Amerika nagy mesélője, William Oliver Stone néven látta meg a napvilágot 1946. szeptember 15-én New York városában. Mint olyan sok kortársa, az ő szülei is bevándorlók voltak. Apja, Louis zsidó származású volt, eredeti nevét, a Silversteint változtatta meg Stone-ra, anyja, Jacqueline Goddet pedig egy vallását nem gyakorló római katolikus, francia származású asszony volt. A francia származásnak köszönhetően Stone gyermekkorában jobban beszélt franciául, mint angolul. A család jó anyagi körülményei miatt elit, bentlakásos iskolák tanulója volt. Szülei 1962-ben, míg ő távol a családi otthontól élte középiskolás éveit, elváltak, ami nagyon megrendítette a fiút. Stone sokkal inkább apjához ragaszkodott, ez a kapcsolat pedig később a filmjein is meglátszott. A középiskola után, 1964-ben a Yale hallgatója lett. Azonban egy évvel később már angolt tanított egy katolikus iskolában, Saigon egyik külvárosában, de hamarosan úgy érezte, a tanári pálya nem neki való, így abbahagyta tanulmányait is. Ezt követően dolgozott ablakmosóként, hajókon, majd figyelme lassan az írás felé terelődött, 1967-ben azonban úgy döntött, hogy mégis befejezi egyetemi tanulmányait, ám még ebben az évben besorozták. A dél-karolinai Fort Jacksonban kapott gyalogsági kiképzést, majd ezt követően 15 hónapot szolgált Vietnamban. 1968 áprilisától egy felderítő szakaszban volt, amelynek tagjai filmjei több szereplőjének is mintájául szolgáltak. Kétszer sebesült meg Vietnamban, Bíborszívvel és Bronzcsillaggal tüntették ki, de a helikopteres harcokban nyújtott teljesítménye okán is van hadi kitüntetése.

A harcszínteret maga mögött hagyva, figyelme a filmezés felé fordult, és beiratkozott a New York Universityre, ahol többek között Martin Scorsese oktatta neki a filmezés mibenlétét. Egyetemi évei alatt forgatta le első alkotását, egy 12 perces rövidfilmet, a Last Year in Viet Namot. Hogy eltartsa magát, számos munkát vállalt, ám úgy érezte, hogy a taxizással nem jut előrébb a filmes világban, így mozis produkcióknál keresett mindenféle kisebb állást. Mindeközben hozzákezdett első forgatókönyve kidolgozásához is, ez volt a Break, mely később A szakasz alapjául szolgált. Ez idő alatt egy hosszabb filmtervet is kieszelt, a Seizure-t, mely 1974-ben került bemutatásra. A furcsa történetű horror nem lett nagy siker, sőt egyesek szerint csupán azért készülhetett el, mert az egyik producer, a maffia világában elmerülő Michael Thevis ezzel akarta tisztára mosni a pénzét. A film zenéjét Lee Gagnon jegyzi, műve természetesen nem került kiadásra. 

Stone nevére az 1978-as, Alan Parker rendezte Éjféli expressz kapcsán figyeltek fel, melynek forgatókönyvét írta. Első Oscar-jelölését rögtön díjra is tudta váltani. Ezt követően megszaporodtak a forgatókönyves felkérések: először a Conan, a barbárt írta meg, majd 1983-ban a Brian De Palma rendezte A sebhelyesarcú következett, 1985-ben pedig a Michael Cimino jegyezte A sárkány éve szkriptje. Mindeközben azonban saját ötleteivel is elkezdhetett foglalkozni.


Stone első, szélesebb körben is jegyzett rendezése az 1981-es A kéz volt. A film témája és jellege alaposan elüt a direktor későbbi alkotásaitól, felkérésre dolgozott, nem saját ötletét vitte a vászonra. A Warner égisze alatt megszülető A kéz a hetvenes és a nyolcvanas évek elején hódító pszichohorror és -krimi zsánerébe sorolható alkotás, leginkább a Brian De Palma jelentette vonal továbbvitele. A történet egy sikeres képregényrajzolóról szól, aki egy balesetben elveszíti jobb kézfejét, így munkáját is. Egy műkézzel ugyan megpróbál visszatérni a munkába, ám felesége elhagyja, és egyéb problémák is tornyosulnak előtte. Megmagyarázhatatlan módon az amputált végtag önálló életre kel, és megvalósítja a férfi elfojtott indulatait. A főszerepre Stone a friss Oscar-díjas Jon Voightot kérte fel, aki azonban elutasította a felkérést. Így tett Dustin Hoffman és Christopher Walken is, ám egy jó ötlettől vezérelve a rendező ekkor Michael Caine-t környékezte meg, aki a Gyilkossághoz öltözve révén már kipróbálta magát a műfajban, s szeretett volna egy újabb hasonló alkotás részese lenni. A színész és a rendező jó kapcsolatot épített ki a forgatás alatt, és ez a barátság a későbbiek során is megmaradt, noha Stone egyetlen további alkotáshoz sem hívta már Caine-t.

A nem túl sikeres mozi zenéjét a kezdő James Horner komponálta, akinek egyik első munkája volt A kéz kísérteties score-ja. Az aláfestés jól tükrözi a kor elvárásait ezen zsánerrel szemben. Ám ezek mellett Horner kézjegye is tetten érhető, hiszen több ponton is megfigyelhetőek azon megoldások, melyek pályája későbbi szakaszában, például A bolygó neve: Halál esetében is felbukkantak. A score-on érezni De Palma akkori állandó alkotótársa, Pino Donaggio stílusát is, a repetitív zongorás témák, a fülledt, már-már romantikus, ám mégis félelmet ébresztő dallamok a kor hasonszőrű aláfestéseinek kötelező elemei voltak. Horner a szintetizátort sem mellőzte, sőt. Több helyen John Carpenter muzsikáira emlékeztető, leginkább a legendás főtémákra hajazó megoldásokat is beleszőtt a zenébe. A score csupán egy negyedórás szvit formájában elérhető, és ez is csak az X-program hamar kifutó CD-jén, ugyanakkor, bár nem egy kihagyhatatlan munka a szerző életművében, ám egy érdekes színfolt a pályája elejéről, így egyszer talán az egész zenei anyag elérhetővé válik.


