A kanadai származású James Cameron eredetileg fizikusnak készült, tanulmányai végeztével pedig teherautó-sofőrként kezdett el dolgozni. Mindig is nagy rajongója volt a filmeknek, a Star Wars azonban olyannyira elvarázsolta, hogy végleg elhatározta, betör a mozik világába. Alig egy évtizeddel később már Hollywood egyik mumusaként volt ismert: személye megalomániájának, modorának és munkatempójának köszönhetően többeknek is egyenlő volt a rémálommal. Tehetsége, valamint a filmekhez való érzéke azonban mindezek mellett vitathatatlan, hiszen alkotásai egyre nagyobb sikerek lettek (úgy anyagilag, mint kritikailag), és Cameron mostanra azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról, hogy bármennyi pénzt is ölnek bele egy adott produkcióba, az busásan megtérül, azaz, amihez nyúl, az arannyá válik.


Cameron eleinte forgatókönyvíróként, illetve művészeti vezetőként makettek építésével foglalkozott, s e két cégérnek – valamint az ezen ágakban töltött tanulóéveinek – a saját filmjei során is nagy hasznát vette, hiszen minden mozijának maga írja a forgatókönyvét, és a trükkmesterek, díszletesek felé is konkrét elképzelésekkel állt elő. A szakmát Roger Corman producer mellett tanulta ki, akinek egyúttal első rendezői megbízatását is köszönheti, amely a Piranha 2.: Repülő gyilkosok című horrorhoz kapcsolódik. Az 1978-as Piranha folytatását H. A. Milton álnéven egyúttal forgatókönyvíróként is jegyzi, ugyanakkor a piranhák repülése (amire természetesen a valóságban képtelenek) a Warner Bros. vezetői által szorgalmazott ötlet volt, melynek kénytelen volt eleget tenni. E produkció tömérdek bosszúságot jelentett Cameron számára, ugyanis a csekély anyagi háttér, valamint az angolul javarészt nem beszélő jamaicai stábtagok okozta problémákat még tetézte, hogy viszonya cseppet sem volt felhőtlen Ovidio G. Assonitis producerrel. A Cameronról szóló Dreaming Aloud című életrajzi könyvből kiderül, hogy a forgatási munkálatok megkezdése után két és fél héttel már nem engedték a produkció közelébe, s Assonitis a saját szájíze szerint fejezte be a filmet, Cameron nevét azonban mindezek ellenére meghagyta a stáblistán.

E produkció zenéjét Stelvio Cipriani készítette (igaz, Steve Powder álnéven), akire a producer révén esett a választás, ami előéletüket tekintve nem meglepő döntés, hiszen a szerző ezt megelőzően négy másik Assonitis-film részére is szállított már aláfestő muzsikát. A zene elkészítésének körülményeiről sajnos nincs információ, ám minthogy ismeretségük régebbre nyúlik vissza, minden bizonnyal az ő számára lényegesen zökkenőmentesebben zajlottak az Assonitisszal folyó munkálatok. A film egyetlen erénye kétségtelenül Cipriani nagyzenekarra írt műve, melyen érződik, hogy olasz származású komponista tollából származik. E cseppet sem sikeres mozi muzsikája először 1982-ben látott napvilágot bakeliten, húsz évvel később pedig a Digitmovies jóvoltából CD-n is elérhetővé vált.


Cameron következő filmterve a Terminátor – A halálosztó volt, melynek forgatókönyve egyik éjszakai rémálmából nőtte ki magát. A projekt iránt többen is érdeklődtek, ám minthogy Cameron maga szerette volna rendezni a filmet, s nem számított túl meggyőző ajánlólevélnek, hogy mindössze egyetlen, ráadásul bukott, B-kategóriás mozit jegyez, rengeteget kellett kilincselnie, mígnem rátalált a Hemdale Filmre, amely a nem sokkal korábban alakult Pacific Westerns Productionsszel karöltve hat és félmillió dollárt, valamint a rendezői jogot biztosította számára. A várva várt zöld jelzést azonban kilenchónapnyi kényszerszünet követte, mivel Arnold Schwarzenegger (akinek szerepét eredetileg Lance Henriksen játszotta volna, ám a forgatókönyv elolvasása után meggyőzte Cameront, hogy rá nem a jó, hanem a rosszfiú szerepét kell osztania) a Conan, a pusztító forgatási munkálataival volt elfoglalva – persze a direktor ezen időszak alatt ahelyett, hogy tétlenül ült volna, további forgatókönyveket készített.

