Az idén hetvenéves Wolfgang Petersen azon rendezők körébe tartozik, akik ha csak egy filmet rendeztek volna életükben, akkor is beírták volna a nevüket a mozi történetének nagykönyvébe. A karrierje csúcsára A tengeralattjáró című alkotással már a pályája elején felérő német direktor hollywoodi produkcióinak száma ugyan elég csekély, ráadásul ezek minőségével is akadnak problémák, azonban a pályán eltöltött évtizedek alatt a tisztességes filmes iparosmunkák készítőinek egyik tökéletes megtestesítője lett. A kilencvenes években forgatott akciófilmjei szép summát termeltek a gyártó stúdióknak, így Petersen hamar a blockbuster-rendezők táborában találta magát. Alkotásainak témája mindig más volt, de szinte minden mozijának eleme a katonai környezet, vagy egy maréknyi csapat küzdelme a természeti elemekkel. Mivel szinte valamennyi filmjéhez új zeneszerzőt választott, Petersen mozijai esetében megfigyelhető, hogy komponistái milyen eltérő zenei kifejezésmódokat használtak hasonló eseményekhez, történetekhez.


Wolfgang Petersen kisebb tévés produkciók rendezése mellett, a Tetthely című sorozat egyik direktoraként tevékenykedett a hetvenes években. Ennek kapcsán ismerkedett meg Klaus Doldingerrel, a kiváló szaxofonossal, zeneszerzővel, akinek nevéhez fűződik a Tetthely főcímzenéje és számos rész aláfestése is. Pár nem túl jelentős tévéfilmes és mozis közös munka után Petersen az 1981-ben bemutatott A tengeralattjáró zenéjét is Doldingerre bízta. A második világháború idején, az Atlanti-óceánon zajló elkeseredett, hősies tengeri harc filmes feldolgozását méltán nevezik minden idők egyik legjobb háborús mozijának. A maga nemében műfajteremtő is, hiszen ezt követően számos film választotta helyszínéül a tengeralattjárókat. Bár Németországban rengetegen támadták Petersent az alkotása miatt, nemzetközi szinten egyöntetű dicshimnuszokat zengtek róla. Jelzi ezt a hat Oscar-jelölés is, melyből kettőt a direktor tudhat a magáénak. A film nyomasztó, klausztrofób jelenetei, a tengeri ütközetek és a hősies helytállás más és más zenei aláfestést kívántak. Doldinger így kedvenc hangszerét, a szaxofont nem is alkalmazta, inkább szintetizátorra, vonósokra és gitárra komponálta meg a score-t, néhol még popalapokat is felhasznált, a mélység zenei megjelenítésére pedig szonárhangokat alkalmazott. Az aláfestés azonban leginkább a főtémája miatt lett időtálló darab, a hősies, jellegzetes dallamot később a szerző és különböző előadók is feldolgozták. Noha a score-ba Doldinger nem tudta beépíteni a szaxofont, de koncertjein A tengeralattjáró főtémáját ezen a hangszeren adja elő.


A tengeralattjáró tehát Németországban akkoriban nem aratott osztatlan sikert, amit a rendező elég rosszul fogadott. Petersen a hazájától kapott elismerést és támogatást kevesellte ugyan, de következő moziját, a Végtelen történet című fantasyt (mely a mai napig az egyik legkedveltebb gyerekfilmnek számít), még német források felhasználásával forgatta le, viszont már angol nyelven. Zeneszerzője ismét Doldinger volt, aki újfent egy örökzöldnek számító főtémát komponált, a teljes score pedig lényegesen összetettebb lett, mint előző közös munkájuk aláfestése. Az Egyesült Államokban azonban némileg átfazonírozott zenével került bemutatásra a film. Az új score Doldinger témáit néhol átalakítva tartalmazta, sőt pár helyen Giorgio Moroder szintipop aláfestésével lett helyettesítve az eredeti muzsika. A filmből leginkább a Moroder által írt és Limahl által előadott "The Neverending Story" című, a toplisták élét megjáró dal lett a legidőtállóbb, mely csak az észak-amerikai verzióba került bele, az eredeti német változatban nem található meg.

