnek előtérbe, ahol már a zenekar ütős szekciója diktálja a tempót.


A Kis óriások című vígjátékban az amerikai foci nemcsak a csapatok közötti küzdelemről, hanem egy gyermekkoruk óta rivális testvérpárról, Dannyről (Rick Moranis) és Kevinről (Ed O'Neill) szól, akik mindketten nagy rajongói ennek a sportnak. Városkájuk úgy dönt, hogy nevez egy csapatot a serdülők bajnokságára, aminek élére Kevint, a sikeres játékost kérik fel. A válogatáson kimaradt és csalódott gyerekek élére pedig öccse, Danny áll, amivel rivalizálásuk új szintre kerül.

A Star Wars VI. rész – A jedi visszatér vágójaként is ismert direktor, Duwayne Dunham alkotásához John Debney szállította az aláfestő muzsikát, amely nagyrészt a vígjátéki elemekre összpontosul, és olyan ismert muzsikák jelennek meg benne néhány hangjegy erejéig, mint a 20th Century Fox logója alatt hallható dobpergés, Strauss "Kék Duna keringő"-je vagy A tábornok főtémája, melyeket ügyesen szőtt bele saját elképzeléseibe. Bár a mérkőzések alá készült darabok már komolyabb hangvételű, lelkesítő és pörgő darabok, a muzsika nagy része a komédiára épül, amin belül – a tipikus, úgymond kutyasétáltatós tingli-tangli elemek mellett – a katonai indulókhoz hasonló hangulatot egyaránt megtaláljuk.


1999-ben Oliver Stone is elmondta a fociról alkotott véleményét a Minden héten háború című moziban. Az alkotás csakúgy, mint Stone filmjeinek jó része, elég megosztó lett, és ez főként annak tudható be, hogy a rendező igen élethű képet fest egy NFL-csapatról, pontosabban egy annak mintájára megálmodott képzeletbeli gárdáról, a Miami Sharksról. Az életszagú történet stone-osan sokrétű, szerteágazó, a karakterek összetettek, kapcsolataik kidolgozottak, ugyanakkor az amerikai foci világában nem túl járatosak nehezen igazodnak el a látottakon, nehezen értik meg, kit mi is motivál a filmben.

Stone szeret új zeneszerzőkkel dolgozni, jelen esetben Richard Horowitzra esett a választása, aki az Oltalmazó ég című Bernardo Bertolucci-mozi komponistájaként szerzett szerény hírnevet a kilencvenes évek elején, és – nem utolsósorban – Ryuichi Sakamotóval közösen Golden Globe-díjat is nyert ezen muzsikájával. Filmográfiájában további említésre méltó művet viszont ne nagyon keressünk, hiszen egy abszolút partvonalon lévő komponistáról van szó, akit maximum ismeretlen művészfilmekhez szoktak felkérni. Az elektronikus zenét, jazzt, népzenét és klasszikus muzsikákat ötvöző stílusa valamikor még úttörővé tette volna a szerzőt, ám a Minden héten háború idején már nem volt annyira unikális ez a hangzás, noha ennek ellenére is score-ja progresszívnek nevezhető, ráadásul néhány figyelemreméltó részlettel is rendelkezik. Azonban az alkotás stílusa, a háromezer vágás, a tömérdek betétdal rátelepedik az aláfestésre, így Horowitz műve nagyon eklektikus, zavaros és szétaprózott lett. Mindezt Stone munkamódszere sem segítette, ugyanis a direktor felkereste a komponistát, akinek zenei katalógusából összeválogatott részeket, tempként használva ezeket (nem is véletlen, hogy az egész score egy nagy tempgyűjteményre hasonlít), majd Horowitz a vágókkal egyeztetve folytatta a munkát, ám az említett rengeteg vágás miatt soha nem tudhatta konkrétan, milyen is lesz egy jelenet. A score csak a szerző kiadásában, promo formájában vált elérhetővé, mivel hivatalosan csak egy betétdalos album jelent meg, mely a moziban elhangzó számos hip-hop, rock és R&B dalból csemegézett, olyan előadóktól, mint Missy Elliott, LL Cool J, Common, Kid Rock vagy DMX.