Az emberek és a gépek harcának zenei aláfestéséről Brad Fiedel gondoskodott, akit ügynöke ajánlott a direktor figyelmébe. Kettejük találkozását Fiedel eképpen összegezte: "Az ügynököm küldött neki egy kazettát a zenéimmel, amit a kocsijában hallgatott meg. Ezt követően megbeszéltünk egy találkozót, ahol felvázolta nekem a filmtervét. Másnap reggel megírtam a főtémát, amire egyszerűen csak azt mondta: Ez az!" Az alapkoncepció az volt, hogy olyan szintetizátoros zene kerüljön a film alá, amely hangzásvilágával még jobban aláhúzza az eljövendő apokalipszist, s a gépek általi fenyegetettséget. A közel száztíz perces filmhez source musicként néhány betétdalt is felhasználtak, a játékidő nagy része pedig további instrumentális zenéket igényelt. Mivel azonban a komponista számára nem állt rendelkezésre a kellő apparátus, a szükségesnél több munkaidőt fordított az aláfestésre: "A Terminátor zenéjének elkészítése azért volt nehéz, mert különböző szintetizátorokat, illetve szekvencereket használtam, s mivel nem állt rendelkezésemre elegendő MIDI, sok mindent magam csináltam" – meséli Fiedel. A muzsika a népszerű főtéma mellett egy másik jellegzetes és folyamatosan visszaköszönő motívummal is rendelkezik, amely a halálosztót hivatott szimbolizálni: "A terminátor érkezését és jelenlétét egy szívverést imitáló hangzással támasztottam alá. Az emberi szív po-pom-po-pom ritmusban ver, a terminátor részére pedig ezen alapulva találtam ki a po-po-po-pom-szerűt" – nyilatkozta a szerző. Ahogy Cameron, úgy a komponista számára is vitathatatlan mérföldkőnek számít a Terminátor: A halálosztó, hiszen mai napig ez a legismertebb műve, jellegzetes főtémájával pedig még az átlag moziközönség figyelmét is sikerült felkeltenie.


A Terminátor forgatásának csúszása elegendő időt biztosított Cameron számára ahhoz, hogy elkészítse a Rambo 2., valamint A bolygó neve: Halál (fsz.: Sigourney Weaver, Bill Paxton, Lance Henriksen) forgatókönyvét, mely utóbbit szintén maga rendezte. Miután a történet elnyerte az első rész producereinek tetszését, és a Terminátor: A halálosztót is megfelelő referenciának vélték, a 20th Century Fox tizennyolc millió dollárt biztosított Cameron számára, amely ugyan akkori mércével sem volt túl sok egy ilyen volumenű produkcióhoz, ám (főként a rendező leleményességének, illetve tehetségének köszönhetően) ez nem nyomta rá a bélyegét a filmre. A végeredmény egy olyan, számos díjjal jutalmazott kasszasiker lett, amelytől kezdve Cameron A-listás rendezővé lépett elő, és soha többet nem volt szüksége olyan jellegű kilincselgetésre, mint az ezt megelőző alkotásánál. 

A zeneszerzői posztot James Horner töltötte be, akivel Cameronnak az 1980-as Csata a csillagokon túl révén már volt munkakapcsolata, igaz, kettejüknek nem sok köze volt egymáshoz, hiszen míg Horner a zenével foglalatoskodott, addig Cameron maketteket épített. E távoli munkakapcsolat fűződött össze aztán A bolygó neve: Halállal, azonban ekkor még szikrája sem volt annak, hogy párosuk sikerszériájának ez csupán az első állomása lesz. A rendező elismeréssel szólt az első rész zenéjéről, így bár neki dinamikusabb és militaristább zenére volt szüksége, szerette volna, ha a Jerry Goldsmith-féle nyomasztó atmoszféra is megtalálható lenne benne. Az előzetes egyeztetéseket követően Horner a megbeszéltek szerint Angliába utazott, hogy az ott folyó utómunkálatokhoz csatlakozva elkészítse szerzeményét. Megérkezvén azonban nem az várta, amire számított: "A kész film helyett azt láttam, hogy ők még forgatnak. Hat hét állt rendelkezésemre a score megírására, amiről azt hittem, elegendő lesz számomra. De nem volt film, amihez zene készülhetne. Három hétig csak ültem, látogattam a forgatásokat, valamint a vágószobát" – meséli Horner. Természetesen megkérdezte Cameront, hogy a csúszások okán biztosít-e számára további négy hetet, ám nemleges választ kapott, ugyanis a film premierje már ki volt tűzve, amin nem állt szándékában változtatni. "Másfél hónap volt hátra a bemutatóig, és sem a dubbingolással, sem pedig a zenével nem foglalkoztak még" – emlékezik vissza a szerző. Bár a rendező munkatársaival együtt nemegyszer napi tizenhat-tizennyolc órát töltött el a vágószobában, a munka feszített tempóban telt Horner számára, akinek további gondokat jelentettek az örökös újravágások, melyek révén a késznek vélt részleteket is módosítania kellett. A zenei felvételek előtt egy-két nappal Cameron további változtatási ötletekkel rukkolt elő, amely összekülönbözéshez vezetett közte, Horner és Gale Anne Hurd producer között. Ekkor Hurd és Cameron azt mondták, keresnek más komponistát, amire a szerző így reagált: "Kérlek, tegyétek! Ha találtok valakit, aki tapasztaltabb, és jobban tudja ezt csinálni, szeretnék vele találkozni, mert biztos tudnék tőle mit tanulni." 