Petersen a nyolcvanas évek közepén engedett az amerikai felkéréseknek, és elhagyta Németországot, rendezői pályafutását ezután Hollywoodban folytatta. Első ottani filmje a Kedves ellenségem volt, mely csúfos anyagi bukás lett, ráadásul a kritikusok sem fogadták túl jól a Dennis Quaid és Louis Gossett Jr. főszereplésével forgatott sci-fit. A rendező ugyan nem vitte (vagy vihette) magával Doldingert, de a Kedves ellenségem zeneszerzői posztját betöltő Maurice Jarre-tól mégis olyan zenét kért, amit valószínűleg Doldinger is komponált volna ehhez a mozihoz. A francia mester egy ambientes, szintetizátoros, hangeffektekkel teleszórt, tulajdonképpen tipikus nyolcvanas évekbeli aláfestést produkált.

A direktor hosszabb kihagyás után, 1991-ben rendezett ismét, ez volt a Tom Berenger, Bob Hoskins és Greta Scacchi főszereplésével bemutatott Szilánkok, mely a kora kilencvenes évekbeli thrillerek egyik elfeledett, érdektelen alkotása lett. Zeneszerzői posztjára Alan Silvestri lett kiszemelve, aki nagyzenekar és szinti alkalmazásával alkotta meg a score-t. A zaklatott, horrorelemekkel átszőtt aláfestés a filmhez hasonlóan nem hagyott mély benyomást az emberekben.

Lassan-lassan úgy tűnt, Petersen végleg beáll a kommersz álomgyári rendezők sorába, azonban jó érzékkel vállalta el a Célkeresztben című film direktori posztját. A Clint Eastwood főszereplésével forgatott politikai krimi visszahelyezte Petersent a biztos kezű rendezők körébe. A tőle megszokott módon ismét új komponistát keresett magának, választása pedig Ennio Morriconéra esett, aki az állambiztonsági küzdelemhez méltó, visszafogottan hazafias score-t produkált.


Két gyengébb és egy erősebb, Hollywoodban forgatott film után, 1995-ben a Vírus című mozival Petersen ismét a stílusteremtés útjára lépett. A biológiai katasztrófát feldolgozó film igazi sztárparádét hozott, olyan színészek tűnnek fel benne, mint Dustin Hoffman, Morgan Freeman, Cuba Gooding Jr., Donald Sutherland, illetve Kevin Spacey. A halált okozó vírus utáni izgalmas hajszában ugyan számos filmes klisét felvonultatott a direktor, ennek ellenére mégis szórakoztató, egyszersmind elgondolkodtató alkotást forgatott. A zeneszerzői poszt kapcsán ismét egy új komponistát szemelt ki. Az Afrikából elszabaduló vírus tombolásához a kontinens zenéjét műveibe jól beolvasztó James Newton Howardra esett a választása. Howard a vírus származási helyét a nagyzenekart kiegészítő afrikai énekhangokkal, leginkább a kilencvenes évek közepén kihagyhatatlannak számító Lebo M-mel, valamint különféle ütős hangszerek segítségével érzékelteti. A remek szerkezeti felépítéssel, erős és izgalmas megoldásokat kínáló dobszekcióval, valamint kiváló dallamvilággal rendelkező aláfestés előszele volt mindannak, amit a szerző a későbbiekben a King Kong, a Véres gyémánt vagy a Lány a vízben esetében tökélyre fejlesztett, de a szintén 1995-ben bemutatott Waterworld – Vízivilág muzsikájában is hallhattunk efféle megoldásokat tőle. A mind hangszerelésében, mind dallamvilágában változatos score egyetlen hibájának a főtéma hiányát nevezhetjük. 


