Minden csatának megvan a maga hőse, kinek története a fronton lévők jó részében élteti tovább a reményt és a hitet. Sztálingrád ostromának is volt ilyen alakja: Vaszilij Zajcsev (Jude Law), aki mesterlövészként vett részt a második világháború egyik legjelentősebb ütközetében, s több mint kétszázötven ellenséges katonát lőtt le. A szélsőséges körülmények között harcoló orosz csapatok (melyek a gyér ellátmány okozta gondokat például úgy hidalták át, hogy a párba osztott katonák közül az egyiknek csak lőszer, a másiknak pedig csak fegyver jutott, majd mindenki a harctéren elesett bajtársaktól szedte össze a későbbiekben szükséges muníciót) tagjai közül kitűnő katona tetteinek híre eleinte csak szóbeszédként terjedt a fronton, ám később egy politikai tiszt, Danilov (Joseph Fiennes) segítségével már röpanyagokon is megjelent. A németek ellen folyó csatában Vaszilij szembetalálja magát Hitler legjobb mesterlövészével, Königgel (Ed Harris), s a romos épületek között kezdetét veszi kettejük macska-egér játéka...
  
Jean-Jacques Annaud filmje azzal fogott meg, hogy nem nagy csatajelenetek segítségével próbálja bemutatni a második világháború egy szeletét, hanem két mesterlövész sorsán keresztül, akik a szembenálló országokat személyként megtestesítve harcolnak a becsületért, az életükért és nemzetükért. A produkció elején látható grandiózusabb harci jeleneteket a megfontolt lépések és döntések sorozata váltja fel, mellyel az események lelassulnak ugyan, de mégsem válnak vontatottá: ez a tempócsökkentés a feszültség fokozásának javára fordul.


Annaud mindig jelentős hangsúlyt fektet filmjei score-jára, ő ugyanis azon a véleményen van, hogy egy jó zene akár ötven százalékkal is hozzájárulhat az alkotás összképéhez. Saját bevallása szerint már a forgatókönyv írása során (melyet egyébként Alain Godard-ral közösen készített) ott motoszkált a fejében, hogy egy-egy képsor alatt éppen dühöngő zenekari játék vagy halk oboahang állná-e meg a helyét. A rendező, illetve a zeneszerző, James Horner először tizenöt évvel az Ellenség a kapuknál előtt dolgozott együtt A rózsa neve során – a komponista elmondása alapján az Annaud-val történt második kollaboráció már jóval gördülékenyebb együttműködés volt (ez ugyancsak érvényes James Cameronra, akivel Horner először A bolygó neve: Halál, majd a Titanic kapcsán dolgozott együtt).

A produkció apropójából a két filmes első találkozása és egyeztetése az egyik forgatási helyszínen, egy Berlintől kétórányira lévő területen jött létre. A komponistát ekkor érték az első inspirációk, ugyanis pont a film elején látható csatajelenet felvételére érkezett, ahol a hidegben statiszták, filmesek, kellékesek százai dolgoztak a nyitó képsorokon. A rendező olyasmi aláfestést képzelt el filmjéhez, ami hasonlít az ötvenes-hatvanas évek orosz katonai, illetve szocialista zenéihez, ezért James Hornernek egy köteg olyan lemezt adott, melyen ilyen stílusú muzsikák voltak hallhatók. A "nagy fehér testvér" zenéinek jellegzetességét a balalajka (lantszerű népi pengetős hangszer), a tangóharmonika, valamint a vokálok adják, ám a szerző nem szerette volna, hogy a film klisékkel teli kíséretet kapjon, ezért csupán a kórust használta fel az események helyszínének jellemzésére. A két fél közötti folyamatos egyeztetések ellenére a film készítése során temp score-t is használtak, ami viszont egyáltalán nem tetszett Hornernek, mert szerinte az ilyen dolgok eltéríthetik a szerzőt attól a verziótól, ami a gondolataiban megszületik. Ám ettől függetlenül az öt és fél hétig tartó komponálási fázist követően 2000 októberének végén, hat nap alatt életre kelt a szerző és J.A.C. Redford által közösen hangszerelt, mintegy 116 percnyi, tisztán szimfonikus zenei anyag. Horner jó szokásához híven a londoni Abbey Road stúdióba utazott, hogy a 96 fős nagyzenekar és a 48 tagú kórus segítségével (akikkel két napot dolgozott együtt) feljátsszák a score-t.


