A filmzene világában nemegyszer botlik a rajongó különféle angol nyelvű kifejezésekbe, szakszavakba. Megpróbáltuk összegyűjteni, és hétköznapi nyelvre lefordítani őket.

Magyarul kiegészítő zene, amit nem a fő komponista ír. Ez általában akkor fordul elő, amikor a filmkészítők az utolsó pillanatban akarnak változtatni valamin, a zeneszerző viszont már nem ér rá ezzel foglalkozni. Ekkor egy éppen szabad komponistát kérnek fel, hogy írjon át egy-két darabot. Az új zeneszerzőt ilyenkor "additional composer" néven említik meg a stáblistán, de néha még ennyit se kap.

Szó szerint: izmosítás. A zeneszerzés ritka változata, elsősorban akkor használják, amikor japán filmeket akarnak forgalomba hozni az Egyesült Államokban. Ilyenkor az eredeti zeneszerzőt kérik fel, hogy bővítsen a zenén, és a korábban "néma" jelenetekhez írjon aláfestést, mondván: az amerikaiakat zavarná a hosszú csend. 

Ma már egyre ritkább, hogy egy filmzenét nem adnak ki score formában, és mindössze betétdalos soundtrack jelenik meg az alkotáshoz kapcsolódóan. Főleg régebben volt jellemző, hogy ilyenkor – nem hivatalosan – megjelentek CD-k, melyek az instrumentális zenét tartalmazták. Ezek "Complete Score" vagy "Expanded Score" néven is futhattak, és bolti forgalomban nem voltak kaphatók. E két elnevezés ma már hivatalos albumokon is megtalálható.

Magyar nevén katalóguszene, amely elsősorban kis költségvetésű filmekben, illetve tévéfilmekben szól. Ilyenkor a filmkészítő nem alkalmaz külön zeneszerzőt, hanem megrendel egy katalógust, amelyből aztán kedvére válogathat műfaj szerint csoportosított (horror, romantikus stb.) zenékből. Néhány kollekció egy-egy később kultuszfilmmé váló alkotás miatt akár híres és népszerű is lehet.

A híresebb filmek vagy nevesebb zeneszerzők főbb alkotásainak új kiadását takarja, ami legtöbbször valamilyen évforduló alkalmából történik (például a film premierjének huszonötödik évfordulója, vagy a zeneszerző hatvanadik születésnapja alkalmából). Ilyenkor néhány kiadatlan szerzemény is kerül a lemezre az eredetileg megjelentetettek mellé, és a csomagolás is igényesebb. 

Ezen albumok a filmben felcsendülő összes nagyzenekari zenét tartalmazzák, egyes esetekben még alternatívákat is egy-két tételnél. Ezek legtöbbször duplalemezes kiadások – ilyennek kellene lennie az összes filmzenének. 

A filmzeneszerzés legelemibb részecskéje. Egy cue egyenlő egy egybefüggő és megszakítás nélküli darabbal. Ez lehet egyetlen hangjegy vagy egy kilencperces egyveleg, mind egy cue-nak számít. Mivel ez így elég töredezett hallgatási élmény lenne, a cue-kat általában trackekbe rendezik, és az albumokra már így kerülnek fel.

Lényegében ugyanaz, mint a "Collector's Edition", csak itt a "művészi kiadás" nevet kapja a kiadvány. 

Egyes DVD-ken a zenei sáv külön megtalálható. Az ilyen jelöléssel ellátott filmzene onnan van lementve.

Olyan aláfestés, amely csupán a film európai változatában szól, az amerikaiban más hallható. Néhány produkcióhoz a forgalmazók egy másik zeneszerzővel új zenét íratnak, hogy például egy francia vagy angol film jobban szerepeljen a tengerentúlon (lásd még: U.S. version).

A hivatalosan kiadott zenén kívül tartalmaz még olyan trackeket is, amelyek nem kerültek fel a bolti CD-re. Megjelenhet hivatalosan is (például valamilyen évforduló alkalmából), de többnyire nem hivatalos formában találkozunk vele.

Az LD a hazánkban nem túlságosan sikeres lézerdiszk formátumot takarja, amely igazából Amerikában és Japánban hódított. Sok film tartalmazott különálló zenei hangsávokat, csakúgy mint a DVD-k, de ezek általában monóban szólnak, és eleve nehéz megszerezni őket.

Az előző kiadvány egyik változata. A lézerdiszkek korában népszerű volt dialógus nélküli, ám hangeffektes és filmzenés sávot is a lemezhez mellékelni. Igazából a jelentősége elhanyagolható lenne, ám néhány score (többek között korai Jerry Goldsmith-darabok) csak ilyen formátumban maradt fenn.