Petersen tíz nagy mozifilmjéből hatban bír meghatározó szereppel a katonaság, a harc vagy egy katona. A direktor vonzódása ezen témák iránt zeneileg az 1997-ben bemutatott Az elnök különgépe című filmben teljesedett ki a legjobban. A kilencvenes évek egyik klasszikus akciómozijában a valóságtól eléggé elrugaszkodott történetet tár elénk. A kétségkívül izgalmas és fordulatos filmben az Egyesült Államok elnöke, akit Harrison Ford megformálásában láthatunk, az elnöki különgépet elfoglaló terroristacsapattal veszi fel a küzdelmet. A direktor a zeneszerzői poszton ismét egy új embert kívánt kipróbálni, így Randy Newmant kérte föl. Newman a film szinte teljes zenei anyagát megírta és rögzítette, de Petersen a premier előtti hetekben zeneszerzőváltás mellett döntött. A komponista egy évtized múltán az elutasított zenéjét a Toy Story 3-ba építette bele. A két igen erős, megalkuvást nem tűrő személyiség közötti konfliktusra a Mátrix komponistája, Don Davis, aki akkoron Newman hangszerelőjeként és asszisztenseként dolgozott, így emlékszik vissza: "Azt hiszem, hiányzott a személyes kémia a két ember között, nem is annyira a konfliktus volt meghatározó. Wolfgang Petersen egy nagyon erős rendező, és el is várja a tiszteletet. Ez nem azt jelenti, hogy Randy nem tisztelte volna Wolfgangot, de amikor Randy belép egy szobába, akkor ott ő irányít. Ez a felfogás nagyon eltért a Wolfgang által megszokottaktól. Randy egy nagy stand-up komikus, és ő viccelt egész idő alatt. Wolfgang pedig olyan rendező, aki nem adja át az irányítást, és mindent kontrollálni akar. Randy csodálatos aláfestést írt Az elnök különgépéhez, ezért azt gondolom, a probléma nem zenei természetű volt."

Newman menesztése után a zeneszerzői posztot az akciómuzsikák terén elődjénél lényegesen otthonosabban mozgó Jerry Goldsmith örökölte meg, aki követte Newman megoldásait, így az elutasított és a végleges score között nem véletlen a párhuzam. A katonás, hősies, dúdolható főtémával és patrióta dallamokkal alaposan teleszórt nagyzenekari aláfestés nagyon rövid idő, mindössze két hét alatt íródott meg. Az időhiány és a nagy munka egy társzeneszerző alkalmazását is szükségessé tette. A szerző először fiát, Joel Goldsmitht kérte fel, ő azonban elfoglaltsága miatt nem tudott besegíteni apjának, aki így Joel McNeelyt választotta ki a feladatra. Goldsmith a score elkészítése során a témák és az egyes karakterek, események zenei motívumaiért volt felelős, amikből aztán McNeely alkotta meg a bővebb egységeket, de természetesen az idős mester is írt hosszabb tételeket. A rohammunkával elkészített muzsika után Goldsmith elhatározta, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen felkérésnek eleget tesz. A hazafias, hősies stílust képviselő filmzenéknek van egy bizonyos dallam- és hangszerrepertoárja, melyet Az elnök különgépe aláfestésénél aligha tud jobban egy score prezentálni. 


