Ellentétes habitusú karakterek, valamint a kellően eltalált arányú akció és humor elegye – nagy vonalakban ennyi hozzávaló szükségeltetik ahhoz, hogy emlékezetes zsarupárosfilm születhessen. Az irányzat már a hatvanas évektől jelen van Hollywoodban, virágzása azonban húsz évvel későbbre tehető olyan sikerprodukciók hatására, mint a 48 óra, a Beverly Hills-i zsaru vagy a Halálos fegyver. Mai napig ezekre szokás a zsáner éllovasaiként tekinteni, ám – döntően az ilyenek akkori első számú felelőseinek, Shane Blacknek, illetve Walter Hillnek köszönhetően – számos hasonló típusú alkotás gördült le az álomgyár futószalagjáról, melyek között félresiklott vállalkozásokat éppúgy találni, mint jókat. Utóbbiakhoz sorolom az Arnold Schwarzenegger és James Belushi főszereplésével készült Vörös zsarut, amely nemcsak azért ébreszt bennem nosztalgikus érzést, mert a filmek iránti rajongásom hajnalára emlékeztet, hanem azért is, mert meghatározó VHS-élményeim egyike.


„Ez volt a legeslegelső amerikai film, amihez sikerült megszerezni a forgatási engedélyt a moszkvai Vörös térre. Az 1980-as évek derekán a Szovjetunió és az Egyesült Államok már azon fáradozott, hogy véget vessenek a hidegháborúnak. Olyan barátkozós filmet akartunk csinálni, amelyben én egy moszkvai rendőrt alakítok, és a James Belushi által játszott chicagói zsaruval vállvetve próbáljuk megakadályozni, hogy orosz kokaindílerek Amerikába juttassák az árut” – emlékezett vissza önéletrajzi kötetében Schwarzenegger. A Vörös zsaru rém egyszerű, sallangmentes története ellenére is máig képes lekötni, megszámolni sem tudom, hányszor néztem végig. A főszereplő duóról nem túlzás azt állítani, hogy hátukon viszik a produkciót, ráadásul ez esetünkben zseniális szinkronnal (Gáti Oszkár, Dörner György, Helyey László, Vándor Éva, Rajhona Ádám), s egy csipetnyi magyar vonatkozással kombinálódik. A stáb nemcsak Moszkvában és az Egyesült Államokban forgatott, hanem például a Rudas fürdőben, a Dohány utcai zsinagógánál, a Gozsdu-udvarnál és a Budai Várban is, hó hiányában pedig egyes külső jeleneteket az ausztriai Schladmingben kellett felvenni. A hazai vonal így nemcsak a producer, Andy Vajna személyére korlátozódik (aki egy alkalommal elárulta, hogy a szovjet vezetőség nem fogadta őket tárt karokkal, ám az egykori testépítőből lett színész idillikusan emlékszik vissza erre), hanem a Moszkvát alakító Budapestre is kiterjed, ráadásul olyanok pillanatnyi színrelépéseinek is szemtanúi lehetünk, mint például Koncz Gábor, Bán János, Körtvélyessy Zsolt vagy Növényi Norbert.

Schwarzenegger és Belushi nagyon jól működnek együtt, ami elengedhetetlen az ilyen jellegű vállalkozások esetében: remekül hozzák karakterüket, és szemlátomást feküdt nekik, hogy folyamatosan odaszólogathattak egymásnak. Azáltal pedig, hogy a rendezés mellett az alapötletért is felelős Hill a klasszikus buddy movie-felállást az eltérő kultúrából származó háttérrel fűszerezte, kissé kiemelte moziját a műfaj megszokott medréből. Mindehhez pedig popos, diszkós laza dalok és a korszakra jellemző szintetizátoros megoldások kétségkívül remekül idomultak volna, az alkotók azonban (amellett, hogy a „Disko Yuk”, a „New Age Again” és a „Jackin' National Anthem” számokat felhasználták) nem ilyenekben, hanem egyedibben gondolkodtak. Ennek érdekében a 48 óránál Hill oldalán közreműködő James Hornert keresték fel, akivel a filmes kollaborációja ezek mellett a Megint 48 órára és a Mesék a kriptából egyik epizódjára, a Cutting Cardsra terjed ki.


A direktor azt a kérést intézte a szerző felé, hogy készítsen hősies muzsikát: „Azt mondtam Jamesnek, hogy olyasmit szeretnék, mintha az olimpián lennénk, és épp most nyertünk volna aranyérmet”. Arról, hogy a komponista mennyire vette figyelembe a kívánalmakat, pusztán a nyitó- és a zárójelenetet kísérő „Main Title” és „End Credits” árulkodik: az egykori szovjet indulókhoz hasonlatos megközelítés rendkívül hatásos a képsorokkal, rögvest a Schwarzenegger alakította Danko százados hétköznapjaiba repít bennünket. E keretmegoldásra már a kezdet kezdetén felfigyeltem (ekkor a filmzenerajongásomnak még nyoma sem volt), hasonlóan mély nyomot hagyott bennem, mint a szintén Hornerhez köthető A bolygó neve: Halál és a Végveszélyben nyitányai. Ám az csak évek múltán derült ki számomra, hogy ezúttal nem Horner-szerzeményért, hanem egy adaptációért rajongtam...

