A „The Wedding”-ről A rettenthetetlen és a Szenvedélyek viharában, a „The Magic Spirit”-ről A bajnok – Bobby Fischer nyomában és a Komputerkémek, az „A Gift for Little Miss” felvezetéséről a Zorro álarca, a „Mechanical Love”-ról a Selyemgubó, a „The Passage of Time, A Changing of Seasons”-ről a Spitfire Grill, a „The Machine Age”-ről az Egérmese 2: Egérkék a Vadnyugaton és a Titanic, a „Wearing Clothes for the First Time”-ról pedig a Deep Impact dallamai jutnak eszembe. Ezek alapján A kétszáz éves ember kísérete nem más, mint egy olvasztótégely, rajta a felirattal: James Horner legjobbjai. E score-ról számos elítélő véleményt olvasni, ami érthető, hisz a komponista önismétléseinek egyik mintapéldánya, hovatovább a film sem emelkedett kultstátuszba, aminek hozadékaként a közvélemény megbocsátóbban állna a zenéhez. A direktor, Chris Columbus irányába záporoztak a negatív kritikák, a címszereplőt megformáló Robin Williams pedig (a Hazudós Jakabban nyújtott teljesítményével karöltve) az Arany Málna-jelölésig is eljutott.


Én azonban az alkotással egyetemben – ahogyan azt a fenti pontszám előrevetíti – a muzsikát is imádom, éppen ezért célszerűnek láttam rögvest belevágni a dolgok közepébe, gyors felsorolással kihúzni a score méregfogát. Mire e kísérettel szembekerültem, kellő mennyiségű Horner-mű állt a hátam mögött ahhoz, hogy ha az imént felsoroltak mindegyikét nem is, de legtöbbjét felismerjem. Nemrég A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka aláfestésével kapcsolatban fejtettem ki részletesebben, hogy azért érzem közepesnek, mert túl sok műből táplálkozik, hiányzik belőle az eredetiség. Ez zavarni szokott, ám jelen eset a ritka kivételek egyike, egész egyszerűen hidegen hagy az önismétlés foka. A kétszáz éves ember és a Szenvedélyek viharában soundtrackje voltak az első olyan Horner-lemezeim, melyek bebizonyították, hogy a szerző egy-két tételen túl is képes fenntartani érdeklődésemet hihetetlenül bensőséges, csodálatos ütő- és vonóshangokkal, leheletnyi elektronikával, valamint a zongora és a hárfa párbeszédével szegélyezett látásmódja iránt.

Az aláfestéssel a film alatt találkoztam, azzal egyetemben nyűgözött le, mégis egyszerre tekintek a Sony Classical korongjára filmzenealbumként és egy művész témaorientált, vágyakozásról, kíváncsiságról, szerelemről szóló kinyilatkoztatásaként. Az egyetlen dinamikus tétel a „The Machine Age"-re keresztelt nyitány. Miközben a címszereplő robot (Williams) gyártásának képei a stáblistával elegyednek, a komponista zongorával, fém, illetve fa ütőhangszerekkel utal az NDR-ek mivoltára, a tempó- és hangulatváltásokkal pedig a folyamat sebességét, a részegységek mozgását követi le. Ez önállóan is izgalmas, játékos darab, ám a képsorokkal érvényesül igazán, több ponton illeszkedik a látottakhoz.


Columbus rendezését a sci-fi irodalom meghatározó alakja, Isaac Asimov A két évszázados ember című novellája, valamint a Robert Silverberggel közösen jegyzett könyve, A pozitron-ember ihlette, de ezeket olyan lazán kezelték, hogy módosításaik hada az Asimov-rajongók szemében nagy mértékű támadási felületté forrt egybe. Ezen felül nehézkes műfaji bekategorizálása sem segítette megítélését: a közönség nem tudott mit kezdeni azzal, hogy könnyed családi filmhez képest komoly témákat boncolgat, fajsúlyos drámának kissé laza, sci-finek erőtlen, ráadásul Williams népszerű alkotásaival sem említhető egy lapon. Akkortájt még egyetlen Asimov-kötet sem fordult meg a kezemben, így anno, moziba menet nem adaptációra, hanem Williams-filmre készültem, s bár elismerem, hogy a szerelmi szál és a cselekmény bukdácsol, bizonyos jelenetekről pedig ordít, hogy retorikai szükségszerűségként szuszakolták a forgatókönyvbe, mégis megfogott, bármikor örömmel nézem újra.