A nyolcvanas évek közepén tudott hozzáfogni első saját filmtervéhez, a Salvadorhoz, mely végül csak 1986-ban került bemutatásra. A Richard Boyle fotóriporter életéről szóló mozihoz Stone magát Boyle-t is megnyerte forgatókönyvíróként. A salvadori polgárháború éveibe elkalauzoló mozi egy, az eseményeket testközelből tolmácsoló fotóriporter megpróbáltatásait mutatja be. Már itt megmutatkozott Stone baloldalisága, hiszen filmjében egyértelműen a salvadori baloldali gerillák mellé áll, s elég komolyan kritizálja hazájának az ügyben képviselt álláspontját, az elkövetett politikai gyilkosságokat. Boyle szerepében James Woods látható, akit alakításáért Oscarra is jelöltek, mellette James Belushi, Michael Murphy és John Savage is feltűnik a vásznon. A mozi nem szerepelt túl jól a pénztáraknál, ám a kritikai siker annál hangosabb volt, Stone második Oscar-jelölését is begyűjthette vele. A film zenéjét Georges Delerue komponálta, aki a kor egyik legkedveltebb nem amerikai szerzője volt – ha párhuzamot vonnánk a jelennel, akkor azt mondhatnánk, az volt ő a nyolcvanas években, ami napjainkban Alexandre Desplat. A hatvanas és a hetvenes években is aktív és sikeres Delerue-t csak igen későn fedezte fel Hollywood, a nyolcvanas évek pedig a szerző egyik legtermékenyebb időszakát hozta. A Salvador jól példázza, hogy miért lett kora egyik legnépszerűbb komponistája, hiszen nemcsak ahhoz értett kiválóan, hogy jól elkapja egy film mondanivalóját a zene nyelvén, hanem emellett csodálatos kompozíciókat álmodott meg. Az emberi tragédia, a fájdalom, a szörnyűségek ábrázolását pátoszos, ám mégsem csöpögős melankóliával festette alá e muzsikájában is. Zeneileg innovatív alkotó volt, a Salvador esetében is jól megfigyelhető mindez. Szinte egy rekviem épül ki a film alatt; noha a kórus minimális, ám a zenekar igen változatos kifejezésmóddal zengi a történet gyászos mivoltát. A csendesebb pillanatokban erős azonban a leginkább a szerző, a zongora mellé itt gitárt épített be, mely a helyszínből következett is, és mivel a komponista specialitása volt a romantika, így természetes is, hogy ezen részek a legjobbak. A Salvador muzsikája azonban leginkább a filmmel együtt hatásos, nemcsak kiegészítő, hanem néhány jelenet esetében főszereppel bíró összetevője Stone mozijának.


A direktor, hosszú előkészítés után, a nyolcvanas évek közepén A szakasz elkészítésébe is belekezdhetett. A forgatókönyv végleges állapotát A sebhelyesarcúval egy időben dolgozta ki, s tudni lehet, hogy a rendező ekkor komoly drogproblémákkal is küzdött, saját bevallása szerint ez azonban pozitív lenyomatként érezhető A szakasz szkriptjén. Ez a film már meghozta számára a várt elismertséget, sőt egy csapásra a figyelem középpontjába állította őt, a Vietnamot megjárt, kitüntetett veteránt, aki soha nem látott mélységekben tárta fel a délkelet-ázsiai háború borzalmait. Stone saját tapasztalatai alapján írta meg a forgatókönyvet, bizonyos karaktereket pedig bajtársai alapján hozott létre. Érdekesség, hogy a rendező a The Doors zenéjét komoly inspirációforrásként használta fel. Bár nem érdem, de megemlítendő, hogy ez volt az első film, melyet egy vietnami háborút megjárt veterán írt és rendezett. A mozi azonban nagyon nehezen kapott zöld jelzést, mivel egyik stúdió sem bízott a tapasztalatlan rendezőben, sőt a témát is veszélyesnek érezték. Aztán amikor A szarvasvadász és az Apokalipszis most jövedelmező és nézőcsalogató mozik lettek, úgy tűnt, végképp megpecsételődött A szakasz sorsa, hiszen egy sokadik vietnamos projektre már senki sem volt vevő. Ám Stone kitartása meghozta gyümölcsét, s megkapta a lehetőséget. A Tom Berenger, Willem Dafoe és Charlie Sheen főszereplésével készült mozit minden idők egyik legjobb háborús filmjének tartják. Hét Oscarra jelölték, ebből négyet meg is kapott, a legjobb filmnek járó mellett Stone a legjobb rendezőnek járó díjjal gazdagodott, emellett még Golden Globe-ok, BAFTA-díjak és három Ezüstmedve is gyarapítja a film kitüntetéseinek sorát.

A zenéért ismét Delerue felelt. Stone azonban egy olyan kéréssel állt elő, mely teljesen megkötötte a komponista kezét, sőt e kikötés végül a score veszte is lett. A direktor ugyanis kitalálta, hogy Samuel Barber Adagio vonósokra című művét kell, hogy követendő példának tekintse. Noha Delerue próbált megfelelni ennek az elvárásnak, és aláfestése sok tekintetben rokon Barber művével, azonban annak tökéletességét nem tudta megütni. Stone így Delerue muzsikáját szinte alig használta, helyette pedig az Adagio vonósokra került a képek alá. Emellett a Jefferson Airplane, Merle Haggard, a Smokey Robinson and The Miracles, illetve a The Rascals felvételei is hallhatók a filmben. Delerue – amellett, hogy felvezényelte Barber művét és a képekhez igazította – néhány jelenethez saját muzsikával is hozzájárult. Ezekben hallható, hogy a pátoszos vonósok tekintetében nála sem volt hiány. 