A kedélyek azonban lecsillapodtak, a filmet a tervezett időben mutatták be, és a kemény munka többek között Horner számára is meghozta a kellő eredményt: élete első Oscar-jelölését az idegenek számára készített aláfestése révén érdemelte ki az Akadémiától, ugyanakkor kijelentette, hogy többet nem áll módjában együtt dolgozni Cameronnal.


A szörnyek elleni küzdelmet követően Cameron ismét egy olyan filmnek látott neki, melynek fő színtere egy bázis, a különbség mindössze annyi, hogy az ezúttal nem az űrben, hanem a tenger mélyén található. A mélység titka (fsz.: Ed Harris, Mary Elizabeth Mastrantonio) volt az első olyan rendezése, amely során a rendelkezésére bocsájtott összeget jelentősen túllépte, ugyanis az előirányzott negyvenegy millió helyett hatvankilenc millió dollárt emésztett fel a projekt. Cameron semmit sem bízott a véletlenre: a víz alatti felvételeket egy építés alatt álló atomerőműben vette fel, ahol felépítette a bázist, két hatalmas medencét pedig vízzel töltött fel. A stáb tagjai közül többen is panaszkodtak Cameron munkastílusára, diktátorként való viselkedésére, továbbá arra, hogy a kaszkadőröket igénylő jelenetek többsége esetében is a színészeket állította a kamerák elé. Bár a filmet a kritikusok fanyalogva fogadták, a trükkök – különösen a CGI vízi lény – előtt mindenki fejet hajtott.

A gyilkos halak története mellett napjainkig bezárólag A mélység titka az egyetlen olyan Cameron-mozi, amihez nem Fiedel vagy Horner szolgáltatta a zenét. E posztot ezúttal Alan Silvestri töltötte be, aki ekkoriban (főként a Robert Zemeckis-filmek révén) üstökösnek számított. A produkció első fele a történetvezetés okán egyfajta underscore jellegű aláfestést kapott, amely rendkívüli harmóniában él együtt az effektekkel, valamint a képsorokkal. Miután azonban fény derül arra, hogy az embereken kívül egy idegen életforma is található a tenger mélyén, a zene hangulata megváltozik, az események végkifejlete pedig egy csodálatos zárótétellel koronázódik meg. A projekt érdekessége, hogy Cameron a moziverzió mellett néhány évvel később rendezői változat címen egy közel félórával hosszabb játékidővel rendelkező verzióval is előállt, ám az ehhez szükséges kiegészítő zenét már nem Silvestri jegyzi, hanem Robert Garrett, aki annak idején az eredeti változat első vágásához készített temp zenéket. 