George Clooney a 2008-ban bemutatott harmadik rendezésében, a Bőrfejek című moziban a húszas években még gyerekcipőben járó amerikai foci világával ismertette meg a nézőt. A Clooney mellett Renée Zellweger, John Krasinski és Jonathan Pryce főszereplésével készült alkotás viszonylag hűvös fogadtatásban részesült, mivel a nézők nem voltak túlságosan kíváncsiak a humorral átszőtt, nosztalgiázós sportsztorira. A Duluth Bulldogs a főszponzoruk távozása után komoly gondba kerül, azonban kapitányuk, Jimmy Connelly (Clooney) mindenképpen egyben akarja tartani a gárdát. Az egyetemi futballcsillag (Krasinski), a híres háborús hős csatlakozása pedig újra élettel tölti meg a gárdát, ugyanakkor feltűnik a színen a csinos és rámenős újságírónő, Lexie Littleton (Zellweger), akin mind a két férfi szeme megakad. A kissé avíttas komédia nem vonzotta a nézőket, ami így nemcsak kritikailag, de anyagi szempontból is bukás lett. A zeneszerzői posztra Randy Newman került, akit a húszas évek jazz stílusának tökéletes ismerőjeként tartunk számon, így kifogástalan választás volt egy ebben a korban játszódó filmhez, ráadásul azt is bizonyította már, hogy jól elboldogul a golden age korszak zenei stílusának megidézésével is, ami a Bőrfejek esetében a szerelmi szálhoz szükségeltetett. Ugyanakkor a mozihoz kevés olyan muzsika született, mely beleillene abba a képbe, amit a sportzenékről gondolunk, mivel főleg a jazz, a szving és a ragtime hangulata járja át a score-t. Viszont néhány track erejéig felbukkan Newman korábbi jelentős sportfilmzenéje, az Őstehetség aláfestésének (mellyel még részletesebben is foglalkozunk) szellemisége is, és e két stílus találkozásából pedig igen értékes tételek jöttek létre. 


A 2008-ban bemutatott A megállíthatatlan Ernie Davis tragikusan rövid életét dolgozza fel. Davis volt az első afro-amerikai sportoló, akinek odaítélték az amerikai foci egyik legjelesebb díját, a Heisman Trophyt. Davis 1961-ben, huszonkét éves korában, a Syracuse University csapatának játékosaként érdemelte ki a trófeát, ám a Washington Redskins NFL-csapatban már nem tudott bemutatkozni, mivel 1963-ban leukémiában elhunyt. Davis ikon lett a feketék körében, és hozzájárult a polgárjogi mozgalom erősödéséhez, személye pedig örökre megváltoztatta az amerikai sportot és kultúrát. A tragikus sorsú sportoló történetét Gary Fleder rendező álmodta vászonra, aki Davis sorsán keresztül azt is bemutatta, hogy az 1950-es évek Amerikájában hogyan tudott boldogulni egy fekete fiatal. A Rob Brown és Dennis Quaid főszereplésével készült alkotás ugyanakkor több ponton is túlzásba esett a sportfilmekre jellemző szentimentalizmust és a rasszizmus ábrázolását tekintve, így a valósnak mondott sztori egy bizonyos idő után már inkább fiktív jelleget ölt, amit sok néző és kritikus sem tudott megbocsátani, emiatt a mozi anyagi bukás is lett.

A zeneszerzői posztra Peter Aftermant kérték fel, aki zenei producerként és supervisorként szokott feltűnni filmek stáblistáján, azonban a munkálatok során a score megkomponálására végül egy tapasztaltabb zeneszerzőt kerestek, Mark Ishamet, aki a sportfilmek terén igen nagy jártasságra tett szert. A történet drámaisága azonban a heroikusságot elnyomja a zenében, még a sporthoz köthető részek is igen visszafogottak, főleg dobok és rezesek játékára épülnek e részek, de nem a hősiességet, hanem a melankóliát kihangsúlyozva. Ráadásul érezhetően sem kellő idő, sem megfelelő zenekar nem állt a komponista rendelkezésére, így az egész muzsika tompa, kidolgozatlan és vérszegény, még annak ellenére is, hogy Isham figyelemre méltó megoldásokkal is tud azért szolgálni benne. Azonban összességében – a mozihoz hasonlóan – klisékbe fullad, így nem több egy szimpla, nem túl emlékezetes tucat filmzenénél, mely ugyan a funkcióját betölti, de önálló meghallgatására már nem érdemes időt szánni.


Isham nevéhez egy másik amerikai focis film zenéje is fűződik, a 2006-ban bemutatott Legyőzhetetlen. A hetvenes években játszódó mozi Vince Papale (Mark Wahlberg) igaz történetét eleveníti fel. A főhős gyerekkora óta az amerikai foci rajongója, és arról álmodott, hogy egyszer ő is legjobbakkal küzdhet majd a pályán. Élete viszont úgy alakult, hogy nem lett profi sportoló, és soha nem játszott focicsapatban, tanárként, majd kocsmai pultosként keresi a kenyerét. A szerencse azonban rámosolyog, mivel a Philadelphia Eagles edzője (Greg Kinnear) nyílt válogatást hirdet, amire Vince is jelentkezik, és ezen olyan jól teljesít, hogy bekerül a csapatba, így valóra válthatja álmait. A produkció ugyan jó kritikákat kapott, és nyereséges is volt, azonban annyira amerikai történetnek számított, hogy nemzetközi mozis premierre csak kevés országban került sor. Isham muzsikája nem jelent meg, csupán egy sokadrangú dalokat tartalmazó albumot adtak ki a filmhez kapcsolódóan. A szerző viszont, miután látta, hogy alkotásának kiadása nem fog megvalósulni, 2009-ben a honlapján elérhetővé tett egy hosszabb szvitet, melyet később pár további tétellel is megtoldott. Ezekből egy erős sportfilmzene képe rajzolódik ki, mely nincs híján a hősiességnek, az inspiráló dallamoknak és a megható nagyzenekari kompozícióknak. Fura, hogy a szerző egyik legeredetibb, igen karakteres sportfilmzenéjét nem akarta egyik kiadó sem a nagyközönség elé tárni.