A szakasz sikere után nem volt nehéz összehoznia egy új projektet, ez a szabad kéz pedig ismét egy remek alkotást eredményezett, az 1987-ben bemutatott Tőzsdecápákat. Stone iskolai barátját, Stanley Weisert kérte meg, hogy dolgozzanak ki egy új sztorit. Weiser egy az ötvenes évek világába elkalauzoló történetet vetett fel Stone-nak, méghozzá az akkor komoly visszhangot kiváltó tévés vetélkedős visszaélések botrányát. A kiskapukat kihasználó producerek és a játékosok becstelen szövetkezését feldolgozó tervből Stone-nak csupán a pénzügyi machinációk, az ügyeskedés és a romlott üzletemberek világa tetszett meg, így azt javasolta szerzőtársának, hogy ezen a vonalon haladjanak tovább, de már a jelenbe helyezzék mindezt, méghozzá a Wall Street világába. Édesapja révén is érintett volt a brókerek világában, s úgy vélte, egy ilyen filmmel rá is emlékezhet. A forgatókönyv megírása közben több jelentős és neves pénzügyi guru is az írók szeme előtt lebegett, s nem titkoltan belőlük született meg a filmtörténelem egyik legendás alakja, Gordon Gekko karaktere. Weiser egyébként azt is elárulta, hogy Gekko gyors, már-már követhetetlen beszédstílusát Stone-ról mintázta. A gyors millióktól megszédülő fiatal, karrierista bróker, Bud Fox történetszálát tekintve pedig olyan műveket vett alapul Stone, mint A nagy Gatsby, a Bűn és bűnhődés vagy A zarándok útja. Fox szerepe iránt hevesen érdeklődött Tom Cruise is, ám Stone rögtön Charlie Sheenben találta meg a kissé merev, naiv Wall Street-i újoncot. A Gekko karakterét megformáló színészt azonban nem volt ennyire könnyű megtalálni. A stúdió Warren Beattyt favorizálta, ám Stone inkább Richard Gere-t akarta a szerepre, akit viszont hidegen hagyott a lehetőség. Ekkor merült fel a rendezőben Michael Douglas neve, aki viszont közismerten elfoglalt ember volt, sokan óvták is tőle, hogy neki adja a szerepet, mivel úgy vélték, saját projektjeivel fog majd törődni, és nem a filmmel. Végül nem a kétkedőknek lett igazuk, mivel Douglas lehengerlő és emlékezetes alakítást nyújtott, melyért Oscar-díjban is részesült. Érdekesség, hogy Sheen filmbeli apját a valódi, Martin Sheen formálta meg.

A mozi zenéjének megírására hollywoodi pletykák szerint Jerry Goldsmitht kérte fel a rendező, ám végül mégsem a legendás zeneszerző neve került fel a stáblistára. Goldsmith úgy nyilatkozott, hogy bár felkérték őt, ám végül nem került rögzítésre semmi. Alex Kitaman Ho, a film producere viszont azt mondta, hogy Goldsmith felvett bizonyos mennyiségű muzsikát, ám a munkamenet során kirúgták, vagy más vélekedés szerint Goldsmith viharzott ki a stúdióból feldúltan. Mindenesetre az ide komponált jazzes témát később szintis verzióban A földönkívüli zsaru esetében használta fel, majd az Oroszország-háznál szimfonikus körítéssel. A Tőzsdecápák score-jának megírására végül Stewart Copeland lett felkérve. Stone kísérletezgetős kedvében volt e mozijánál is, ezért esett választása egy nem túl gyakorlott zeneszerzőre, a The Police egykori dobosára. Copeland az 1983-as Rablóhal Golden Globe-ra jelölt score-ján kívül a Tőzsdecápákig nem igazán alkotott értékelhetőt a filmzenék világában, s igazából sohasem vált meghatározó, keresett komponistává Hollywoodban. Stone ismét csak betétdalok tömkelegét választotta ki, így a score-ra csupán a másodhegedűs szerepe várt, ami igazából hallható is. Döntően elektronikus muzsikát hozott össze Copeland, olyan stílusban alkotott, melyről lassan harminc év távlatából nehéz elhinni, hogy ez valakinek anno tetszett, de ha így is volt, ma már nyugodtan kijelenthető, hogy teljességgel elbukta az idő próbáját ez a tévéfilmes hangzás. Helyenként rendkívül idegesítő, visító, vonósokat imitáló szintetizátorral borzolja a kedélyeket Copeland, máshol pedig hangminták garmadáját vetette be. Ezek még úgy, ahogy magyarázhatók is lennének, hiszen a kutya- és farkasüvöltés, illetve ugatás még passzol is a brókerek világához, de zeneként elég furcsán hat mindez. A score igazából akkor van a helyén, amikor a szerző visszakalandozik a The Police-ból is ismert szintis, rockos stílushoz, ám ezen percek száma elenyésző. Az aláfestéshez ugyanakkor jól passzol több kiválasztott dal is, sőt érezni, hogy minden bizonnyal kötelező volt Copelandnek tanulmányoznia David Byrne és Brian Eno My Life in the Bush of Ghosts című 1980-as albumát, melyről két szám is elhangzik a filmben.


Stone és Copeland útjai 1988-ban ismét keresztezték egymást. Stone ekkor forgatta le a színészként ismert Eric Bogosian színdarabja alapján a Szól a rádió! című filmjét. A mozi gyakorlatilag egy könnyed levezetés volt a megfeszített tempóban elkészített nagy produkciók után, s talán a visszafogottsága miatt nem is olyan ismert alkotás a direktor életművében. A film ugyanakkor rendkívül jó kritikákat kapott, s bensőséges minimalizmusa miatt Stone életművének egyik különös darabja. Bogosian egyébként nemcsak a sztorit szolgáltatta, mivel Stone a főszerepre is őt kérte fel, s mindez olyan jól sikerült, hogy egy Ezüstmedve is összejött az alakítással. Az 1984-ben meggyilkolt ellentmondásos rádiósról szóló filmhez tehát Copelandet kérte fel Stone. A komponista stílusban nem sokban tért el a Tőzsdecápáktól, a szintis, mára már idejétmúlt hangzás mellett a ritmusokkal játszott el leginkább. A helyenként avantgárd jelzőt is megérdemlő muzsika hallgathatóságát tovább sújtja Stone dialógusos koncepciója, ugyanis az albumon helyenként felbukkannak filmbeli idézetek.