A halálosztó gép történetének sikerét követően szinte rögtön felmerült a folytatás lehetősége, a filmes technika fejlettségére, illetőleg a tisztázatlan jogi körülményekre hivatkozva azonban Cameron egészen 1991-ig halogatta a projektet. Míg utóbbiról a Carolco Pictures gondoskodott, addig előbbi problémával kapcsolatban A mélység titka elkészítése után érezte úgy a rendező, hogy áthidalhatóvá váltak elképzelései. Amellett, hogy a folytatás látványvilága többszörösen jobb lett elődjénél, a főszereplő, Sarah Connor (Linda Hamilton) is megváltozott, A bolygó neve: Halál Ripley-jéhez hasonlóan egy vérbeli amazon vált belőle, aki nem riad meg semmitől, a Schwarzenegger által alakított T-800-as pedig szintén változáson ment keresztül, hiszen ezúttal védelmezőként lép színre – ellenfele pedig egy nála műszakilag fejlettebb változat, a T-1000-es modell (Robert Patrick) lett. A Terminátor 2. – Az ítélet napja hatalmas anyagi siker lett, melynek azóta további folytatásai (úgy mozifilmként, mint tévésorozatként) is készültek, Cameron azonban úgy érezte, a maga részéről mindent elmondott erről a történetről, így bár többször is felröppent a hír, hogy folytatja a franchise-ot, végül nem működött közre egyetlen további alkotásnál sem.

Miután a projekt zöld utat kapott, Cameron megkereste Brad Fiedelt, s az eltérő hangulat, illetve a tempó okán az alábbi fő instrukcióval látta el: "Szeretném, ha használnád a főtémát, de semmi mást ne vegyél át az első részből!" Lévén hogy a folytatás már sokkal inkább egy vérbeli akciófilm lett, mintsem thriller, a komponistának ennek megfelelően kellett megközelítenie a rá váró feladatot, ugyanakkor a fő irányelv nem változott, tehát újfent a szintetizátorra helyezte a hangsúlyt annak érdekében, hogy zenéjének hangzásvilágával a gépek által uralt sötét jövőképet szimbolizálja. Fiedel ezúttal háttérbe szorította az effekteket, a kitartott hangokat, és egy témacentrikus művet készített, amely kidolgozottsága eredményeként a képsoroktól elkülönülve lényegesen hallgatóbarátabbá vált elődjénél. Az újabb zenei siker ellenére azonban a jövőben Cameronhoz hasonlóan már ő sem dolgozott a további alkotásoknál, amiről így nyilatkozott: "A többi Terminátor-film esetében már meg sem kérdezték, akarok-e zenét írni, ugyanakkor a Terminátor 3. – A gépek lázadása teaserénél még segédkeztem."


A True Lies – Két tűz között (fsz.: Arnold Schwarzenegger, Jamie Lee Curtis) forgatókönyve ugyan Cameronnak volt köszönhető, alapötleteként azonban egy francia vígjáték, a Titkolt titkos ügynök szolgált, melyre Schwarzenegger hívta fel a figyelmét. Cameronnak tetszett az alapkoncepció, miszerint egy munkájában sikeres szuperügynök családfőként nem igazán áll a helyzet magaslatán, így amerikanizálta a cselekményt, a főszereplő karakterét pedig osztrák színész barátjára formálta. A film trükkjeiről ezúttal a harmadmagával akkor alapított Digital Domain révén gondoskodott, így az addigi projektjeinek partnere, az ILM (Industrial Light & Magic) már nem vett részt a mozi elkészítésében. Bár a film sikeres volt, a muszlimokat terroristaként állította be, akik természetesen nemtetszésüket fejezték ki ezen megbélyegzés miatt, és megpróbálták betiltatni a filmet. Hazai viszonylatban is nagy sikere volt a filmnek, ugyanakkor mára ez is egyik igen ékes példája lett annak, miként csorbulnak az alkotások a kereskedelmi csatornák korhatár-besorolásért vívott harcának köszönhetően: a cél érdekében a film végi atomrobbanást egy az egyben kivágták.

A muzsikáról Fiedel gondoskodott, aki ezúttal a szintetizátoros és nagyzenekari hangzást ötvöző művel kívánta alátámasztani a filmet, amihez segítségül hívta Shirley Walkert, aki hangszerelőként, illetve karmesterként vett részt a projektben – kettejük első ilyen jellegű együttműködésére a Tucker's Witch című sorozatnál került sor. Fiedel a rendezővel folytatott egyeztetéseket követően látott neki a munkálatoknak, s szintetizátoros mock-upokat készített, melyeket a már meglévő jelenetekhez illesztettek, így a tesztvetítésen a leendő muzsika töltötte be a temp zene szerepét is. Amely részekre Cameron rábólintott, azokat Fiedel Walkerrel közösen véglegesítette és rögzítette, a zenei felvételeket azonban a rendező már nem felügyelte: "Az első nap csak bejött és kiment. A többi napon pedig ebédszünetben vagy a nap végén jött be, hogy meghallgassa a felvett anyagot, és már távozott is" – emlékezett vissza Walker. A szimfonikusok bevonása ellenére (főként az elektronikus betéteknek köszönhetően) első hallásra beazonosítható Fiedel azon stílusa, amelyet a korábbi Cameron-mozik révén már megismerhettünk, és bár a zene nem üt el filmtől, a kritikusok nemtetszésüket fejezték ki ezzel kapcsolatban, szerintük ugyanis a Két tűz között egy ennél jóval markánsabb és témadúsabb aláfestést érdemelt volna. 