A kétezres évek egyik legjobban sikerült focis filmjét Peter Berg rendezte, ez volt a Péntek esti fények, mely később egy öt évadot megélt sorozat formájában folytatódott tovább a képernyőn. H.G. Bissinger regényének adaptációja egy texasi kisváros, Odessa középiskolás focicsapatának történetét tárja a nézők elé. A film a Permian High School Panthers nevű gárdájának 1988-as idényén keresztül egy kisváros társadalomrajzát is bemutatja, a szegénységet, a rasszizmust, a szegregációt és a társadalmi osztályok közti különbséget. Gary Gaines edző (Billy Bob Thornton) csapatának kulcsjátékosa már a szezon elején megsérül, ám az ezer fokon lángoló, makacs vezető kitart a csapat mellett, amelynek óriási áldozatokat kell hoznia, hogy a nehézségek ellenére jól szerepeljen a bajnokságon. A film megpróbálja megmutatni, hogy milyenek is azok az egyébként névről sem ismert amerikai kisvárosok, ahol szinte az egyetlen nevezetes esemény a középiskolás csapatuk péntek esti összecsapása.

A zene az Explosions in the Sky nevű, instrumentális rockot játszó texasi banda nevéhez fűződik. A posztrock stílusában alkotó együttes gitárok, basszusgitár és dob összetételből álló dallamgazdag, harmonikus score-t komponált, a drámai, vagyis a filmes hatás eléréséhez pedig vonósokat is bevetettek, de ezek csak a háttérből nyújtanak segítséget, illetve alapot a rockból ismert instrumentumoknak. Szerény mértékben elektronikus zenei megoldások is felhasználásra kerültek, amitől olykor már-már ambientessé válik a muzsika, ami egyébként a stílus sajátja is. A bandát a film zenei rendezője, Brian Reitzell kérte fel a score megírására, és mivel a tagok saját bevallásuk szerint ismerték és kedvelték az alapul szolgáló regényt, ráadásul szintén texasiak voltak, így örömmel vették a megkeresést. Az egy évvel korábbi (The Earth Is Not a Cold Dead Place) albumukról átemelték a "Your Hand in Mine" című tételt, igaz, lerövidítették, és vonósokkal is kiegészítették, ez a szám pedig a film egyik ikonikus zenei része lett. A produkcióhoz írt score nagy része a későbbi tévésorozat zenéjének is az alapja lett, így ott is találkozhatunk az Explosions in the Sky dallamaival. A film emellett dalokkal is szolgált, például Daniel Lanois, a Bad Company, a ZZ Top, illetve Brian Eno egy-egy műve is felhasználásra került.



Baseball

A baseball a legamerikaiabb amerikai sport, ami csak létezik, amely nem csak abból ered, hogy az Egyesült Államokban nemzeti sportnak kiáltották ki, hanem abból is, hogy az ebből rendezett meccsek – egészen pontosan a Major League Baseball-mérkőzések – a leglátogatottabbak. Azonban az amerikai sportrajongók között is nagy véleménykülönbség alakult ki mára a tekintetben, hogy az amerikai foci vagy a baseball számít-e napjainkban a nemzet sportjának, mindenesetre az elmúlt két évtizedben a tradicionálisabb baseball elveszítette a tévés nézettségbeli versenyt. Ez a második hely pedig a filmes feldolgozások terén is megmutatkozik, hiszen e témában jóval kevesebb alkotást találunk.

A nyolcvanas évek egyik villámkarriert befutó rendezőjének, Barry Levinsonnak, első komoly sikere a Robert Redford, Glenn Close és Robert Duvall főszereplésével, 1985-ben bemutatott Őstehetség volt. A négy Oscar-díjra is jelölt mozi a semmiből előkerült vidéki fiú, Roy Hobbs felemelkedését és baseballsztárrá válását mutatja be, s mindezt teszi olyan jól, hogy a sportfilmek egyik legkiválóbb darabjaként lehet rá tekinteni – sőt jeles sportújságírók pedig a legjobb baseball-filmnek is megválasztották.

Mivel a cselekmény a húszas években indul és az ötvenesben ér véget, így a score-nak is a huszadik század első felének zenei világát kellett megidéznie. Ennek a megalkotására Randy Newmant kérték fel, aki ugyan ekkor már az USA egyik kedvelt és elismert énekes-dalszerzője volt, azonban filmzenés pályafutása nagyon gyerekcipőben járt – olyannyira, hogy az 1981-es Ragtime után ez volt a második score-ja. Newmanre az amerikai folkmuzsika egyik nagy ismerőjeként tekintenek, és ebbéli tudására az Őstehetségben valóban szükség is volt, viszont a mozi nagy részéhez nem lehetett csak jazzt alkalmazni, így Newmannek ki kellett lépnie abból a stílusból, amiben a leginkább otthonosan mozgott. Mivel klasszikus zenei képzettsége is volt, így meg tudott birkózni a score jazz világán túli részeivel is, sőt mindez olyan jól tette, hogy pályafutása egyik legjobb művét írta meg a filmhez, bizonyítja ezt az Oscar-jelölés, és az elnyert Grammy-díj is. Newman ügyesen variálta az egyes stílusokat, a nagyívű, Aaron Copland zenei világát idéző szimfonikus muzsikák mellett, visszafogottabb kamarajellegű zenét, rézfúvósokra épülő fanfárokat, vagy például charlestont is szállított a mozihoz, sőt a Tűzszekerek közeli zenei sikere a főtéma szintetizátoros feldolgozását is megkövetelte tőle. A fanfáros főtéma annyira jellegzetes és karakteres lett, hogy több baseball csapat bevonuló zenének, míg televíziós sportműsor pedig felvezető muzsikának választotta. 