2000-ben Petersen ismét a tengert választotta filmje helyszínéül. A George Clooney és Mark Wahlberg főszereplésével forgatott, valós történeten alapuló Viharzóna a direktor legjövedelmezőbb filmje lett. A hatalmas tengeri viharba kerülő maroknyi halász túlélésért folytatott küzdelme több szempontból is rokonítható A tengeralattjáró legénységének kilátástalan mélytengeri tortúrájával. A direktor a zeneszerzői posztra ismét olyasvalakit keresett, akivel korábban még nem dolgozott együtt. A kiválasztott személy a pályája csúcsán lévő James Horner lett, aki a pár évvel korábban bemutatott Titanic esetében már komponált egy tengeri katasztrófához. Itt azonban a csöpögős érzelmek helyett a férfias helytállásé volt a főszerep, ami a zenében is erőteljesen megmutatkozott. A dinamikusan megszólaló szimfonikusokat többször elektromos és akusztikus gitárok hangjai egészítik ki. A tengert és a hajózást különböző kürtökkel jeleníti meg Horner, míg a szeretteikért aggódó családtagokhoz kötődő dallamokat a szolidabb fafúvósokra írta. Témagazdag score-t alkotott a szerző, talán munkásságának egyik legszínesebb zenéjét, ugyanakkor sikerrel kerülte el a túldíszítettséget, a giccset és a csapongást, ráadásul ezen munkája esetében a komponistát gyakran érő önmásolás vádja is kevésbé állja meg a helyét. 

Horner ezen munkájára felemásan emlékszik vissza: "Wolfgang nagyon makacs és nagyon büszke ember. A munkámhoz való hozzáállása miatt – akkoriban – volt bennem egy kis tüske. Mindenki, magamat is beleértve, határozottan könyörgött neki, hogy vegye le az óceánvíz-hangeffekteket, amelyeket én nem raktam volna bele a Viharzónába. Végül is nem tette meg, a nézők pedig emiatt túlterheltek a folyamatos, mindent elnyomó hullámzajoktól. Tehát nem fogadta olyan jól a zenét, mint kellett volna, vagy ahogy a dicséretei miatt számítottam rá. És azt hiszem, úgy érezte, hogy talán zeneileg lehetett volna jobb a mozija. Ezért is fordult a Trója esetében Gabriel Yaredhez."


Petersen az ezredforduló után egy hatalmas, a régi klasszikusokat idéző ókori eposz, a Trója előkészítésébe kezdett, melynek zeneszerzői posztjára az Oscar-díjas Gabriel Yaredet szemelte ki, akit már 2003 tavaszán, tehát a premier előtt bő egy évvel felkért. Bár Yared korábban nem írt zenét nagyszabású epikus filmhez, sőt inkább a visszafogott dallamairól volt ismert, a rendező mégis bizalmáról biztosította őt. A komponista szinte az egész évet kutatással, előzetes témák írásával, ötletek felvázolásával töltötte, az év második felében pedig már a konkrét score megírásához is hozzákezdett. Koncepciója egy klasszikus, de mégis modern, egy epikus, de ugyanakkor lírai és érzelmes zene volt. Rengeteg energiát ölt bele az előkészületekbe, a megfelelő hangzás kialakításába, az énekesek felkeresésébe, a témához illeszkedő hangszercsoportok megtalálásába. 2003 novemberében egy zenekarral, kórussal és egyéb hangszerekkel megszólaltatott profi demo aláfestés is készült, amit a rendező kifejezetten dicsért, és elégedettségét hangsúlyozta. A végleges zenei felvételek 2004 februárjában zárultak le. A nehéz és rohamtempóban rögzített score felvételein a zenekarral napi két nagyobb egységet vettek fel, majd az este folyamán a ritmusszekció következett. A direktor és a produceri team még ekkor is nagy lelkesedéssel volt Yared zenéje iránt. Noha a score még egyáltalán nem volt kész, a keverés távol állt a véglegestől, néhol a ritmusszekció anyaga sem volt még feljátszva, sőt a kórus is nagyobbrészt hiányzott, Petersen mégis azt kérte, hogy a közelgő tesztvetítésekre állítsák össze a film zenei anyagát, a hiányzó részeket pedig a korábbi temp felvételekkel egészítsék ki. A tesztközönség véleménye azonban sajnos lesújtó volt az aláfestést illetően, túl grandiózusnak, régimódinak, a filmet túlbonyolítónak találták, így minden korábbi dicséret ellenére a rendező egy nap alatt sutba vágta Yared egyéves munkáját és leváltotta őt, annak ellenére, hogy a tesztközönség csak egy félkész muzsikát hallhatott. A zeneszerző arra sem kapott lehetőséget, hogy átírja saját zenéjét, vagy korrigálja a nézőknek nem tetsző részeket, a stúdió vezetői inkább egy új komponistát kerestek, akinek a közeli premier előtt kilenc nap állt rendelkezésére a zene megírására.