Az akció-vígjátékot követően Cameron megmutatta, hogy igenis képes felülmúlni önmagát, és sikerre vinni egy kétszázmillió dolláros költségvetésű filmet. Bár a Paramount és a 20th Century Fox vezetőinek az első napok bevételi adatainak ismeretében joggal kezdett el fájni a feje a közös gyermekük iránti gyér érdeklődés okán, ezen adatok csakhamar az egekig szöktek, amit aztán tizenegy Oscar-díj koronázott meg. A Jack és Rose kalandos szerelmén keresztül bemutatott hajókatasztrófa tehát a korszak legnagyobb durranása lett, mely éppoly grandiózus vállalkozás volt, mint egykoron a Titanic megépítése – szerencsére azonban előbbi sikertörténetté vált. Cameron rendkívül jó érzékkel forgatta a tollát a Titanic (fsz.: Leonardo DiCaprio, Kate Winslet) forgatókönyvének elkészítése során: a jéghegy megjelenéséig egy szerelmi történetet, valamint az emberiség megalomániáját, erőfitogtatási vágyát kísérhetjük figyelemmel, amely egyik percről a másikra fordul át a tragikus katasztrófa részletes bemutatásába, így a mintegy háromórás játékidő cseppet sem válik unalmassá, elnyújtottá.

A zeneszerzői posztra ezúttal Horner került, és bár rosszmájú kritikusok felröppentettek egy hírt, miszerint Cameron a Két tűz között aláfestésére vonatkozó negatív visszajelzések okán nem tartott ki Fiedel mellett, a komponista cáfolta ezen állítást: "Jimmel a Titanicról is beszéltünk, ám ő végül Horner mellett döntött. Jó volt a megérzése ezzel kapcsolatban, a lehető legjobb választás lett, ami a film sikeréhez is hozzájárult." Fiedel (aki mostanában már főként tánczenéket komponál, illetve színdarabok muzsikájával foglalatoskodik) ezt követően már nem dolgozott többet a rendezővel, helyét mai napig Horner tölti be, akivel A bolygó neve: Halál során keletkezett sérelmekre fátylat borítottak, s tiszta lappal láttak neki a munkálatoknak. "Úgy vélem, azóta mindketten érettebbek lettünk, és ez nagyban segítette a közös munkát – meséli Horner. – Amikor hallottam a Titanicról, szerettem volna, hogy én írhassam meg hozzá a zenét. Ez egy valódi érzelemgazdag történet, amit szerettem volna elmesélni".

A film utómunkálatai során használt temp zenék főként ír muzsikákból tevődtek össze – többek között Enya-dalok zenei alapjaiból -, melyek hangulatát szerette volna Cameron a készülő score-ban is visszahallani, ezzel ugyanis a hajó gyártási helyére, valamint Jack karakterére szeretett volna visszautalni. Horner az ír dallamvilágot az uillean pipe névre hallgató dudával, valamint a pennywhistle furulyával idézte meg, melyek éppoly jellegzetes elemévé váltak a szimfonikus műnek, mint az élő, illetve szintetizátoros vokál részek. A történetnek megfelelően a zenének rengeteg érzelmet kellett közvetítenie: szenvedélyt, szerelmet, félelmet és a halál fájdalmát, melyet Horner rendkívüli érzékkel gyűjtött csokorba. "1997 elején, a forgatás végeztével James meghívott a stúdiójába, ahol eljátszott nekem néhány kezdeti vázlatot, melódiát a zongoráján. Ott volt minden, amiről álmodtam, tökéletesen formálta meg a film fájdalmas, keserédes szívét" – emlékezik vissza Cameron. 