Valamely központi motívum, mely a műben többször visszatér, akár eltérő, akár azonos változatban, és egy adott cselekményhez vagy szereplőhöz kötődik. Ismert még vezérmotívumként is.

Magyarul korlátozott példányszámú kiadvány. Ilyen esetekben a CD-k limitált, gyakran számozott kiadásban jelennek meg, ami általában 200 és 5000 darab között változik. Ezt a kiadók nemcsak azért csinálják, hogy minél hamarabb elfogyjanak az áruk, de a fizetendő jogdíjak is töredékükre csökkennek, ha bejelentik, hogy csak korlátozott példányban adják ki a lemezt. Limitált kiadásokkal is foglalkoznak például az Intrada, a Milan és a Varése Sarabande kiadók.

Az a zene, amely a stúdiók rövid "főcíme" alatt hallható a filmek elején. Híres példa Alfred Newman 20th Century Fox- vagy Jerry Goldsmith Universal-logója.

Olyan válogatás (szó szerint egyveleg), amely több filmzenéből vonultat fel témákat. Általában válogatásalbumokon található.

Ezt a kifejezést alkalmazzák akkor, ha a zene jelenetről jelenetre, vágásról vágásra követi az eseményeket. Itt számos szinkronizációs pontot adnak meg a komponista számára, és főleg könnyed hangvételű vígjátékok, illetve rajzfilmek esetében alkalmazzák – mint például a Bolondos dallamok- vagy a Tom és Jerry-szériáknál.

Elsősorban a már kész ötletek egyszerűsített demonstrációja, mely során a zeneszerző általában csak szintetizátoros megoldással mutatja be ötleteit a rendezőnek vagy a producereknek. Lényege, hogy a filmkészítők még a költséges felvételek előtt meghallgathassák az adott jelenethez tervezett zenét, és esetleg változtatást kérhessenek rajta. 

Nagy példányszámban elkelt CD-k esetében szoktak megjelentetni "More Music" kiadást. Ezeken rendszerint az alapkiadványról lehagyott szerzemények lelhetőek fel, esetleg párbeszédekkel színesítve (ilyennel többek között A rettenthetetlen, a Titanic és a Gladiátor esetében egyaránt találkozhatunk).

Szó szerinti fordításban zenei felügyelő, akinek munkája elsősorban a betétdalok kiválasztására és a jogi háttér biztosítására korlátozódik, jobb esetben a zeneszerzőt segítő, a score-t és a dalokat összehangoló szakember.

Az a technika, amikor a rendező nem alkalmaz zeneszerzőt, hanem kizárólag dalokat használ, melyek szó szerint átveszik a score szerepét. Ez nem keverendő össze az üzleti megfontolásokból összeválogatott betétdalok alkalmazásával, mert itt a dal és a film között szoros kapcsolat van. A needle-drop első használója John Landis és Martin Scorsese volt, utóbbi a Dühöngő bikában alkalmazta először a technikát.

A szerzemények továbbgondolás előtti, avagy alapváltozata.

Akiadott zenék bizonyos részét egy idő után kivonják a forgalomból. Ezeket utána még lehet kapni elvétve külföldön vagy aukciós weboldalakon. Ide főként a korábban csak bakeliten kiadott zenék tartoznak, de egyre többször előfordul már a CD-k esetében is ilyen visszavonás (főleg a Milan Records lemezeinek esetében). 

Olyan darab, amely ugyan szerepel a filmzenealbumon, a filmből mégis kivágták. Az a különbség az unused (lásd lejjebb) zenéhez képest, hogy itt nemcsak a muzsika nem kerül a filmbe, hanem a hozzá tartozó jelenet is véglegesen a vágószoba padlóján marad.

Olyan darab, amelyet egy korábbi filmhez írtak meg, évekkel később pedig egy teljesen más alkotásban bukkan fel. Az egyik legismertebb példa, amikor a Drágán add az életed! utolsó jelenetéhez James Horner A bolygó neve: Halálhoz komponált zenéjéből vettek ki egy darabot. Az ilyen idézéseket általában nem tüntetik fel a stáblistán.

Olyan darabok, amelyek a filmzene korábbi kiadásán nem voltak hallhatók. Általában a lemez végén találhatók egy csoportban, de re-sequenced albumok esetében a helyes sorrendben illesztik be őket. Az ilyen zenék igazi örömet jelentenek a gyűjtőknek, de a legbiztosabb módja annak is, hogy újra megvegyünk egy olyan albumot, amely már megvan.