A kiszemelt személy James Horner lett, aki immáron másodszor dolgozhatott Petersennel. Horner alig két hét alatt a több mint kétórás filmhez közel nyolcvanperces zenei anyagot írt meg. Helyzete nem volt irigylésre méltó, hiszen munkája semmiképpen sem lehetett olyan szintű, mint a mozin egy éve dolgozó Yared alkotása, ennek pedig a rajongók a premier után hangot is adtak, de a leváltott zeneszerző melletti kiállás és a Horner-score elutasítása akkor ért a csúcsra, amikor Yared honlapján rövid ideig elérhetővé tette a szerzeményét, ami minőségében lényegesen erősebb muzsika volt Hornerénél. Az új aláfestés a funkcióját ugyan betöltötte, megtartotta az elutasított muzsika balkáni népzenei elemeit is, de lényegesen modernebb, mondhatjuk filmzenésebb lett. Horner számos, korábbi műveiben már felhasznált zenei megoldást alkalmazott a Trója muzsikájában, ami kétségkívül hatalmas különbség volt a Yared által kitalált eredeti elemek sorát felvonultató muzsikához képest. Horner így emlékszik vissza a Trója zenei munkálataira: "Petersen Az Évtized Moziját akarta megcsinálni, a trójai háborút drámaian. Gabriel szabad kezet kapott, azt csinált, amit akart, tekintet nélkül arra, hogy mit is vár el a közönség. És Gabriel hűségesen dolgozott, tette, amit utasításnak kapott, követte Wolfgang minden jelenetet zenével aláfestő nézetét, gyakorlatilag egy Wagner-operához hasonló muzsikát komponáltattak vele. Ebben pedig nem volt finomság. Semmi. Egyáltalán semmi. Nem akarom leszólni Gabrielt, én csak azt mondom, hogy nem ismeri a nagy akciófilmek világát, azt, amit Wolfgang képvisel. Gabriel és Wolfgang a zenéért közösen felelt, fele-fele arányban. A tesztvetítés után odajött hozzám valaki, és azt mondta, nézzem meg a filmet, és mondjam meg, mit gondolok." Horner véleménye megvető volt kollégája munkájáról, és némi huzavona után végül eleget tett Petersen kérlelésének, és elvállalta a score megírását. A rendező biztosította is hálájáról, ami viszont elmaradt, mivel következő projektjéhez, a Poseidonhoz már nem Hornert, hanem Klaus Badeltet alkalmazta zeneszerzőnek.


2006-ban Petersen ismét a tengert választotta filmje helyszínéül, ráadásul az egyik legismertebb katasztrófafilmet, A Poseidon katasztrófát kívánta a modern technika lehetőségeinek kihasználása mellett újra leforgatni. Talán közismert, hogy az óriási összegből, mintegy százhatvan millió dollárból leforgatott látványos mozi bevételi téren igen szerényen teljesített, gyakorlatilag a premier napján megbukott. Furcsa mód az elmerült luxushajóval együtt Petersen és a zenét jegyző Klaus Badelt karrierje is mélyre süllyedt. A direktor a Poseidon óta egy filmet sem rendezett, bár pár projekttel hírbe hozták, Badelt pedig 2007 után látványosan felhagyott a hollywoodi filmekkel, és azóta leginkább a filmes élvonaltól távol álló, kisebb európai alkotásokhoz komponál.

 

Gregus Péter
2011.10.16.