Van ebben ennyi? – merül fel bennem a kérdés, valahányszor elém kerül a Gorkij park filmzenealbumainak listája. A mozi negyvenöt percnyi játékidőt felölelő score-jából első körben a Varése Sarabande állított össze valamivel több mint félórányi anyagot bakelitre és CD-re, majd a Kritzerland következett, amely ugyanezt kínálta duplikálva: lemezén a régi mellett annak újrakevert, s a tételeket a filmbeli kronológiának megfelelően átrendezett változatát egyaránt megtaláljuk. Ezután az Intrada állt elő jó hangminőségű, alternatív tételeket is magában foglaló kiadványával, az alkotás premierjének negyvenedik évfordulója alkalmából pedig a La-La Land Records jelenítette meg a teljes művet úgy, hogy gyűjteményének második korongja a Varése-összeállítás előtt tiszteleg annak régi és újrakevert variánsaival – majdhogynem a Kritzerland koncepcióját másolva, a különbség mindössze az aktuálisabb mixelés és a trackek eredeti albumsorrendjének megtartása. Bármennyire is kedvelem ezt a muzsikát, nincs akkora jelentősége, ami indokolná ezt a bőséges választékot, s az igazat megvallva, e tengernyi lehetőségből egyedül az Intrada verziója, illetőleg a La-La Landé az, amire megéri beruházni – utóbbi esetben szigorúan az első korong miatt.


Honlapunk James Horner olyan, a nyolcvanas évek általános zenei fősodrát magában hordozó, pályafutásának érdekes színfoltját képező műveivel foglalkozott már, mint a Megint 48 óra, a Kommandó és a Vörös zsaru aláfestései, s e sort az ugyanezen kategóriába tartozó 1983-as bűnügyi thriller, a Gorkij park score-jával képzeltem folytatni. Ennek apropója a 2023 augusztusában napvilágot látott La-La Land-kiadvány, amelyre megjelenésekor még határozott nemet mondtam, kisvártatva azonban rajongásom felülkerekedett a józan ész által diktáltakon. A cég őszi akciója adta meg a végső lökést ahhoz, hogy – a korábbiak kihagyását orvosolandó – a polcomra kerüljön e muzsika. Ettől függetlenül a földhözragadtabb felem továbbra is azt mondatja velem, hogy e zene azonos kiadványon belül három eltérő módon történő tálalása nem indokolt, így kizárólag az első korongot szoktam hallgatni, s jelen gondolataim formába öntésekor is erre támaszkodtam.

Horner igazi kaméleon volt: a szívszorító hangulatot éppoly mesterien teremtette meg, ahogy a drámát, a feszültséget, a vidámságot vagy a pörgő akciót húzta alá. Karrierje a nyolcvanas évektől vett hatalmas lendületet, és bár klasszikus tanulmányokkal a háta mögött vetette bele magát a szakmába, az aktuális zenei trendekkel kísérletezgetés sem állt távol tőle, aminek első fontos állomása az 1982-ben bemutatott kultikus akcióvígjáték, a 48 óra. A rá következő évben érkezett az egyebek mellett a James Bond: A világ nem elég című mozit és a Gorillák a ködbent is jegyző Michael Apted krimije, a Gorkij park, ahol szintén a szimfonikusok és a merész elektronikus megoldások (melyekhez szintetizátorokat éppúgy használt, mint a fúvósok inspirálta EVI-t, azaz az electronic valve instrumentet) elegyével húzta alá a látottakat. S ahogyan erre már kitértem: kisebb módosításokkal, hangsúlyáthelyezésekkel ugyan, de hasonló eszköztárat vetett be később a Kommandó, a Megint 48 óra, illetve a Vörös zsaru esetében is, ezen ötös pedig pályafutásának érdekes, megosztó pontjává emelkedett.


A William Hurt (Dark City), Lee Marvin (A piszkos tizenkettő), Brian Dennehy (Rambo – Első vér) és Joanna Pacula (Tombstone – Halott város) főszereplésével forgatott produkció Martin Cruz Smith azonos elnevezésű kötetén alapul, címével pedig az orosz főváros népszerű, Moszkva folyó partja mellett elterülő parkjára utal, ahol a történet szerint három megcsonkított holttestre bukkannak. Az ügyet a rendőrség nyomozója, a Hurt által alakított Arkagyij Renko kapja, aki minél több információt gyűjt össze, annál nagyobb ellenállásba ütközik, mivel a szálak magas rangú politikusoknál, valamint egy külföldi üzletembernél (Marvin) futnak össze. Smithnek ez volt az első Renko-könyve, és bár azóta az író további kilenccel jelentkezett, a Gorkij park mérsékelt sikerű fogadtatását látva az álomgyár hátat fordított a moszkvai rendőrtisztnek – igaz, a kilencvenes évek közepén felmerült a harmadik kaland, a Red Square adaptálása, de végül elvetették az ötletet.