Pz a zene, amelyet limitált példányszámban adnak ki. Ilyeneket szoktak a zeneszerzők ismerőseiknek ajándékozni, az Oscar- vagy Golden Globe-bizottságnak elküldeni. Az első csoportnak szánt korongokat ezzel a felirattal látják el: "For Promotional Use Only. Not For Sale", a bizottság számára kiadottakon pedig ez áll: "For Your Consideration".

Olyan új kompozíció, amelyet a zeneszerző küld a filmkészítőknek, ha úgy érzi, hogy az adott filmet pont neki találták ki, és senki más nem alkalmasabb nála a feladatra. Jellemzője, hogy a producerek vagy a rendező soha nem kértek ilyet tőle, így általában meg sem hallgatják. Az öntevékeny komponista ilyenkor maga adja ki szerzeményét.

Van úgy, hogy egy album kiadása a jogdíjak miatt túl drága lenne, vagy az eredeti felvételek már elvesztek, a zenére viszont nagy igény van. Ilyenkor a kiadó megbíz egy szakembert, hogy hangszerelje újra és vegye fel a zenét. Ezek a kiadványok tehát nem eredeti felvételeket tartalmaznak, de legtöbbször nagyon jó minőségűek és egyben hiánypótlóak is – a legfontosabb ilyen munkák Nic Raine John Barry-felvételei és Joel McNeely Bernard Herrmann-kiadványai.

A hivatalos CD-ken a zene általában nem olyan sorrendben szerepel, mint ahogy a filmben, ezt a hibát próbálják korrigálni a rajongók a re-sequencing módszerével. Ez azt jelenti, hogy a hivatalosan kiadott anyagot feldarabolják, és helyes sorrendbe rendezik át. Ez valaha olyan mértéket öltött, hogy néhány kiadó a hatására újra megjelentetett régi zenéket, de már a helyes sorrendben kerültek a lemezre a darabok.

Azenei felvételeket nevezik így – ez a meghatározás független attól, hogy az adott művet hány muzsikus adja elő.

Az ilyen "elvetett" albumokon csak olyan zene hallható, amelyet végül nem használtak fel a filmhez. Az esetek túlnyomó többségében ezen kiadás zeneszerzője nem egyezik meg a végső verzió zeneszerzőjével. 

Olyan kiadvány, amely általában régi, már megjelent zenéket mutat be, gyakran digitálisan feljavított hangminőséggel, és korábban ki nem adott anyagokkal kiegészítve. Ilyen lemezek például a 2003-as James Bond-zenék újrakiadásai.

Filmzeneirodalmi műfaj, mely egy adott film teljes zenei anyagát elemzi a legelső hangjegytől a legutolsóig. Legegyszerűbb formája az egyszerű felsorolás, legbonyolultabb – és jóval időigényesebb – változata pedig a monografikus jellegű feldolgozás (ilyenek például Bill Wrobel Bernard Herrmannről írt munkái).

A filmhez írt szimfonikus, elektronikus vagy egyéb módon megalkotott, általában instrumentális zene. A CD-n szereplő zenék rendszerint nem a teljes score-t tartalmazzák. A filmzenei CD-k hossza régebben 30 és 74 perc között mozgott, a felső értéket a legritkább esetben érve csak el. Ez egy időben leginkább attól függött, milyen mély a kiadó zsebe, napjaink digitális megjelenéseinek köszönhetően azonban egyre többször találkozhatunk a teljes vagy ahhoz közel álló időtartamú aláfestésekkel.

Ez a kifejezés tükrözi a film helyszínének érzékeltetését, azaz hogy milyen, az adott tájegységre vagy népcsoportra jellemző hangszereket vonultatnak fel a score-ban. Azt, hogy az ilyen utalás milyen mértékben kerül bele a zenébe, általában a rendezővel történő egyeztetés dönti el.

Idősík-érzékeltetés. A jövőben játszódó filmek aláfestéséhez például használhatnak futurisztikus hangeffekteket is, egy középkori esetében pedig nyersebb hangszerelést.

A zene tartalmazza az effekteket, esetleg még párbeszédeket is.