Ron Shelton író-rendező az olyan sport témájú vígjátékok után, mint a Most kapd el, Jack!, a Baseball bikák valamint a Zsákolj, ha tudsz egy életrajzi filmbe vágta fejszéjét, amellyel a klasszis baseball-játékos, Ty Cobb útját mutatta be. A Cobb címszereplőjét – aki huszonkét szezont töltött a Detroit Tigers csapatában és számos rekordot felállított – Tommy Lee Jones alakította.

"Ty Cobb igazi klasszis volt: játékában a tudományos megközelítés egyszerre volt jelen a sportággal kapcsolatos irracionális önfeledségével. Ezen ellentétet vettem alapul a zene elkészítése során is" – meséli a komponista, Elliot Goldenthal, akinek ilyen irányú törekvésével kapcsolatosan a végeredmény ismeretében nyugodt szívvel jelenthetjük ki azt, hogy sikerrel járt. A film alatt a zene rendkívüli mértékben idomul az eseményekhez, a különböző szituációk ilyen irányú ábrázolásai azonban olyan színesre sikerültek, hogy a filmzenealbumon hallgatva akár egy válogatáskorongnak is betudhatnánk a score-t. A drámai vonal mellett a gospellel éppúgy találkozunk hallgatása során, mint a ragtime-mal, vagy a Goldenthalra oly jellemző, erőteljes dinamikájú zenekari játékkal, illetve az érces hangú rezes szólamokkal. A kompozíció egyik érdekessége, hogy a nyitójelenet alatti éneket a szerző előadásában hallhatjuk, a másik pedig, hogy néhány hangjegynyi módosítással az egyik jelenethez felhasználta A végső megoldás: Halálból ismert "The Beast Within" tételt is. Azonban bármennyire is tűnhet első hallásra csapongónak ez a Goldenthal sajátos zenei megoldásaival teletűzdelt kompozíció, még azok is elismerő szavakkal illetik, akik munkásságának nagyrészét a produkcióktól elkülönülve nem tudják befogadni.


Az elmúlt évtized talán legsikeresebb baseball-filmje a 2002-es, Disney-finanszírozta Későn kezdő. John Lee Hancock rendező, aki később A szív bajnokai című amerikai focis filmmel is nagy sikereket ért el, egy kevésbé disneys felfogású mozit forgatott, bár a sztori a stúdió émelyítően családifilmes, túldramatizáló, édes sziruppal nyakon öntött stílusából táplálkozott. A sokadik sportfilmszerepben felbukkanó Dennis Quaid által megformált Jim, fiatalon azt hitte, profi baseball játékos lehet, de egy vállsérülés derékba törte karrierjét, így tanár és iskolai edző lett. Egy utolsó vállműtét után azonban úgy érzi, hogy régi dobótechnikája visszatért, így már jobban dob, mint a profi liga játékosai. Diákjai bíztatására a középkorú tanár szerencsét próbál egy nagy csapatnál. Azonban a sztori itt egy olyan irányt vesz, ami miatt a mozi nem tud több lenni, egy negédes családi filmnél, ugyanis ahelyett, hogy egy valóságszagú sportdráma jellegzetességeit venné fel, inkább azzal a fordulattal él, mely szerint: Jim közli az általa edzett diákcsapattal, ha bekerülnek a körzeti ligába, ő jelentkezik egy profi klubnál dobónak. Ugyanakkor a film sikeréhez ennyi már elég volt, s az efféle stílusban készült sportmozik egyik legjobbjának kikiáltott darabja lett.

Hancock, akinek ez volt az első jelentős alkotása, Carter Burwellt választotta komponistának, aki ezután állandó zeneszerzője is lett. A score önálló albumot nem kapott, Burwell muzsikájából két track került fel a betétdalos albumra, amik a kiszivárgott Oscar-promó alapján jól össze is foglalják a teljes score-t. A komponista ebben a művében sem hazudtolta meg önmagát és egy igen egyedi hangulatú, a sportfilmes kliséket elkerülő, főként gitárokra és speciális fúvósokra épülő muzsikát szállított. A score valószínűleg Thomas Newman muzsikáiból álló temp alapján születhetett, hiszen olykor sok kapcsolódó pont van a Későn kezdő aláfestése és Newman stílusa között (bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy régebben a két szerző stílusa között jelentős hasonlóság mutatkozott). 


