Amikor 2022 nyarán nekiültem A filmzene legendái: James Horner írásomnak, rajongójaként túlnyomórészt tisztában voltam Horner munkásságával, de csak túlnyomórészt, mivel pályafutásának korai szakaszából akadt néhány olyan muzsika, melyre vagy nem emlékeztem, vagy nem hallottam, így mindenekelőtt, a lehetőségeimhez mérten, igyekeztem pótolni a hiányosságokat. E folyamat közben figyeltem fel a Különleges küldetés score-jára, melyet az Intrada korábban a szárnyai alá vett, ám ekkorra már borsos áron gazdát cserélő ritkaságnak számított, így a kivárás mellett döntöttem. Szerencsémre két év múltán a Quartet Records megszerezte az újrakiadás jogait, s az előző verzióhoz képest tizenhárom percnyi extra tartalommal ismét piacra dobta.


A direktori széket Ted Kotcheff foglalta el, aki 1982-ben a Rambo – Első vérrel érintette első ízben a vietnámi háborút megjárt katonák utóéletével kapcsolatos társadalmi és egyéni problémákat, s úgy hozta az élet, hogy soron következő vállalásának, a Különleges küldetésnek is ez lett a fő mozgatórugója. Igaz, itt nem egy poszttraumás stresszel küszködő, a háborúból hazatérve helyét nem találó katona áll a középpontban, hanem egy hajdani tengerészgyalogos, Jason Rhodes ezredes (Gene Hackman), aki többévnyi kutatómunka után azt az információt kapja, hogy fia (Todd Allen – Django elszabadul) nem veszett oda a vietnámi háborúban, hanem a még aktívan működő laoszi fogolytáborok egyikében van. Ám mivel az Egyesült Államok elzárkózik a mentőakciótól, kénytelen magánúton, önmaga verbuválta exkatonákkal hazahozni őt és rabtársait.

A hazánkban annak idején hangalámondással megnézhető produkció főbb karaktereit Hackman mellett Fred Ward, Patrick Swayze, Randall Cobb (Arizonai ördögfióka), Reb Brown (Intruderek támadása), Harold Sylvester (Vérbeli hajsza) és Tim Thomerson (Vasmadarak – Lángoló égbolt) formálják meg, a producerek egyike pedig John Milius, aki e szerepkörével párhuzamosan a Wings Hauser által készített, majd Joe Gayton révén átdolgozott forgatókönyvön is végzett módosításokat. Ezeken túlmenően barátját, Basil Poledourist is igyekezett bevonni a munkálatokba, mely szándéka a sajtót is bejárta, ám erről elfelejtett egyeztetni a Paramounttal, s az ebből kipattanó konfliktus odáig vezetett, hogy összeveszett a gyártási részleg vezetőjével, Jeffrey Katzenberggel, aki végül saját kezébe vette a döntést: nem hagyta Poledouris szerződtetését, helyette Hornert fogadta fel. Bár a szerző a szakmával párhuzamosan a Paramountnál is újoncnak számított, a Star Trek II.: Khan haragja, a 48 óra és a Testamentum révén bizonyította náluk rátermettségét, így a Különleges kommandóval megkaphatta élete első háborús filmes megbízatását. Korábban ugyan dolgozott olyan projekteken, melyekben egymással hadban álló felek a főszereplők, ám azok fikcióra épültek (Támadás a Krull bolygó ellen, Csata a csillagokon túl, Star Trek II.), nem voltak ehhez hasonló, részben valós hátterű alkotásokként definiálhatóak.


Érdekes dolog az időutazás és annak felismerése, hogy amit mi egy adott kíséretben először hallván újdonságként élünk meg, az korábban már létezett valamilyen formában. A divattal és a történelemmel kapcsolatban szokás legtöbbször azt mondani, hogy ismétli önmagát, de a visszanyúlás mások mellett a művészeknél is megfigyelhető, filmzenei vonatkozásban pedig legtöbbször Hornernél szokott előtérbe kerülni. Időnként olyan hévvel estek neki a filmzenebarátok és a kritikusok, mintha más nem csinálná ezt, igaz ugyanakkor, hogy ő mindenkinél kendőzetlenebbül, direkt módon tette, amit emiatt minden felett álló koncepcióként is lefestettek már nála (eszerint a zenéit úgy kell tekinteni, mintha az életműve egyetlen score lenne, az adott album annak trackje, az önismétlések pedig munkásságának központi motívumai). Mivel honlapunkra a legtöbb Horner-műről én írtam, olvasóink talán már ismerik a véleményemet róla annyira, hogy tudják, az iménti sorok nem támadó jellegűek, inkább tényszerűek, s úgy írom le ezeket, hogy rendkívül közel áll hozzám a szerző világa, amiben az éles határt A bolygó neve: Halál jelenti, mely nálam olyan, mint az időszámítás előtti és utáni korszakokat elválasztó nulladik év. Ennek kapcsán ismertem meg a nevét, a mai napig ezt hallgatom tőle a legtöbbször (nem túlzás azt mondani, hogy álmomból felkeltve is bármely pontjától tudnám folytatni a tételeit), s érdekes módon míg az ezután született műveinek döntő hányadát kedvelem, az ezt megelőzőekből viszont keveset zártam a szívembe.