Horner saját ötletei mellett két klasszikus darabhoz is hozzányúlt: Csajkovszkij A hattyúk tavájából és 1812 (nyitány)-ából egyaránt beemelt részleteket („Swan Lake (Excerpt)”, „1812 Overture (Excerpt)”), melyekkel az áldozatokat rejtő helyszín bemutatását húzta alá. Ötlete remekül működik a képsorok alatt: a gyilkosságról mit sem sejtő korcsolyázókat ügyesen ellenpontozzák e jól ismert orosz művek horneresen disszonánssá alakított változatai („Main Title (Film Version)”). A szerző eredeti koncepciója azonban nem ez, hanem az albumnyitó „Main Title (from the Motion Picture "Gorky Park")” volt, amely gyakorlatilag a klasszikusoktól lecsupaszított indítás. A módosításra azért volt szükség, mert bár Apted elégedett volt a formálódó score hangulatával, a nyitójelenethez kapcsolódó aláfestést jellegzetesebben képzelte, a dallamok által is szerette volna nyomatékosítani a nézőben a cselekmény helyszínét (a forgatás egyébként nem Moszkvában, hanem Helsinkiben és Stockholmban zajlott). Erre végül ugyanaz lett a megoldás, mint később a Vörös zsaru esetében: fogtak egy jól ismert darabot, és horneresen tálalták. A két produkció indítása között annyi az eltérés, hogy itt a Csajkovszkij-szerzemények nézői perspektívából nem a filmzene részét képezik, hanem a korcsolyapálya hangszóróiból szólnak, s a score erre ül rá.


A kezdés bármelyik formáját is nézzük, az ott hallható, visszhangszerű megoldások és a sejtelmesség Horner művének legfontosabb elemei közé tartoznak. A „Faceless Bodies”-ban éppúgy visszatér ez, mint a „A Leather Bag with the Gun”-ban, a „First Flashback”-ben, az „Andreev”-ban, a „Second Flashback”-ben és a „Releasing the Sables / End Titles” végén, melyekhez hasonlóakkal későbbi pályafutásában A bolygó neve: Halálnál találkozhatunk – utóbbit jóval előbb ismertem meg, mint a Gorkij park aláfestését, úgyhogy én másként közelítek a „mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?” kérdéshez, időrendiség ide vagy oda, nekem az idegenek inváziója jelenti az origót. E tételek a rejtélyes gyilkosságot és Renko zordságát egyaránt szimbolizálják, s bár egymás után hallgatva őket olyan érzés ébredhet bennünk, mintha Horner apró variálásokkal ugyan, de mindig ugyanazt a kottát vette volna elő, nem tudom megunni őket – nem mellesleg a mozi atmoszférájához is jól passzolnak.

A helyszín érzékeltetéséhez a már említett klasszikus darabok mellett Horner különféle instrumentumok megszólaltatásával is utalt, igaz, ezek többsége nem jellemző az országra, hisz míg a balalajka tradicionális orosz hangszer, a cimbalom a Balkán területeire jellemző, az oud az arab világban használatos, a gitár, a harmonika és a mandolin pedig inkább Nyugat-Európában. És mondhatnám, hogy ezzel különleges etnikai színezettel vérteződött fel a muzsika, vagy hogy csodálatos dallamokat írt rájuk a szerző, de nem így van: olyan szinten rendelte őket alá az összképnek, hogy sokszor azt is nehéz felismerni, mikor melyik szólal meg éppen. Jó példák erre azon akciódarabok is, mint a „Following Arkady”, a „Chase Through the Park”, a „Following Kirwill”, az „Irina's Chase”, a „Following KGB” vagy a „Setting Up the Deal”, melyeknél ezek hangjai a szimfonikus zenekarral, a popzenékből ismert ütőhangokkal, illetve különböző elektronikus megoldásokkal keverednek.


Az aláfestés stílusát, atmoszféráját főként a 48 óránál megalapozott, nem feltétlenül a dallamosságra épülő akciómegoldásai, illetőleg a minimalista, thrillerekre jellemző szegmensei határozzák meg, ugyanakkor születtek olyan tételek is, amelyek Renko érzelmes oldalát, Irinát és az egyik áldozat rokonát, a New York-i detektívet (Dennehy) szimbolizálja. Míg a „Regaining Consciousness”, a „Love Montage” és az „Irina's Theme (Film Version)” egy-egy kis sziget a sötét tónusú vagy épp csörgő-zörgő score-ban, addig a „Farewell At the Airport” olyan romantikusan engedi útjukra szereplőinket, amire az ezt megelőző negyven percben nem hallhattunk utalást. E lezárás kellemes meglepetésként szolgál a hallgatónak.

S mindez egy olyan mozihoz kapcsolódik, melyet nem tudok hová tenni. Egyfelől nosztalgikus élményt biztosít: tetszik az az atmoszféra, amivel annak idején Hollywood igyekezett érzékeltetni Amerika hidegháborús ellenfelét, s ez hozzám is közel áll, hiszen a sok vörös csillag, Lada és egyéb, akkortájt nálunk is hétköznapinak számító tárgy magyar szemmel inkább retrós visszatekintés, semmint megfoghatatlan dolgok. Ugyanakkor bár a történet jól indul, tetszik a szemben álló szuperhatalmakat képviselő zsaruk összedolgozása (Hurt és Dennehy remek párost alkotnak), az ügy felgöngyölítése némileg érdektelenné válik onnantól, hogy kiderül, a hármas gyilkosság motivációja.


Van ebben ennyi? – merül fel bennem a kérdés, valahányszor elém kerül a Gorkij park filmzenealbumainak listája. Történik ez annak ellenére, hogy ha James Horner munkásságát nem a fősodorba tartozó műveivel kellene népszerűsítenem, akkor ebből biztosan mutatnék ízelítőt. Úgy kedveltem meg ezt a muzsikát, hogy a filmet sokkal később pótoltam, így rám tisztán a hallottak hatottak, ugyanakkor megértem, miért megosztó a rajongók körében, hovatovább olyan különlegesnek sem érzem, hogy ennyire nagy figyelmet kellene szentelnie neki a kiadóknak.

Írásunk a La-La Land Records bővített kiadványáról készült, a Spotify-on azonban csak a Varése Sarabande gondozásában megjelent változat érhető el.