Sam Raimiről elsősorban a horrorfilmek és a Pókember-trilógia jut eszébe az embernek, ami nem is csoda, hiszen bár a direktor több különböző műfajban is kipróbálta már magát, azokkal nem igazán aratott sikereket. A sporttal kapcsolatos alkotások terén A pálya csúcsánnal igyekezett helytállni olyan színészek bevonásával, mint Kevin Costner, Kelly Preston és John C. Reilly. Costner a kiöregedett baseball-játékost, Billy Chapelt alakítja, akit élete minden terén egyszerre ér a hidegzuhany: párja elhagyja, és csapatfőnöke is bejelenti, hogy a következő évadra már nem szándékozik meghosszabbítani szerződését.

"Raimival legmélyebben azt a kérdést beszéltük át, hogy mit is jelent számunkra a baseball?" – meséli a komponista, Basil Poledouris, aki amellett, hogy az e sporttal járó vérbeli amerikai életérzést szerette volna a lehetőségekhez mérten tükrözni zenéjével, a Chapelben lejátszódó gondolatok, valamint érzések közvetítésére is nagy figyelmet szentelt. A sport amerikai származását a countrys-jellegű gitárszólamokkal érzékeltette, a döntő játékra pedig a zenekart egy száztagú kórussal is felvértezte, ezáltal nemcsak a dallamok fejlődnek a játékidő előrehaladtával, hanem az előadói paletta is. "Nagyon büszke vagyok erre a művemre, mert sok mindent kipróbálhattam, amik jól működnek a film alatt" – összegezte munkáját egy interjú alkalmával Poeldouris, sajnos azonban a film viszonylag halk sikere okán elsősorban csak a filmzenebarátok között vált kiemelkedővé e darab, szélesebb közönségsikert nem tudott elérni – "Realationship Montage" című tételével ugyanakkor számos hazai tévéműsorban találkozhatunk zenei betétként.


Costner jópár sportfilmben szerepelt már, ütőt pedig nem A pálya csúcsán kedvéért fogott először a kezébe kamerák kereszttüzében, hanem az Álmok nyomában című drámában, amit aztán a Baseball bikák, majd pedig a Baseball álmok követett. Utóbbi dráma a magánemberként nagy baseball-rajongó W.P. Kinsella könyvének adaptációja, mely olyan jól sikerült, hogy 1990-ben három Oscar-jelölést is magáénak tudhatott a legjobb film, a legjobb adaptáció és a legjobb filmzene kategóriákban. Az utolsó esélyről, az álmok beteljesüléséről, a kötelékről és az újrakezdésről egyaránt szóló, némi valós történeti szállal is rendelkező alkotás napjainkra kultfilmmé vált, a benne szereplő pálya pedig turistalátványosság lett.

A film komponistája James Horner volt, aki ezen művéért az Oscar mellett egy Grammy-jelöléssel is gazdagodott. A szerzőre az alkotók a tempelés alkalmával figyeltek fel, ekkor ugyanis a zenei rendező az ő kaland illetve drámazenéit használta fel ezen folyamat során – többek között az Egérmeséből is beválasztott tételeket. A hallottak olyannyira megnyerték Phil Alden Robinson rendező tetszését, hogy felkereste és leszerződtette Hornert a produkcióhoz. A munkafolyamat első hónapja elsősorban beszélgetésekkel, egyeztetésekkel telt azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen a zene hangulata, és kinek milyen elképzelése van a születendő muzsikával kapcsolatban. Az ekkor felmerült ötletek közül került ki végül a főtéma, és az az elgondolás, miszerint a zenekar mellett a gitár, a zongora, a szintetizátor, illetve üvegharmonika egyaránt fontos szerepet kapjon. Utóbbi, hangszerelésre vonatkozó döntés eredményeként egy olyan, minimalista-jellegű, ugyanakkor rendkívül érzelem gazdag és hatásos aláfestés született, amely csak az utolsó pillanataiban tartalmaz teljes nagyzenekari játékot.


Az 1988-as Kiállítva szintén a baseball gyökereihez lépet vissza. 1919-ben a kor egyik legjobb csapatának, a Chicago White Soxnak nyolc játékosa fejenként tízezer dollárt fogad el, hogy szándékosan elveszítsék a World Series döntőjét, mivel a gárda zsugori tulajdonosa a jól szereplő csapatnak alig ad jutalmat a sikeres szezon után. A White Sox tette viszont a nemzet kedvenc sportján egy örök sebet ejtett, a baseball pedig ettől kezdve egy olyan útra tér, mely teljesen megváltoztatta. A John Cusack, Charlie Sheen, Clifton James és Christopher Lloyd főszereplésével bemutatott alkotás valós történeten alapul.