1983 meglehetősen termékeny időszaka volt Hornernek: kilenc olyan filmet mutattak be, melyhez ő komponált aláfestést (ez persze nem azt jelenti, hogy mindegyiket ebben a tizenkét hónapban hozta tető alá, de többségüket igen), amiből a Gorkij park, az Agyhalál és a Különleges kommandó muzsikája áll hozzám közel. Míg Horner A-listás komponistává nem lépett elő, a későbbi kézjegyeinek számító megoldásokat csiszolgatta, az első Oscar-jelölését hozó A bolygó neve: Halál score-jának alapjai például A farkas, A kéz, a Gorkij park és a jelen írásom tárgyát képező Különleges kommandó kíséreteiben gyökereznek. De nemcsak a dallamok, az egyéni hangzás keresésének állomásaként tekinthetünk eme Kotcheff-mozira érdekességként, hanem azért is, mert a komponista ide szállított munkája azon, később jól behatárolható gyakorlatának előfutára is volt, amikor a szimfonikus zenekart különleges instrumentumokkal kiegészítve teremtette meg az atmoszférát, úgy, hogy a választott tradicionális hangszerek nem mindegyike hű a cselekmény helyszínéhez. Míg itt az amerikai hadsereget pergődobokkal és trombitaszólókkal jelenítette meg, addig Thaiföldet és Vietnámot citerával, xilofonnal, metallofonnal, illetve az indonézekre jellemző dobokkal, gonggal és bambuszfuvolával húzta alá.

A felek ily módon történő szimbolizálása rögtön a főcímzeneként alkalmazott, közel nyolcperces „Vietnamese Solo / Main Title”-ben szembejön velünk. A film elején a visszavonuló alakulatot látjuk, akik kénytelenek néhány társukat – köztük Rhodes fiát – hátrahagyni, az ellenség kezére adni, majd megismerjük az egykori tengerészgyalogost és azt a hosszú utat, melyet kapcsolatrendszerére támaszkodva megtesz, miközben igyekszik megtudni, mi történt gyermekével. Horner a háború kegyetlenségének megfelelő, a képsorok alatt nagyon nyersnek ható vietnámi témával kezd, mely a pergődobos, mély vonósszólamokkal és szomorú trombitajátékkal tarkított megoldásba fordul át a katonai múltú Rhodes család tragédiájának aláhúzása érdekében. Utóbbi remekül illeszkedik a látottakhoz, előbbi azonban olyan, mintha a komponista harsány akart volna lenni vagy időhiány miatt gyorsan rögtönzött volna, ami persze nem feltétlenül van így, és a film végére minden összeáll, ám én Horner olyan háborús muzsikáin szocializálódtam, mint Az 54. hadtest, a Szenvedélyek viharában, A rettenthetetlen, A bátrak igazsága és az Ellenség a kapuknál aláfestése, így idegenként hatott a dráma ily módon ábrázolása.


A score-ban a „Vietnamese Solo / Main Title”-ben felsorakoztatott ötletek fogtak meg először, melyek olyanokban köszönnek vissza, mint az „A Lot of Us Have Been Killed”, a „Steal the Sucker” vagy a „Pan Over Hill / Wilkes in Tunnel”. Ezek, A bolygó neve: Halál aláfestésére emlékeztető pontok azonnal rögzültek bennem, s csak azután kezdtem el felfedezni a továbbiakat, hogy újra elindítottam az albumot. Az önkéntesek találkozásakor, valamint a bevetésre felkészülésükkor hallható militarista „Airport”-ra és a „Tag”-re éppúgy ekkor koncentráltam jobban, mint a mű fontos szeletét jelentő „Escape Airbase” – „Copters Over Hill” – „Final Escape” trióra. Míg előbbiekkel (a produkcióból végül kihagyott „End Credits” – „Parade Ground” párossal karöltve) Horner a katonazenekarokra írt darabok atmoszféráját, a klasszikus háborús filmek zenei hangulatát idézi meg, utóbbiakkal remek lezárást biztosít a produkciónak. Az „Escape Airbase”, a „Copters Over Hill” és a „Final Escape” részegységei ismerősen csenghetnek, lévén a szerző évekkel később a szólamok összehangolása terén éppúgy továbbfejlesztette őket, mint az egyes szekciók jelenléte hangsúlyosságának vonatkozásában. Ebből eredően jelen trackek kissé demó hatásúak, ám tökéletlenségük mellett is képesek olyan, keserűséggel, fáradtsággal átitatott, heroikus csúcspontot adni, mely révén a film megtekintése nélkül is átérezzük a főszereplők illegális, mégis rendkívül hazafias küldetésének súlyát.

A déjá vu azonban nemcsak az eddig említettekre vonatkozik nálam, hanem olyanoknál is elkezdett hatalmába keríteni, mint a „Pan Over Hill / Wilkes in Tunnel” vagy az „Attack Airbase”. Ezekben mintha Horner saját ötleteit és Jerry Goldsmith ezt megelőző Kotcheff-filmje, a Rambo – Első vér zenéjének a hangulatát ötvözte volna. Hogy ez mennyire volt tudatos kérés a direktortól vagy temp-zene eredménye-e, arról nincs információ, de az is lehet, hogy ez a gondolat kizárólag bennem merült fel, s ez az egész merő véletlen. Mindettől függetlenül kedvelem az „Attack Airbase”-t, és nagyon tetszik, ahogyan ezután Horner ráfordul a heroikusság útjára, hogy az „Escape Airbase” – „Copters Over Hill” – „Final Escape” trióval lezárhassa koncepcióját.


A Ray Kennedy által előadott dal, a „Brothers in the Night” kifejezetten a filmhez íródott (és James Horner „End Credits”-ét váltva került az alkotásba stáblistazeneként), ám ezt éppúgy egyszer hallgatható érdekességként könyveltem el magamban, mint a főtéma három különböző verzióját. Számomra a Különleges küldetés filmzenealbuma az „End Credits”-szel lezárul, s bár Horner később sokat finomított nemcsak az itt alkalmazott témáin, hanem a hangszerelésén, hangzásvilágán is, az itt elhangzottak remek kikapcsolódást nyújtanak, ízelítőként szolgálnak a szerző munkásságának korai, de már javában előremutató pályaszakaszából.