Williams mellett a filmbéli gazdáját, Richard Martint megszemélyesítő Sam Neill és a játékidő derekán színre lépő Oliver Platt (aki az NDR-ek megalkotójának fiát, Rupert Burnst alakítja) szintén kedvenceim, rajtuk keresztül is könnyűszerrel megvett az alkotás, s máig elgondolkodtat az egyik olyan eleme, amit a film szentimentális köntösbe bújtatva boncolgat. Nem az ember formájú gépek hétköznapjainkat megkönnyítő alkalmazása, vagy a mesterséges intelligencia fejlődésének képessége ragadott meg (utóbbi esetében humorosan próbálták bemutatni, hogy míg mi ösztönösek vagyunk, addig a robotok inkább lexikálisak, tényalapúak), hanem az, ahogy Andrew nézőpontjából igyekszik szemlélni az emberi természetet, a halandóság tényének, az idő múlásának megértését, feldolgozását. A gép a halhatatlanság szimbóluma, ami persze nem teljesen igaz, hisz elhasználódnak (erre a történet is utal akkor, amikor Andrew a hozzá hasonló szériájú társait igyekszik felkutatni, majdhogynem hasztalan), a technika rohamos fejlődése miatt elavulnak, ugyanakkor náluk kizárólag karbantartás és alkatrész-ellátottság kérdése, hogy túlélnek-e bennünket. Míg az emberiség az örök élet iránt vágyakozik, ennek lehetőségét kutatja, címszereplőnk nemzedékeken keresztül küzd azért, hogy hozzánk hasonlónak ítéljék meg. A műszaki innovációk és a jogi útvesztők közepette fokozatosan halad előre ezen az úton, s bár közben két, számára rendkívül fontos személyt, Richardot és annak Kishölgyként becézett lányát (Embeth Davidtz) elveszíti, a harmadik ilyen eset küszöbén már nem külső szemlélő: önmaga is megtapasztalja az élet körforgását.


Columbus először John Williamst kereste fel, akivel a Reszkessetek, betörők! első két felvonását, valamint az Édesek és mostohák című drámát készítette, ám a szerző ütemezési problémákra hivatkozva nemet mondott. Új alkotótárs után kutatva esett a választás Hornerre, aki A rettenthetetlen és a Titanic hatására sztárnak számított az álomgyárban, hasonló húzónévként tekintettek rá, mint Williamsre (a veterán komponista a direktor soron következő vállalására, a Harry Potter és a bölcsek kövére egyébként már igent mondott).

Hornernek nemcsak zenét kellett írnia, hanem a teret is meg kellett töltenie. Akármennyire vélem magával ragadónak a filmet, szegényes díszlete szemet szúr: amellett, hogy tudatosan ábrázolták a letisztultság és a praktikusság jegyében a jövőt, illetve hogy Andrew-nak robotként nincs szüksége különböző bútorokra, zsúfolt konyhára a házában, hiányérzetet keltő a Kishölgy esküvői ceremóniája, a vízparti, városi jelenetek üressége – a mozi túlnyomórészt a főszereplőkre fókuszál, híján van a gazdag nagytotáloknak. Ebben a környezetben az akadozó cselekmény és a párbeszédek felületes megvalósítást sugallnak, amit egyedül a színészek és a zene képesek ellensúlyozni. Bármennyire hemzsegjen tehát az ismerős dallamoktól a score, vitathatatlanul sokszor nyúl a produkció hóna alá.