A rendező, John Sayles állandó zeneszerzőjét Mason Daringot kérte fel ezen munkájához is. Daring neve manapság nem sokat mond, azonban a nyolcvanas és kilencvenes években több filmes, tévéfilmes megbízása akast, mely közé néhány nagyobb cím is becsúszott (például Wes Craventől A szív dallamai), mára már azonban főként dokumentumfilmek és sorozatok tájékán dolgozik. A komponista egyik nagy erénye, hogy rendkívül sok stílusban mozog otthonosan, amire Sayles filmjei esetében szüksége is volt. A Kiállítva esetében húszas évek zenei világát kellett megidézni, jazz, charleston, swing és dixi muzsikák jellegzetessége szövik át szinte a teljes score-t, néhol azonban nyolcvanas évekbeli búgós szintizene is feltűnik a Kiállítva muzsikájában. 


E sportág könnyedebb oldalról történő megközelítésének egyik példája a Micsoda csapat című vígjáték, melyet Penny Marshall rendezett. A produkcióban Tom Hanks, Jon Lovitz és Geena Davis mellett Madonna is a kamerák elé állt, aki Golden Globe-jelölést is kapott, persze nem a színészi teljesítménye okán, hanem az itt felhasznált "This Used to Be My Mlayground" daláért. A történet szerint a második világháború idején járunk, amikoris a férfiak a frontokon küzdenek, az otthon maradottaknak pedig hiányzik a sport, amit úgy hidalnak át, hogy nőkből verbuválódott csapatokkal rendeznek meg baseball-mérkőzéseket.

Marshall Hans Zimmerrel dolgozott együtt ebben a produkcióban, mely kollaborációt aztán öt további alkotás követte – olyanok, mint a Reneszánsz ember vagy a Kinek a papné is. A szerző a nyolcvanas évek végén, valamint a kilencvenes évek elején számos vígjátékmuzsikát jegyzett, amelyeknél egy mára kihunyt sajátos könnyedség volt megfigyelhető. Szerzőnk ezúttal főként a szimfonikusokat részesítette előnyben, melyet jazzel kevert annak érdekében, hogy ő is hozzátegyen valamint a filmbéli korszak ábrázolásához. A jazzes elemek mellett az egyszerű, de hangzatos harmóniákból építkezett, rengeteg trombita- és zongoraszólót alkalmazásával, a végső összecsapás aláfestésének elkészítése erejéig pedig még Beethoven 5. szimfóniáját is felhasználta néhány hangjegy erejéig. Ilyen könnyed és lendületes muzsikát manapság már nem nagyon hallani Zimmertől, így ha valaki szeretne visszatekinteni azon az időszakára, amikor még az ugródeszkán volt, ezzel a darabbal mindenképpen érdemes megismerkednie. Sajnos azonban arról, hogy Zimmer milyen jó munkát végzett, mindössze két tétel árulkodik (igaz, azok összesen majd negyedórásak) a betétdalos albumon. 



Kosárlabda

A ma ismert kosárlabda játék alapjai 1891-ben lettek lerakva a massachusshetsi tanár, Dr. James Naismith által, aki egy véletlent követően alkotta meg az első szabályokat. Bár e sportágat a világ számos pontján játsszák, és éppúgy előszeretettel használják a tanárok a testnevelés órákon is, mint a focit. Ezen labdajáték iránt a legnagyobb hódolattal az amerikaiak vannak, akik szemében a játékosok példaképnek számítanak, s hogy világszinten mennyire az ő sportjuk ez, remekül mutatja azon statisztika is, hogy az eddig megrendezésre került nyári olimpiai játékokon tizennyolc alkalomból mindössze négyszer nem állhattak a dobogó legfelső fokára.

A kosárlabdafilmek esetében találni olyan, megtörtént eseményeken alapuló alkotásokat is, amelyek nem kimondottan a csapatról, hanem annak tréneréről szólnak. Az egyik ilyen az 1986-ban készült A legjobb dobás című dráma, melyet a már említett David Anspaugh rendezett, a főszereplő Norman Dale-t pedig Gene Hackman alakította. A kosárlabda körül forgó drámák legjobbjaként számon tartott alkotás egy, az állami bajnokságig eljutó kisvárosi csapatról, illetve edzőjéről, Dale-ről szól, kinek régi jó hírnevén csorba esett.

A film zenéjét Jerry Goldsmith készítette, aki az ötvenes évek hangulatát egy olyan hibrid zenével keltette életre, melyben a nagyzenekari és a szintetizátoros elemek remekül egészítik ki egymást. Amellett, hogy e score remek példa arra, milyen mesterien és egyedi módon volt képes ötvözni ezt a két különböző hangzásvilágot a komponista, kísérletezős kedvéről is szolgál némi tanúbizonysággal: annak érdekében, hogy zeneileg ne csak a történethez, valamint annak korszakához, hanem magához a játékhoz is viszonyuljon, elment egy tornaterembe, hogy rögzítse a kosárlabda pattogásának hangját, amit aztán egyfajta ütős hangként olvasztott bele zenéjébe. Az alkotás két Oscar-jelölést is kapott, melyek közül az egyiket Goldsmith érdemelte ki a legjobb filmzene kategóriában, ám a kritikusi siker ellenére, a filmzenealbum az Egyesült Államokban kizárólag bakeliten jelent meg, CD-n csak Japánban, illetve Angliában adták ki – utóbbi helyen ráadásul "Best Shot" címmel.