A filmzenealbum csak 1998-ban mintegy huszonhatmillió dollárt hozott a konyhára, s e sikeren felbuzdulva néhány hónappal később napvilágot látott a Back to Titanic című korong is, melyen addig kiadatlan zenék, szvitek, továbbá a mozi alatt felcsendülő tradicionális zenék kaptak helyet. Ezen lemezeladási siker azonban nemcsak a filmnek volt köszönhető, hanem a Celine Dion által előadott "My Heart Will Go On"-nak, melynek zenei kísérete szintén Hornerhez fűződik. E dal nemcsak a járulékos reklámkampány, illetőleg a stáblista révén vált szerves részévé a produkciónak, hanem zeneileg is, hiszen alapja a score egyik fő vezérmotívuma lett – ezt a megoldást a szakmában "work for hire song"-nak hívják.


Az elsöprő sikert tizenkét évnyi csend követte, mely időszak alatt többen is hangot adtak azon véleményüknek, miszerint Cameron a Titanic rabjává vált – lévén hogy egy nagyon igényes dokumentumfilmet készített a hajóról (a Titanic szellemei komponistája Joel McNeely lett) –, valamint hogy a rohamosan fejlődő filmes technikáknak és megoldásoknak köszönhetően számos olyan sikerprodukció készült már, ami miatt visszatérésekor igen erősen fel kell majd kötnie a gatyát. Az Avatar című sci-fivel (fsz.: Sam Worthington, Zoe Saldana, Sigourney Weaver) azonban bemutatta, hogy nem szállt el mellette az idő, s még mindig képes a csodára. A saját ötletén alapuló produkció egyedi forgatási technikájának köszönhetően elképesztő látványvilágot tárt a nézők elé, s mint ilyen, joggal nevezhető a mozivilág történelmi mérföldkövének, mely bevételi tekintetben sikeresen lekörözte a Titanic hatszáz millió dollárját is (összesen hétszázötven millió zöldhasút hozott a konyhára), ami példa nélküli volt az azóta eltelt tizenkét év során.

"Az volt a feladatom, hogy globálisan gondolkodjak – meséli Horner, aki majd egy éven keresztül foglalkozhatott a film zenéjével –, és figyelembe vegyem a dolgok hosszú kifutását. A történetvezetés okán az aktuális jelenet zenéjének elkészítésekor ügyelnem kellett arra is, hogy az adott szál később hová vezet majd". Bár példaértékűen elegendő idő állt rendelkezésre a score elkészítésére, és már jól ismerték egymás szeszélyeit Cameronnal, a rendező variálási kedve ezúttal sem lankadt, az ilyen eseteket azonban Horner már rutinosan kezelte, s könnyedén vette az akadályokat: "Ő és én néha megvívtunk egymással: volt, amikor azt gondoltam, hogy az adott résznek emberségesebbnek, szívből jövőbbnek kellene lennie, ő azonban nem tartotta szükségesnek. Ilyenkor két különböző cue-t készítettem, hogy fedezzem magam. Amikor ezek közül a szárazabb megközelítésűt választotta, egy hónappal később az általam javasoltra cserélte azt."

Cameron elképesztő vizuális világgal teremtette meg a Pandora bolygót, melyhez remekül idomul Horner kompozíciója is, ugyanakkor a kritikusok nem fogadták e score-t oly kitörő lelkesedéssel, mivel viszonylag sok visszanyúlás hallható benne a korábbi műveihez – természetesen ezen támadásnak az is oka volt, hogy a zeneszerző az önismétlései miatt egyike a legkedveltebb célpontoknak. "Az Avatar a legnagyobb kihívásaim közé tartozik, mellyel valaha találkoztam" – meséli Horner, aki ezúttal is kivette a részét a score szerelmi témáján alapuló "I See You (Theme from Avatar)" dalból, azonban a Leona Lewis közreműködésével felvett szám nem vált akkora sikerré, mint a korábbi Celine Dion-sláger. 


James Cameron jelenleg az Avatar trilógiává történő dagasztásán dolgozik, s már azt is tudni lehet, hogy ezek aláfestéseiről Horner gondoskodik majd. Kettejük meglehetősen viharosan kezdődő munkakapcsolata tehát egy igazi sikertörténetté alakult, s bár eddig még csak három filmnél dolgoztak együtt, mindegyik produkció aláfestése Oscar-jelölést hozott Horner számára (melyből a Titanic esetében mind a dal, mind pedig a score kategóriában díjra válthatta a nominálást), amihez hasonló sikert nem sok páros könyvelhet el. Az erre vonatkozó jóslatot A bolygó neve: Halál utómunkálatainak végeztével minden bizonnyal egyikük sem hitte volna el...

 

Kulics László
2012.02.05.