Stone 1989-ben folytatta a vietnami háborús élményeinek feldolgozását. Következő alapanyaga Ron Kovic, vietnami veterán önéletrajzi könyve volt – mely egyébként az egyik legolvasottabb veteránbeszámoló volt az USA-ban. Kovic háborús szenvedése nagyon megindította Stone-t, aki végül felkérte a veterán katonát, hogy a forgatókönyv kidolgozásába is szálljon be mellé. A Született július 4-én A szakaszhoz hasonlóan szintén komoly kritikai és közönségsiker lett, a nyolc Oscar-jelöléséből kettőt díjra is váltott, a legjobb vágás mellett Stone a legjobb rendezőnek járó elismerést is újból hazavihette. A főszerepet játszó Tom Cruise első igazán komoly szerepében nem okozott csalódást, erős, emlékezetes alakítása szintén Oscar-jelölést ért, a Golden Globe-ot egyébként meg is nyerte a színész. Bár a rendező eredeti terve az volt, hogy egyenesen Vietnamban forgatja le a mozit, ám ebbéli szándékát addig nehezítették, hogy végül a Fülöp-szigeteken volt kénytelen felvenni. 

A rendező ismét új zeneszerző után nézett, ám a Született július 4-én esetében már valóban rátalált arra a hangra, amit keresett. Ezt a hangot pedig John Williams szolgáltatta. A komponista ekkoriban több politikai jellegű mozi aláfestésének megírását vállalta el: A Nap birodalmával indult mindez, s egészen a kilencvenes évek végéig kilenc ilyen jellegű alkotása volt, ebből pedig három Stone-film. Ezen score-ok, bár részleteikben különböznek, de alapvető stílusuk hasonlatos. A Született július 4-én esetében már megmutatkozott mindez, vagyis a komor, beforduló, ám mégis jellegzetes témával bíró kompozíciók világa. Noha Stone dalokkal keverte Williams helyenként megindító, már-már slágeres jellegű dallamait, ám a film zenei szempontból mégis a maestro közreműködése miatt jelentős, nem is véletlen az ebbéli Oscar-nomináció sem. Különösen hangsúlyosak ezen művekben a szólóhangszerek: legfőképp a rezesek a jellemzőek, közülük is a Tom Morrison által megszólaltatott trombita, mely tökéletes kifejezője volt a magányos, kivetett háborús hősnek. Williams kiemelt szerepet szánt a zenének, a képek alatt a nézőt egyszerűen manipulálja a szimfonikus muzsika. A komponista ebben az időszakban rengeteg koncertmuzsikát is írt, ezek pedig lényegesen eltérnek filmzenés munkásságától. A Született július 4-én azonban inkább a koncertmuzsikáival mutat rokonságot, így nem véletlen, hogy öttételes szvit verzió formájában koncertjei műsorán is gyakori szereplő a darab. A score egy része azonban kifejezetten a képek alatt működő, elektronikus, disszonáns kompozíciók sora, ezekkel pedig igen tudatosan játszott az aláfestésben a szerző. A szimfonikus főtémát ugyanakkor nyugodtan Williams legszebb vezértémái közé sorolhatjuk.


Brian De Palma, Martin Scorsese és William Friedkin kiváló rendezőkben sok minden közös van, például az is, hogy mindhármuk tervbe vette, hogy filmet készít a legendás The Doorsról és frontemberéről, a tragikusan fiatalon elhunyt Jim Morrisonról. S mindhárom direktorban közös az is, hogy végül egyikük filmterve sem jött össze a témában, nem úgy Oliver Stone-é, akinek Morrisonék hatalmas kedvencei voltak. Igen döcögősen indult a film elkészítése, hiszen a banda élő tagjaival is egyeztetni kellett, s mivel egy ikonról volt szó, nem lehetett felületes, semmitmondó szkripttel hozzálátni a forgatáshoz. Stone első próbálkozása azonban nem jött össze, mivel elég nagy hangsúlyt akart helyezni az együttes vad éveire, leplezetlenül bemutatva, milyenek voltak a srácok. A banda tagjai ezt azonban nem vették jó néven, sőt volt, aki meg is sértődött a terveket látva, így Stone koncepciója elbukott. Inkább egy másik zenés projektjét, az Evitát kezdte előkészíteni, ám anyagi problémák miatt ez a projekt is parkolópályára került. Időközben, A szakasz sikere okán, a tagok rájöttek, hogy rábízhatják magukat Stone-ra. Nem mindegyikük támogatta őt, Robby Krieger például ellenezte személyét, de a forgatás idején együttműködött vele, majd a bemutató előtt már elhatárolódott a kész műtől. Ray Manzarek szintén nem lelkesedett Stone koncepciójáért, mivel ő azt szerette volna, ha a tagok egyforma mértékben kapnak teret a filmben, s nem csak Morrison lenne vezérszereplő. Egyedül John Densmore lelkesedett a rendezőért és a kész produkcióért. Az 1991-ben, The Doors címmel megjelent film azonban elképesztően megosztó lett, a banda szakértői, Morrison életrajzírói kikeltek Stone ellen, mondván: semmit nem hallgatott meg abból, amit javasoltak neki, inkább saját ötletéhez ragaszkodott, még ha nem is volt igaz. Mivel sok rendező jött számításba az idők során, így rengeteg nagy sztár neve merült fel Morrison megformálójaként. Tom Cruise, Johnny Depp, John Travolta és Richard Gere a nyolcvanas években aspirált a szerepre, sőt Bono és az INXS-ből Michael Hutchence neve is felmerült. Stone egy időben a The Cult frontemberét, Ian Astburyt ostromolta, ám ő elutasította a lehetőséget. Majd, bármennyire is furcsa, a Willow-ban nyújtott alakításával Val Kilmer is felhívta magára Stone figyelmét. A színész aztán Morrisonnak beöltözve, The Doors-dalokat énekelve elkészített egy kis videót, amely végül annyira jól sikerült, hogy nála landolt a szerep. A filmben elhangzó számokat újra felvették, természetesen Kilmer énekhangjával. A mozi zenéje teljes egészében a banda dalaira épül, így eredeti score nem is született hozzá.