Azt hittem, hasonlóan járt el, mint Basil Poledouris a Vadászat a Vörös Októberre kapcsán, de nem: bizonyos pontokon saját képére igyekezett formálni a dallamot, ám alapvetően a Szergej Prokofjev által az 1917-es októberi szocialista forradalom huszadik évfordulójára készített, angolul Cantata for the 20th Anniversary of the October Revolution című nagyszabású darabjának „The Philosophers” részletét hallhatjuk. Ügyes húzás volt tőle ennek bevonása, lévén nemcsak hangzása, hanem a mű háttere miatt is hűen szimbolizálja az egykori Szovjetuniót és annak működését (sőt, aktuálisan napjaink Oroszországát szintén ide érthetjük). Bár Prokofjev a szöveghez még Marx, Lenin és Sztálin szavait is felhasználta, kantátáját végül nem a tervezett időpontban engedték bemutatni, hanem jóval halála után, 1966-ban, ráadásul úgy, hogy ekkor már a mű megszületésétől eltelt harminc esztendő eseményeinek fényében tett cenzúrának is alávetették.


Ha az e két tétel által felölelt hét percet levonjuk a játékidőből, akkor egy olyan, bő félórányi anyaggal találjuk szemben magunkat, melynél joggal merül fel a „film alatt működik, önállóan viszont kicsit emberpróbáló” meghatározás. Horner a 48 óra apropóján fejlesztette tökélyre azt az elektronikus elemekkel kombinált élő zenei hangzásvilágot, amellyel kitűnt pályatársai hasonló struktúrájú munkái közül, s ezen koncepcióját később a Megint 48 óránál, a Gorkij parknál, a Kommandónál, valamint a Vörös zsarunál sem vonakodott visszahozni. Ahhoz tehát, hogy az imént említett mozik aláfestéseit az ember a főtémájukon túl értékelni tudja, kétségkívül szükségeltetik a szerző és/vagy az alkotás iránti elfogultság, máskülönben nem sokszor lesz meghallgatva – jelen írásom tárgyánál az olyan tételek teszik próbára az érdeklődőket, mint a „Tailing Kat / The Set Up”, a „The Hotel” és a „Bus Station”.

A „Main Title”-ben felbukkanó fémes ütőhang a „Russian Streets”-ben, illetőleg a „Victor Escapes”-ben is jelen van, s ennek köszönhetően kapcsolódik össze a Prokofjev-darab a komponista saját elképzeléseivel. A vonósok és a dobok mellett a hajlított szintetizátorhangok, a cintányér, a balalajka, a pánsíp, valamint a cimbalom biztosítják a feszültséget, tükrözik a kőkemény orosz bűnözőket, és az azokhoz hasonlóan kemény, könyörületet nem ismerő Dankót. Az ő szabálykövető jellemével áll szöges ellentétben a Belushi alakította chicagói zsaru, Ridzik, akinek laza, nagyvárosias stílusa a „Cleanhead Bust-ban rajzolódik ki. Az ütőhangszerek, a szaxofon, az elektromos gitár és a szintetizátorok nemegyszer keltenek olyan összhatást, mintha a muzsikusok random jelleggel szólaltatták volna meg instrumentumaikat, amiben van némi igazság, nem meglepő hát, hogy az ilyen típusú megközelítéseit Horner a hatvanas évek végén megszületett irányzathoz, a fúziós jazzhez sorolta. E két zenei világ a „Tailing Kat / The Set Up”-ban, a „Hospital Chase”-ben, a „The Hotel”-ben és a „Bus Station”-ben találkozik egymással, s annyira sok ponton találunk bennük áthallást a 48 óra, a Kommandó és a Gorkij park score-jaival, hogy hallgatásukkor elkerülhetetlen ezen korábbi szerzemények felidéződése.


Bármennyire is tűnik negatívnak iménti mondatom, kedvelem a Vörös zsaru aláfestését, s a Gorkij parkéval egyetemben (mely a szerző e stílusú műveinek leginkább hallgatóbarát etapja) ezek az általam legtöbbször hallgatott James Horner-zenék ebből a szegmensből. Ennek ellenére valamilyen oknál fogva sohasem ruháztam be ebbe az albumba, az elmúlt pár évben pedig már kategorikusan el is határolódtam ettől, mert azt várom, mikor jelenik meg újból, remasterelt formában, amire van esély, hiszen a szerző pályafutásának első évtizedéből szemlátomást egyre nagyobb előszeretettel szemezgetnek a kiadók.