Egy másik, az edzői létet jobban előtérbe helyező alkotás a 2005-ös Carter edző, melyet szintén valós történet ihletett. A Samuel L. Jackson által alakított címszereplőt egyszerre emelik piedesztálra, és szeretnék meglincselni, amikor a veretlen kosárlabdacsapat előtt elvágja a lehetőséget a játékra és az edzésekre amiatt, mivel a játékosok tanulmányi eredményei romlani kezdenek. A richmondi High Oilers csapatának tagjait és szurkolóit egyaránt megosztja az edző döntése, melynek bekövetkeztét és utóéletét mutatja be a Thomas Carter által rendezett produkció, így ez sokkal inkább egy lélektani dráma, mintsem egy látványos elemekben és meccsek sokaságában bővelkedő sportfilm.

A score-t Trevor Rabin jegyzi, kinek nevét az ilyen jellegű alkotások tekintetében az Emlékezz a titánokra! főtémája kapcsán jegyezhettük meg néhány évvel korábban – Carter ennek köszönhetően kérte fel ehhez a filmhez. A komponista mostanság már igen visszafogott figyelemben részesül, és sajnos ezen jelen műve sem változtatott. A szimfonikus és elektronikus elemekre épülő muzsika drámai témája ugyan nem sikerült rosszul, a mű nagy része azonban Rabin számos korábbi szerzeményére emlékeztet, így a film alatti szerepén túl nem nevezhető erősnek. Ami viszont pozitívumként említhető, hogy Goldsmithhez hasonlóan ő is kísérletezgetett, és a labdapattogás hangján kívül a tornacipő csikorgását is beleszőtte egy-egy tételbe. A filmben elhangzó zenékből csupán egy betétdalos album jelent meg, az instrumentális aláfestés nem élt meg önálló megjelenést.

Trevor Rabin – Jerry Goldsmith és Mark Isham mellett – a sportfilmek egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzője. 2006-ban nemcsak az Erőpróbához, hanem a Fekete dicsőséghez is komponált, mely szintén a hatvanas évekbe, és ez által a faji előítéletesség világába kalauzolja a nézőt. Rabin zeneileg nem nyújtott mást itt sem, mint az Erőpróbában, azonban e score-ja már nem kapott önálló kiadást, és művének egyetlen részlete sem került fel még a betétdalos albumra sem.


A legtöbbek által ismert kosaras film minden bizonnyal a Zűr az űrben című 1997-es vígjáték, melyben a Bolondos dallamok-széria népszerű főhősei mellett olyan NBA-sztárok léptek kamera elé, mint Michael Jordan, Larry Bird, Charles Barkley, Patrick Ewing, Tyron Bogues, Shawn Bradley, valamint Larry Johnson. A Warner Bros. tutira ment a szereplőgárdát illetően, hiszen ezen sztárok és Tapsi Hapsiék biztos bevételnek számítottak, ugyanakkor a nyitó hétvégén nem sikerült olyan kimagasló eredményt elérniük, ahogyan azt várták. A történet szerint Jordan elhagyja a kosárpályát, és egy másik hazafias sportban, a baseballban próbál szerencsét, azonban Tapsiék a segítségét kérik egy meccs erejéig, amit a világűrből érkezett idegenek ellen kell megvívniuk.

Egy vígjátékzene írása több szerző számára is komolyabb kihívást jelent, mint egy dráma vagy akciófilm, mert sokkal jobban együtt kell élnie a zenének a képsorokkal, s gyakorta nincs lehetőség egy nagyobb és komolyabb téma kidolgozására, felmutatására. Pláne igaz ez a Bolondos dallamok esetében, mely aláfestéséről legtöbbször Carl Stalling gondoskodott, akinek neve az e szériánál eltöltött huszonkét éve alatt – mely időszak alatt hetente szerzett új zenéket – egybefonódott Tapsival, Dodó kacsával, Tazzal, Sylvesterrel, Csőrikével és a többiekkel. Saját ötletei mellett az ő szellemét is megidézte a Zűr az űrben komponistája, James Newton Howard, aki egy rendkívül színes és pörgő muzsikát készített a produkció számára. A hagyományos felállású szimfonikus zenekar mellett elektromos gitárt is alkalmazott (elsősorban az idegen lények ténykedésének kíséreteihez), amely megszólaltatása különleges színt visz a muzsikába. A score minden pillanatban együtt él a képsorokkal, ugyanakkor attól elkülönülve, erős jelenetfüggősége okán, csupán a film ismeretében tud pozitív élményt biztosítani a hallgatója számára.