Stone A szakasz, a Tőzsdecápák és a Született július 4-én révén kellő tekintélyt szerzett magának Hollywoodban ahhoz, hogy az Egyesült Államok története legfelkavaróbb bűntényének körülményeit kellő bátorsággal vászonra vigye. A John F. Kennedy elleni merénylet a mai napig kérdőjelek tömegét veti fel, és talán már ember sincs a Földön, aki minden kétséget kizáróan elhinné, hogy csupán egyetlen bérgyilkos, Lee Harvey Oswald műve lenne. Stone az 1991-es JFK – A nyitott dossziéban egy New Orleans-i ügyész, Jim Garrison saját nyomozásából készített regényét dolgozza fel, aki hamar elvetette az egymerénylős elméletet, s ahogy egyre mélyebbre ásta magát az ügyben, úgy derült fény számos apróságra, mely rávilágított ugyan, de hivatalosan mégsem állt össze soha politikai összeesküvéssé. A majdnem háromórás filmet nem csupán az teszi izgalmassá, hogy fantasztikusan mozog a dokumentumfilm és a klasszikus krimi műfaja között, de minden egyes, az ügyben valamilyen formában érdekelt karaktert zseniális színész formál meg. A főszerepet, Jim Garrison ügyészt a pályája csúcsán lévő Kevin Costner formálja meg, mellette olyan nevek tűnnek még fel, mint Gary Oldman, Tommy Lee Jones, Kevin Bacon, Sissy Spacek, Donald Sutherland vagy Joe Pesci, ráadásul minimális jelenetekhez is neves sztárokat szerződtetett Stone, így Jack Lemmon és Walter Matthau is felbukkannak a moziban. A produkció csak igen lassan találta meg a nézőit, ám végül mégis sikerfilmmé vált, ami a bevételében is megmutatkozott. Nyolc Oscar-jelöléséből egyet Stone, egyet pedig a komponista, John Williams érdemelt ki. 

Williams épp Steven Spielberg Hookjához írt aláfestést, amikor hozzá kellett volna fognia Stone mozijához is. Ez azonban leterheltsége miatt nem működött, a rendező viszont ragaszkodott a szerzőhöz. Williams így egy nem szokványos módszerét választotta a filmzeneírásnak. Hat főbb témát dolgozott ki, ezekre pedig rövidebb szviteket írt még azelőtt, hogy látta volna a kész alkotást. A forgatás helyszínére is elutazott, a New Orleans-i forgatás alatt látogatta meg a stábot, itt értette meg igazán, hogy mit is szeretne Stone a filmmel, s hogy milyen irányba is kellene vinni a score tónusát. A muzsika tökéletesen segíti a látványt, így a különböző szálak egyre nagyobb összekuszálódását sok zavaró effekt és nem hétköznapi harmónia kíséri, míg a főtéma különböző változatai elsősorban az igazság feltételezett győzelmét hivatottak hamisítatlan amerikai muzsikával kifejezni. A kiadott bő egyórás lemezen alig negyven percet tesznek ki Williams szerzeményei, ám ebben az esetben nem elkülönítve, hanem a dalokkal keverve, ami tovább nehezíti az egyébként is nyugtalanító muzsika befogadását. Az instrumentális szerzemények egyik legkiemelkedőbbje a főtéma, melyet olykor katonás pergődobos kíséretben mutat be csodaszép trombitaszólóval és kürtkísérettel, néhol hozzájuk a nagyzenekar is bekapcsolódik, teljessé téve az ünnepélyességet. Ezt a témát kétszer zongorán is elővezeti a komponista. 


Stone Vietnam-trilógiájának befejező darabja – Tommy Lee Jones, Haing S. Ngor, Joan Chen és Hiep Thi Le főszereplésével – 1993-ban került bemutatásra. Az Ég és föld a sorozat legkevésbé elismert alkotása, bár így is komoly munka, tökéletes ábrázolója a háborús pusztítás egyénre gyakorolt borzalmainak. A Le Ly Hayslip memoárjából készített forgatókönyv egy vietnami, rengeteg borzalmat átélt falusi kislány tragédiáján és megmenekülésén keresztül mutatja be a háború szörnyűségét. A kevéssé jól fogadott mozi nem igazán tudta átadni a pusztítást elszenvedő lány valódi történetét, kissé nehezen értelmezhető alkotás lett, bár a vizualitás terén nem lehet ok a panaszra. Stone a zenét tekintve újból egy nem igazán gyakorlott komponista után nézett, választása pedig a new age egyik húzónevére, Kitaróra esett. Az elektronikus zene távol-keleti nagykövete azonban egy olyan muzsikával állt elő, melyre senki nem számíthatott. A szintetizátorok világát szinte minimálisra vette, szimfonikus zenekart alkalmazott, tradicionális népzenei hangszereket, énekeseket vetett be, s tökéletesen keverte a nyugati típusú zenét a keletivel. Az efféle mixelés nagyon ritkán működik, Kitaro azonban mindezt tökéletesre fejlesztette, ennél hibátlanabbul, harmonikusabban ezeket az egymástól távol álló műfajokat, hangszereket már nem lehet keverni. A score hangulata egyértelműen keleti, ám a nagy ívű szimfonikus közjátékok miatt van egy nyugati, komolyzenei hangzása is. Sok, szinte alig használt kiváló dallam mellett a fő-, pontosabban a szerelmi téma a score igazi ékessége, melyet sajnos nem vet be olyan sokszor a szerző, mint amennyit a motívum megérdemelt volna. Noha Kitaro teljesen újonc volt a filmzenék világában, ennek ellenére azonban a kilencvenes évek egyik legszebb muzsikáját szállította, melyért teljesen megérdemelten vihette haza a Golden Globe-ot.


Oliver Stone a Kennedy-gyilkosság mellett Richard Nixon történetét is feldolgozta, amivel ismét rengeteg pozitív kritikát és elismerést zsebelhetett be. Az 1995-ben bemutatott Nixon című, háromórás alkotás a politikus életét a gyermekkorától kezdve mutatja be annak minden pozitív és negatív oldalával úgy, hogy egyfajta dokumentarista stílust közelít meg a sok narráció, illetve flashback révén. A produkció legérdekesebb részének persze a felnőttkori cselekedeteinek bemutatása számít, ami nemcsak a forgatókönyvíróknak, hanem Anthony Hopkinsnak is köszönhető, aki zseniális alakítást nyújt. Stone újfent John Williamshez fordult segítségért a megfelelő atmoszféra megteremtése érdekében, s ő újfent tőle nem megszokott módon közelítette meg a feladatot. A JFK – A nyitott dossziéhoz hasonlóan ezen alkotás is különleges állomásnak tekinthető a szerző életében, hiszen itt nagyítóval kell keresni azokat a nagy ívű szimfonikus megoldásokat, amelyek oly naggyá tették őt. Előkerültek az addig mellőzött szintetizátorok, és tőle szokatlan, inkább atmoszférikus, meglehetősen sötét tónusú aláfestés született. A trióból a Nixon zenéje lett a legfeszültebb darab, ahol olyan disszonáns harmóniák követik egymást, melyekkel ritkán találkozhatunk a szerző egyéb muzsikáiban. Oliver Stone elmondása szerint "Williams tényleg eltalálta Nixon sötét oldalát, mégis adott mellé egyfajta nagyságot, és az a klasszikus zenei megközelítés, amellyel ez a grandiózus árnyalat létrejött, leginkább azt a Gustav Mahlert idézi, akit egyébként Nixon a kedvenc zeneszerzőjének tartott". S ha tüzetesebben vizsgáljuk a score-t, könnyen felfedezhetjük benne az új Star Wars-trilógia Sith-témájának előzményét.