A feljebb említett hangszerelési klisémentességnek megfelelően készült el többek között az albumnyitó "The River Crossing to Stalingrad" is, mely a film nyitójeleneteit hivatott alátámasztani. A tizenöt perces tétel két részre bontható: az eleje Vaszilij visszaemlékezéséhez íródott, mikor kisfiúként nagyapjával a havas vidéken farkasra vadászott. A halk, enyhén atmoszférikus részt aztán a Sztálingrádba érkező orosz csapatok - köztük hősünk - partraszállásának és csatába vezetésének kísérője követi. A bombák és lövések tömkelege között lavírozó, jobbára saját életükért futó katonákhoz egy nagyszabású felvezetés, és jobbára csapongó, néhol azonban fájdalmat, szenvedést sugalló zenekari játék dukál, amit itt meg is kapunk, a nagytotál és a hazafias monológok (már amennyire a "Ha megfutamodtok a németek elől, mi lövünk le benneteket!"-szerű szövegek annak tekinthetők) során a fent leírtak mellett még a közel ötvenfős kórus is hallatja magát.

A "The Hunter Becomes the Hunted" kölcsönzi igazán azt a fajta feszültséget a filmnek, ami a két mesterlövész párviadalát jellemzi. A szerző ezen score-ja lényegében csak akkor válik harsánnyá, amikor Vaszilij újabb diadalait hirdetik úton-útfélen, vagy egy nagyobbacska összetűzésre kerül sor (például a város bombázására). A többi rész lényegében a feszültség atmoszférájának megteremtése magas és mély vonóshangok segítségével, valamint Horner egyik jellegzetességével, a trillázó rézfúvósokkal. Ez utóbbit, illetve az erős fémes ütéshangokat (mint például a "Vassili's Fame Spreads", vagy a "Koulikov" esetében) többnyire akkor alkalmazza a szerző, amikor a mesterlövész újabb áldozatokat szed.


Mint ahogyan a nyitány, úgy a kórushasználat is kettébontható. Az egyik előadásmód az éltető dicshimnusz kategóriába sorolható (ilyen hallható a "The River Crossing to Stalingrad" több részénél, valamint a "Sniper's War" elején), a másik a baljósságot, fájdalmat sugalló halk énekek sorát gyarapítja ("Bitter News", "Sasha's Risk", "Danilov's Confession"). Ezek az énekes részek jelentősen hozzájárulnak a zene fényének növeléséhez, és – jelen esetben – valóban elegendőek arra, hogy elhiggyük: Sztálingrádról szól ez a muzsika.

A "Tania" című tétel tulajdonképpen a produkció stáblistazenéje, mely egy tipikusnak mondható horneri zárás. Ami mégis érdekes benne, az az, hogy bár a szerző a közel 120 percnyi hanganyag során a kóruson kívül kizárt minden jellemzően orosz hangzást, az első másodpercekben mégis hallani a balalajkát, illetve később egy picit a tangóharmonikát is – Horner úgy gondolta, hogy ez a film egyetlen olyan pontja, ahol nem tűnik majd közhelyesnek ezen hangszerek megszólaltatása. A stáblistát egyébiránt úgy ülhetjük végig, hogy alig csendül fel monumentális zenekari hangzás, végig lassú, elgondolkodtató zenét hallhatunk, mely során nyugodtan kiértékelhetjük a látottakat, hiszen a komponista nem vonja el figyelmünket szerzeményével. Természetesen Horner az egyik nyilatkozata során elmondta, hogy tulajdonképpen ez is volt a célja.


James Horner zenéje jól illeszkedik az egyes jelenetsorokhoz, és önmagában hallgatva is remek kikapcsolódást biztosít. Ám sajnos nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy korábbi munkáiból ismét felhasznált néhány zenei részt (például az Apollo 13-ból a vízbecsapódás előtt hallható muzsikát), illetve motívumot, ám ezek számomra továbbra sem zavaróak. Ami viszont kicsit érdekes, és én is nehezebben szoktam meg, az a John Williams-féle Schindler listájából történő témaátemelés, mely az Ellenség a kapuknál aláfestésénél is egy fontosabb motívum alapjává vált. Mindettől függetlenül nyugodt szívvel merem ajánlani minden filmzenebarátnak ezt a score-t, ugyanis a Sony Classical gondozásában megjelent, szerencsére igen hosszú játékidővel rendelkező kiadvány remek Horner-muzsikát rejt magában, ami képes akár a képzeletünket is magával vinni a mesterlövészek világába.