Az ilyen kiadványokon a legtöbb esetben különféle előadók és zenekarok felvételei találhatók, amelyek optimális esetben valóban elhangzanak a filmben, sőt néha a stúdió által felkért előadók és zenekarok kifejezetten oda írt szerzeményei töltik meg őket. Azonban léteznek olyan válogatásalbumok is, melyeken mindössze egy-két ilyen szám hallható (legtöbbször a stáblista alatt), a többi pedig már korábban is létező dal. Ugyanakkor számos nagyzenekari zene jelenik meg úgy, hogy soundtrack felirattal látják el. Sajnos a magyar nyelvben nem alakult ki külön kifejezés erre, ezért is nehéz különválasztani őket. Így tehát ez a szó kétféle kiadást is takarhat. Honlapunkon mi alapvetően az instrumentális műveket nevezzük filmzenének, az énekes számokra pedig betétdalként hivatkozunk.

Olyan zene, amely egy adott jelenetben is elhangzik, tehát nemcsak a nézők hallják, hanem a filmbeli szereplők is. Ilyen például a rádióban szóló dal vagy a háttérben játszó éttermi zenekar muzsikája. Azért nevezik source-nak, mert a zene eredete meghatározható a filmben. Ilyen típusú szerzeményt csak nagyon ritkán ír a film zeneszerzője.

Olyan új kompozíció, amelyet a zeneszerző küld a filmkészítőknek akkor, ha külön felkérik erre. Ezek a zenék általában valamilyen ok miatt nem kerülnek a filmbe, de soha nincs hivatalos visszautasítás – ha ilyen mégis előfordul, már rejected zenéről beszélünk.

A már meglévő anyagot közösen tekinti meg a rendező, a producer, a zenei rendező, valamint a komponista. Ekkor határozzák meg azt, hogy milyen zene kerüljön a film alá, hol helyezkedjenek el az egyes részletek (vagyis cue-k), s hogy minderre mennyi idő áll majd a komponista rendelkezésére. 

Azaz szvit: olyan hosszabb zenei tétel, amely felvonultatja egy adott filmzene összes fontosabb témáját. Általában csak az album kedvéért állítják össze, de gyakran előfordul, hogy ez hallható a stáblista alatt is.

Azeneszerző és a film készítői a készülő zene irányvonalának meghatározásához különféle már létező anyagok meghallgatásával jutnak el. A komponálás kezdeti szakaszában használt temp score-ok lehetnek az adott szerző vagy más művész korábbi munkái is. Magyarul ideiglenes zenének is nevezhető, amellyel a zeneszerzőnek szemlélteti a rendező, hogy milyen jellegű darabot szeretne.

A filmzenealbumokon található szerzemény, amelyet gyakran több cue-ból állítanak össze az album producerei. A trackek esetében a legfontosabb szempont, hogy a lemez elejétől a végéig egyenletes legyen, ezért szokták a kompozíciók sorrendjét variálni, illetve bizonyos részeket kivágni az eredeti szerzeményekből.

Alapesetben olyan rövid zenére értendő, amelyet a filmelőzetesek alatt lehet hallani. Mivel legtöbbször a végleges filmzene még nem készül el addigra, amikor az előzetesek a mozikba kerülnek, a filmkészítők trailerzenét használnak. Ez lehet más filmekből származó darab, de rendszerint külön cégek foglalkoznak az efféle muzsikák gyártásával – ilyen például az Immediate Music. Ezek nagyon ritkán kerülnek rá az albumra, ám néha külön CD-n megvásárolható pár válogatás. Napjainkban viszont már akadnak olyan előadók és formációk (a legismertebb közülük a 2 Steps From Hell duó), melyek kifejezetten ebben a stílusban alkotnak és jelentetnek meg önálló, a filmektől teljesen független albumokat.

Ez a kifejezés a legtöbb esetben pejoratív jelző, tehát olyan darabot takar, amely minimális hangszer- és/vagy dallamhasználat mellett követi nyomon az adott cselekményt, s ha ekkor be is tölti funkcióját, önállóan hallgatva gyakorta pont emiatt nem állja meg a helyét, nem játszik kiemelkedő szerepet. Az underscore nevezhető akár töltelékzenének is. 

Olyan darab, amely ugyan szerepel az albumon, a filmből mégis kivágták. Az a különbség a feljebb említett outtake zenéhez képest, hogy itt a jelenet bennmaradt a filmben, csak a zenét szedték ki alóla valamilyen megfontolásból.

Olyan zene, amely csupán a film amerikai változatában hallható, a világ más tájain más szól a moziban. Erre azért van szükség, mert a terjesztők úgy gondolják, hogy egy hagyományos amerikai zene (szemben az európaival vagy a japánnal) sokkal kevesebb nézőt riasztana el a filmtől. Ilyenkor egy hollywoodi zeneszerző új zenét ír a filmhez (lásd még: european version).