A rendező legtermékenyebb időszakában, a kilencvenes évek első felében született meg az egyik, ha nem a legellentmondásosabb alkotása, a Született gyilkosok. Noha a film forgatókönyvét Quentin Tarantinónak szokás tulajdonítani, ám Tarantino eredeti ötletét alaposan átalakították a forgatókönyvírók. Woody Harrelson, Juliette Lewis, Robert Downey Jr. és Tommy Lee Jones mellett ismét több ismert színész tűnt fel a kisebb szerepekben is, hiszen ekkor még egyfajta rang volt egy Oliver Stone-moziban szerepelni. A rendező a kimerítő Ég és föld után valami egyszerűbb történetet akart, s úgy vélte, Tarantino ötlete jó lehet, ám azt szinte teljesen átszabatta, a médiának nagyobb szerepet szánt, és sok dialógussal pakolta tele a forgatókönyvet. Ez a stúdió nemtetszését is kiváltotta, hiszen ők eleinte egy tipikus akciófilmnek álmodták meg a mozit. Azonban a média bűnözőkre irányuló gátlástalan figyelme és szenzációhajhászása sokkal jobban izgatta a direktort, ebben a történetben mindez pedig benne is volt. A mozi zenei aláfestését ismét összeválogatott számokból és minimális score alkalmazásával képzelte el Stone. A film zenei producerének Trent Reznort, a Nine Inch Nails frontemberét kérte fel, aki egy turné közben, a szállodai szobákban hozta össze a dalokat. "Stone azt kérte, hogy dolgozzunk ki valami érdekes zenei kollázst, amiben szerepet kapnak a filmből kiszedett dialógusok, már meglévő, ám átalakított dalok és ezeket összekötő darabok". Reznor olyan előadók dalaival játszott el, mint Patti Smith, Leonard Cohen, Peter Gabriel vagy a Cowboy Junkies. A filmben pedig hallható még a Rage Against the Machine-től vagy a Marilyn Mansontól is dal. Reznor természetesen nemcsak szerkesztgetett, hanem dalt is írt, például a "Burn"-t. A dalok mellett szerény score is meghúzódik, melyet egy ütőhangszerek terén jártas művész, Brent Lewis komponált, aki egyébként már a JFK – A nyitott dosszié score-jába is besegített. Érdekesség, hogy ezt sem egyedül követte el, mivel két segítője is akadt Tom Hajdu és Andy Milburn, azaz a tomandandy személyében. Az ő munkájukat azonban csak a film alatt ismerhetjük meg, mivel kiadásra nem került. 


Az 1997-es Halálkanyar ismét egy levezetésnek nevezhető a rengeteg fajsúlyos mozi után, ám végül ez sem lett egy könnyű darab. John Ridley megtörtént eseményeket feldolgozó regénye az amerikai vadnyugatra kalauzolja el az olvasót, igaz, nem a pisztolyhősök korába, hanem napjainkba. Stone az ebben rejlő lehetőséget látta meg, hogy forgathat egy olyan westernt, ami az is, meg nem is. A történetet egy valós esemény ihlette: az 1980-as évek elején egy férfi délnyugaton eltűnt egy kisvárosban, és soha többé nem került elő – ám a film ezt csak nyomokban követi, hiszen egy kerek egész történetet gondolt ki hozzá Stone. Sean Penn először visszautasította a szerepet, időbeli konfliktusokra hivatkozva, így Bill Paxton váltotta őt, aki azonban egy héttel a forgatás kezdete előtt kilépett, és szerencsére Penn ekkor már elérhetővé vált. Grace szerepét eredetileg Sharon Stone-nak szánták, ám a színésznő nem vállalta el, mert kevesellte a fizetségét, kapóra jött viszont a pályája elején járó, szép reményű Jennifer Lopez. Eredetileg Marlon Brando is szerepelt volna a filmben, ám karakterére Stone Jon Voightot sokkal testhezállóbbnak találta. Ám a neves színészek sora itt nem szakad meg, hiszen Joaquin Phoenix, Claire Danes és Nick Nolte is játszik a moziban. Stone-ban kétségkívül benne maradt a Született gyilkosok, hiszen a Halálkanyar igencsak emlékeztet a korábbi botrányfilmjére. A lassítások és gyorsítások kifejezetten komoly párhuzamot vonnak a két alkotás között. A történet sem lett eléggé kidolgozva, sőt, kifejezetten sablonos megoldások is akadnak, melyekre korábbi Stone-mozik esetében nem volt még példa. A filmet döntően ezért nagyon vegyesen értékelték a kritikusok, és ugyan pozitív recenziót is találhatunk róla, ám a negatív kritikák többségben voltak. 

A westernes párhuzam erősítése okán a zeneszerző posztját az akkor sokadik virágkorát élő Ennio Morricone kapta. Az olasz szerző műve a filmhez hasonlóan megosztóra sikerült. A régi Sergio Leone-mozikhoz komponált aláfestéseinek világát jól megidézte, mind a dallamokkal, mind pedig a hangszereléssel. A bendzsó, a szájharmonika, a gitár és a basszus tökéletesen lett átmentve a régi nagy muzsikáiból, ám az összhatás már elmarad azokétól. A jól ismert karakteres főtéma hiányzik, enélkül pedig az efféle muzsika nehezen befogadható, ráadásul Morricone megpróbálkozott valami hasonló téma felépítésével, ám ez nem jött össze. Bár kétségtelen, hogy van egy jól eltalált vezérdallam, ám mint az nála megszokott, hamar elfelejtődik, a score nagy része így a tipikus, nehezen befogadható Morricone-ujjgyakorlatok típusába tartozik. Hangulatfestő vonósok közé beépülő, dallamot játszó szólóhangszeres tételek adják az aláfestés gerincét. A film minden összetevőjén érezni az erős művészi kifejezésre való törekvést, így a score-on is tetten érhető mindez. Ugyanakkor a szerző sötét humora is felbukkan helyenként, sőt olykor kifejezetten élvezetesek a feszült kompozíciói és a női vokálos melankolikus darabjai, de nem erről a muzsikáról marad emlékezetes az olasz maestro. 