Jégkorong

A négy nagy észak-amerikai sportág közül a legmostohábban kezelt a jégkorong, melyről alig egy tucat film készült, és ezek többsége sem tartozik az említésre érdemes alkotások közé, a maradék jó része pedig filmzenei szempontból nem igazán érdekes. Két kivétel azonban akad. Ebből az egyik a Csoda a jégen, mely néhány szavazáson a "minden idők legjobb sportfilmje" címet is megkapta, ami nem véletlen, hiszen az USA jégkorongcsapatának egyik nagy történelmi győzelmét, az 1980-as téli olimpia aranyérmének történetét dolgozza fel. A New York állambeli Lake Placidben rendezett téli játékokra az USA egy főiskolásokból és egyetemistákból álló, szinte amatőr csapatot delegált, akik természetesen egyáltalán nem tartoztak az esélyesek közé, nem úgy, mint a verhetetlennek vélt szovjet gárda. Az amerikai team edzőjének, Herb Brooksnak (őt a filmben Kurt Russell formálja meg) a tapasztalatlan társaságot néhány hónap alatt sikerült erős hokicsapattá formálnia, olyanná, mely egyenrangú versenytársa lett az olimpiai bajnoki cím elnyerésére abszolút esélyes szovjeteknek és svédeknek. A csoportkörök után az amerikaiak rögtön összekerültek a szovjetekkel, ennek a meccsnek pedig az utolsó húsz percében láthatták a nézők azt, ami végül "csoda a jégen" néven került be a sporttörténelembe. A tekintélyes Sports Illustrated magazin például a huszadik század legnagyobb sporteseményének választotta ezt a mérkőzést – amivel persze sokan vitatkoznának. 

A nagy csata után a nyertes amerikai csapat tagjait valóságos nemzeti hősöknek kiáltották ki, így nem véletlen az eseményt feldolgozó 2004-es mozi sikere sem. A rendezői posztot Gavin O'Connor töltötte be, aki tavaly a Warrior – A végső menettel újfent bizonyította, hogy kiváló értője a sportfilmek zsánerének. A mozi zeneszerzői posztjára Mark Isham került, aki a későbbiekben a rendező állandó komponistájává is avanzsált. Isham karrierje során nem először került elő a sport téma, így nem volt ismeretlen számára a stílus, mindazonáltal talán kijelenthető, hogy a legjobb sportmuzsikáját írta e darabhoz. Zenei tárházából előkapta a szentimentalizmust, a hősiességet, az inspirációs témákat, és ugyan sajnos mindehhez már túl sok egyediséget nem adott, de a végeredmény ettől függetlenül tökéletesen illik ehhez a szívbemarkoló, felemelő sportdrámához. Isham jelen esetben jóval visszafogottabban kezeli a sportos, hősies dallamokat és megoldásokat, mint például tette azt Rabin, de a Csoda a jégen aláfestése még így is bőven megfelel az amerikai ízlésvilágnak. A másféle megközelítés feltehetően a rendező kérése miatt érezhető a muzsikán, mivel a direktor – a sportesemények lekövetésén túl – érzelmeket és mélységet várt az aláfestéstől, vagyis az egyes jelenetekhez eltérő stílust igényelt. A zenét tartalmazó album különleges szerkesztésű, mivel négy hosszabb játékidejű track foglalja össze a score-t, és tulajdonképpen a sztorit is. A csapat, az edzés, a meccs és a csoda témáját felölelő tételek azonban apróbb részekből állnak. 


A kevés komolyan vehető jégkorongos mozik egyik szép darabja a The Rocket: The Legend of Rocket Richard című kanadai mozi, mely Maurice Richard, Kanada híres sportlegendájának életét elevenítette fel. A filmben több jelenlegi NHL-es sztárjátékos is szerepet kapott, például Mike Ricci, Sean Avery, Vincent Lecavalier, Philippe Sauve vagy Stéphane Quintal. A hokis önéletrajzi feljegyzései, eredeti felvételek, sportújságírók, valamint családjának visszaemlékezései alapján készült forgatókönyv Richard életét tinédzser korától egészen a legendává válásáig mutatja be, felelevenítve a nagy rekordokat és a legfontosabb eseményeket, sportsikereket. A készítők szándéka az volt, hogy a lehető leghitelesebb képet fessék a sztárról, így nem estek abba a hibába, amibe általában a hollywoodi sportéletrajzos filmek készítői bele szoktak. A 2005-ös mozit francia nyelven forgatták, így az USA-ban nem is lett nagy siker, ettől függetlenül jó kritikákkal és nemzetközi filmfesztiválok díjaival büszkélkedhet, a kanadai Oscaron, a Genie Awardson pedig kilenc kategóriában is a legjobbnak találták.

Zenéjét a kanadai mozik és tévéfilmek tájékán alkotó Michel Cusson szerezte, aki bár nagy produkcióknál még nem bizonyíthatott, mégis egy tehetséges komponistának mondható, bizonyítja ezt a The Rocket: The Legend of Rocket Richard alá írt szép, bár nem túl egyedi muzsikája is. A kevés pénzből megalkotott igényes aláfestések egyik ügyes példánya ez a zene, mely leginkább a drámai hangulatok terén nyújt emlékezetesebb pillanatokat. A szimfonikusok játékát szépen egészíti ki a szerző elektronikus megoldásokkal, illetve zongoraszólókkal. A dallamokkal sem spórolt, igaz, ezek egyike sem az a fülbemászó, túlontúl egyedi darab.