A „Special Delivery” – „The Magic Spirit” kettős a Martin család és a gép egymásra csodálkozását, összecsiszolódását húzza alá úgy, hogy egyszerre igyekszik varázst és bájt kölcsönözni a látottaknak (miközben a szerző a Spitfire Grillhez és A Grincshez hasonlóan, megszelídítve csempészi be az ismert veszélytémát), az „A Gift for Little Miss”-től kezdve viszont Horner Andrew világfelfedezésére, az ebből kibontakozódó lélektani, érzelmi bonyodalmakra koncentrál. A gép célja a robotika három törvényének betartása melletti parancsteljesítés, tulajdonosainak kiszolgálása (ahogy a gyártó cég képviselője kategorizálja: ő egy háztartási gép), ám az 583625-ös szériaszámú valamilyen oknál fogva öntudattal, információéhséggel vérteződött fel, aminek nyomán feladatai elvégzésén túl faipari munkákba kezd, bevételre tesz szert, s a technológia folyamatos fejlesztéseit kihasználva egyre kifejezőbbé, emberibbé válik, nemcsak külsőleg, hanem mentalitásban is. Az ezzel kapcsolatos, első fontos zenei pillanat a „Wearing Clothes for the First Time”-mal jön el, ahol felszínre kerül az egyébként abszurdnak tűnő vonzalom Andrew és a Kishölgy között. Ezt Horner úgy tükrözi, hogy párhuzamosan szemlélteti a gép és az ember emócióit, amivel előrevetíti a cselekmény végkifejletét („The Gift of Morality”).


A „Wearing Clothes for the First Time”-mal jön el az album azon pontja, ahonnan kezdődően kenyérre lehet kenni a hallottakkal. Ehhez hasonlóan magával ragadónak tartom a „The Wedding”-et, az azt követő „The Passage of Time, A Changing of Seasons”-t és minden mást, a „The Gift of Morality” utolsó másodpercéig bezárólag. Korábban a Legenda vagyok kapcsán jegyeztem meg, hogy két komponista van, akik lágy, szentimentalizmustól fűtött muzsikáikkal könnyűszerrel nyűgöznek le: James Newton Howard és Horner – vallom ezt amellett, hogy Thomas Newman, Rachel Portman és Alexandre Desplat teljesítménye előtt szintén emelem kalapom. A kétszáz éves ember aláfestésének legnagyobb erénye annak módja, ahogy a fafúvósok, a zongora, a hárfa, a cselló és a hegedűk egymásnak adogatják a dallamokat a The Hollywood Studio Symphony többi tagjának teljes körű támogatásában. Imádom Horner zabolátlan akciózenéit, ugyanakkor elképesztő, amit a drámai vonalon véghez tudott vinni: hol teljes erőbedobásra késztette a muzsikusokat, hol úgy játszatta őket, mintha egy kisgyermek aludt volna felvételkor a Todd-AO Storing Stage-ben.

A „The Search for Another”-ben a „The Wedding”-nél alkalmazott vezérmotívumra támaszkodik a szerző, a robottársak felkutatásával járó izgatottság miatt azonban pozitívabban, lazább hangulatban idézi vissza. Az itt tapasztalható játékosság, könnyedség a „Transformed”-ben szintúgy megfigyelhető (olyan, mintha a „Special Delivery” és a „The Magic Spirit” ötvözete lenne), az „Emotions”-től pedig a dráma ragadja magához a főszerepet. Innentől a vágyódás és a szerelem kerül a középpontba, igaz, az idő előrehaladtával már nem Andrew és a Kishölgy, hanem annak unokája, az ugyancsak Davidtz által megformált Portia és a gép között. Hornernek testhez állt ez a feladat: az „A New Nervous System, az „A Truer Love”, a „Petition Denied”, a „Growing Old”, valamint a „The Gift of Morality” mind ezt példázza, nem mellesleg kivétel nélkül elérik, megérintik lelkem legmélyebb pontjait.


James Horner ezúttal is rendelt dalszöveget Will Jenningstől, s bár a „Then You Look At Me” előadását a Titanic után újfent Céline Dionra bízták, az instrumentális muzsika főtémájára épített szám nem vált slágerré. E tényben nagy szerepe volt annak, hogy az énekesnő That's the Way It Is kislemeze ekkoriban tarolt világszerte, s bár klipet is forgattak a „Then You Look At Me”-hez, azon túl, hogy a Sony Classical korongjára felkerült, némileg félvállról vették promotálását. A magam részéről érdektelennek találom ezt a dalt, nekem a „The Gift of Morality” jelenti a kiadvány csúcspontját, így az album hallgatása ezt követően, az addigiak nyújtotta varázs megőrzése érdekében mindig véget ér.