Filmtörténeti és különösen filmzenei szempontból ugyan nem kiemelkedő alkotásról van szó, de a teljesség kedvéért említsük meg, hogy Stone két évvel később a Minden héten háborúval jelentkezett. A többek közt Al Pacinót, Cameron Diazt, Dennis Quaidet, James Woodsot és Matthew Modine-t felvonultató alkotás az amerikai foci kemény világába kalauzolja el a nézőket. Az aláfestésért Richard Horowitz felelt, akinek – bár több mint húsz éve a pályán van – zeneszerzői karrierjében ez lett az egyetlen alkotás, mely egy szűk nézői körön kívül is ismertté vált. A szerző score-ja kiadatlan maradt, aminek megváltozására kicsi az esély, mindössze egy egyórás promóciós albumon látott napvilágot. A mozi inkább a betétdalokra koncentrál, soundtrackjén pedig olyan neveket találunk, mint Moby és Kid Rock, vagy a produkcióban színészként is feltűnő LL Cool J, akié mellett egy másik szereplő, Jamie Foxx egyik száma is felkerült az albumra.


Stone a kétezres évek elején, pályafutásában először, teljesen eltávolodott szeretett hazájától, sőt jelen kortól is, s egyenesen az ókorban keresett magának témát. A Nagy Sándor életét bemutató, nagyszabású, látványos eposz, a Nagy Sándor, a hódító végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A rendező a valósághoz minél jobban igazodó adaptációt szeretett volna, ezért a forgatókönyv alapjául egy oxfordi történész professzor, Robin Lane Fox könyvét választotta ki. A színészgárda ismét igen impozáns lett, Colin Farrell, Anthony Hopkins, Angelina Jolie, Val Kilmer és Jared Leto mellett Rosario Dawson is szerepel az ókori eposzban. A fogadtatás azonban nagyon más lett, mint amire számítani lehetett, hiszen a negatív kritikák – melyek már jóval megelőzték a premiert – megtették hatásukat. Görög jogászok egy csoportja pert fontolgatott a direktor ellen, mivel a főhőst erősen biszexuálisnak állította be, de a bukáshoz az is nagyban hozzájárult, hogy az Egyesült Államokban Nagy Sándort és korát az iskolában tulajdonképpen nem is tanítják. Európát ellenben meghódította a Nagy Sándor, a hódító, némileg mérsékelve a gyártókat ért anyagi veszteséget. Stone maga is elismerte, hogy komoly gondok vannak a filmjével, így azt újravágta, jeleneteket vett ki és rakott be, így pedig egy mozgalmasabb alkotás jött létre. Később úgy gondolta, hogy egy óriási, terjedelmes eposzt is ki lehetne hozni a filmből, ezért 2007-ben ismét a vágószobába vonult, végül a stúdió kérésére a 215 percesre vágott verzióból még egy kicsivel rövidebb verzió is készült 2012-ben. 

Stone egy ügyes húzással a film zenéjét az egyik legnépszerűbb filmzeneszerzőre, Vangelisre bízta. Noha a görög komponista nem sok mozi muzsikáját jegyzi, ám ismertsége és slágeres muzsikái mégis kiemelik őt. A szerző utolsó nagy filmes dobása, az 1492 – A paradicsom meghódítása muzsikájához nyúlt vissza, s az ott megismert stílust fejlesztette tovább. A szintetizátor mellett e score-ban azonban jóval nagyobb teret kapnak a szimfonikusok, és természetesen kórusra írt részből is akad nem kevés. A szimfonikus hangzás megteremtéséért, a hangszerelésért és a karmesteri munkáért Nic Raine felelt. Emellett igen jelentős a népzenei elemek aránya, a mozgalmasabb jelenetek esetében hallható muzsika pedig nem lógna ki egy Hans Zimmer-féle akciómozis aláfestésből sem. Néhány tétel már a forgatás előtt megszületett, főleg a táncrészek muzsikáival kellett a képek ismerete nélkül Vangelisnek foglalatoskodnia. Jóval több zene született, mint ami a CD-re került, és a szerző tervezte is, hogy egy második lemezt is kiad majd, ám a film bukása eltörölte ezt a szándékát. 


A 2006-os, World Trade Center című darabjában természetesen a 2001. szeptember 11-i katasztrófának állít emléket a direktor. Kissé eltérve az addig rá jellemző stílustól, nem kritizál, nem ás a mélyre. E művében arcokat emel ki a tömegből, ezáltal hollywoodiasabb módon szolgálja ki a szomorú évforduló iránti érdeklődést. Stone az ikertornyok leomlásának többezernyi áldozata közül két túlélőt ragadott ki, John McLoughlint és Will Jimenót. A két rendőr (Nicolas Cage és Michael Pena megformálásában) abba az összeverbuválódott mentőcsapatba tartozott, mely az első repülőgép akkor még nem szándékosnak vélt becsapódása után egyből útnak indult menteni a magasban rekedteket. A mozi valahol egy kihagyott ziccer, mert Stone nem a tőle megszokott bátor hozzáállást tanúsította a sztorit tekintve, itt sokkal inkább az emlékezésé volt a főszerep. Craig Armstronghoz fordult muzsikáért, aki egy vérbeli Armstrong-művet szállított, mindenféle radikális ötlet nélkül, ami azonban nem hátrány, mivel a score nem tolakodik az előtérbe, csupán a képek alatt segíti a nézőt a tragikus események feldolgozásában. Szeptember 11-éről a szerző már megemlékezett a maga módján 2002-es As If to Nothing című önálló albumán, az Evan Dandóval közös, végtelenül szomorú "Wake Up in New York"-kal. Legújabb munkája mintha annak egyfajta továbbgondolása lenne, feldúsított hangzással. Mintegy a két főhősre való utalásként, a gyönyörű főtémát méltóságteljesen játszó szimfonikus zenekar játéka mellett középpontba két szólóhangszert, a csellót és a zongorát helyez, és utóbbi instrumentum mögé ő maga is odaült a felvétel során. Ugyanazon a csendes pályán mozog minden, néhány téma variálásával – ám bármelyik pillanatba is hallgatunk bele, garantált, hogy a hallgatók többségét rabul fogja ejteni. A World Trade Center score-ja egy nagyon tapintatos hangzású zene, rekviem az áldozatokért, és egyben mementó hozzátartozóik számára.


Stone 2008-ban szerette volna leforgatni negyedik Vietnam-filmjét, a Pinkville-t, ám a forgatókönyvírók sztrájkja miatt nem tudott időben hozzákezdeni a mozihoz, amelyet a stúdió végül teljesen törölt. A rendező ekkor egy korábban megírt forgatókönyvhöz nyúlt, mely George W. Bush életére koncentrált. A külföldi pénzből finanszírozott W. – George W. Bush élete rekordgyorsasággal készült el. A forgatás májusban kezdődött, a film pedig októberben már a mozikba is került. Míg Stone másik két elnökös alkotása gyakorlatilag osztatlan sikert aratott és kultikusnak számítanak, addig a W. – George W. Bush életével a kritikusokat és a közönséget egyaránt sikerült erősen megosztania. Hiába az olyan színészek felvonultatása, mint Josh Brolin (aki Busht alakította), Richard Dreyfuss, Jeffrey Wright, Elisabeth Banks és Scott Glenn, a történet és annak tálalása – még ha tükröt is állít a valóságnak – nem jött be úgy, ahogyan arra számítani lehetett. A muzsikát Paul Cantelon készíthette el, aki még ifjú titánnak számít a szakmában. Stone bizalmát busásan meghálálta, és számos elismerésben is részesült a nagyrészt zongorajátékra épülő, és nem drámaiságot, hanem elsősorban játékosságot, könnyedséget sugalló muzsikája. Az olykor modern és leegyszerűsített keringőszerű tételek, illetőleg az olyan kiváló adaptációk, mint például a kánkán újragondolása, zökkenőmentesen gördítik végig a hallgatót a score-ból összeállított alig több mint félórás albumon, melyen persze néhány perc erejéig a feszültségteli dallamsorok is képviseltetik magukat – ám utóbbiak abszolút belevesznek a könnyed zongorafutamok sokaságába.


A Tőzsdecápák folytatásának lehetősége a kétezres évek közepén merült fel a stúdióban. Stone azonban eleinte elzárkózott ettől, ám a 2008-as pénzügyi válság hatására úgy vélte, lehet még a brókerek világában el nem mesélt történet. Azonban az egyértelmű volt, hogy Michael Douglas nélkül a folytatás nem készülhet el. A Tőszdecápák – A pénz nem alszik előkészítése során Stone és Douglas ismét beleásták magukat a pénzügyi világba, olyan üzletemberekkel is elbeszélgettek, akik – a filmbéli Gekkóhoz hasonlóan – csalás miatt börtönben ültek. A folytatáshoz szintén nívós szereplőgárdát hozott össze, ám Charlie Sheen és Daryl Hannah már nem tért vissza. A fiatalságot Shia LaBeouf és Carey Mulligan hozta, mellettük pedig feltűnt még Frank Langella, Susan Sarandon, Eli Wallach és Josh Brolin is. LaBeouf eléggé izgult is, hogy képes lesz-e Oliver Stone elvárásainak megfelelni, és amikor ezt a rendezőnek is felvetette, Stone egy elég kemény választ adott neki: "Tom Cruise sem volt jó színész, mielőtt velem dolgozott." A film végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a kritika vegyesen fogadta, ráadásul a közönség szimpátiáját sem sikerült elnyernie.

Zeneileg ismét az első rész eklektikus muzsikája tért vissza dalokkal és minimális score-ral. A nyúlfarknyi aláfestést Craig Armstrong szolgáltatta, David Byrne pedig szólóban és Brian Enóval kiegészülve is képviseli magát nem kevés dallal és instrumentális kompozícióval. A közel kéttucatnyi dalból összeválogatott albumon csupán Armstrong, Eno és Byrne képviselteti magát, így az jóval befogadhatóbb, mint az első rész CD-je.


A direktor eddigi utolsó filmje 2012-ben került a mozikba. A Született gyilkosok és a Halálkanyar társdarabjának is mondható Vadállatok sikerregényéből készült. Neves színészekből itt sincs hiány, Taylor Kitsch, Blake Lively, Aaron Taylor-Johnson, Demian Bichir, Benicio del Toro, Salma Hayek, John Travolta és Emile Hirsch mellett Uma Thurman is a gárda tagja volt, ám az ő jeleneteit Stone végül kivágta. A Vadállatok is vegyes fogadtatásban részesült az USA-ban, noha egy izgalmas, fordulatos alkotásról van szó. A film zenei anyagát ebben az esetben is aláfestés és dalok keveréséből gondolta ki Stone. Adam Peters score-ja ugyan igen rövidke, de ezen játékidő alatt is képes emlékezetes részekkel szolgálni. A dalok összeválogatása is jól sikerült, élvezetes elemeket sikerült kiválasztani. A nem eredeti zenéket tekintve nagyon eklektikus a felhozatal, hiszen John Tavener csodálatos "Eternity’s Sunrise"-a mellett tökéletesen megfér a Massive Attack "Paradise Circus"-a, az Anoushka Shankarral kiegészülő Thievery Corporation "Mandala" című szerzeménye, Peter Tosh reggae dala, vagy a kolumbiai Systema Solar afro-karibi stílusú "Quien Es El Patron?" című száma.


Stone az elmúlt években több dokumentumfilmet is forgatott, ezek során különös barátságba került Fidel Castróval és más szocialista diktátorokkal, például Hugo Chávezzel, s ezt sokan nem is veszik jó néven tőle. Azonban nem teljesen reménytelen a rendező jövője, hiszen a közelmúlt egyik legnagyobb botrányáról, az Edward Snowden által kirobbantott lehallgatási ügyről készül filmet forgatni, mely a tervek szerint 2016-ban kerül majd bemutatásra.