Robert Townson neve az elmúlt másfél évtized során szorosan összefonódott a filmzenepiac egyik legismertebb kiadójával, a Varése Sarabandéval. Honlapunknak sikerült interjút készítenie a neves cég producerével, melynek köszönhetően most egy másik szemszögből leshetünk be a hollywoodi ipar ezen ágazatának színfalai mögé. Az interjú kérdéseinek összeállítása során igyekeztünk minden fontosabb momentumra kitérni, hogy minél átfogóbb képet kapjunk egy-egy score kiadásának feltételeiről, menetéről, illetve a lemezkiadó cég működéséről. 




Honnan ered a patinás név: Varése Sarabande? Mikor alakult a cég, és mi volt az első kiadvány, amit megjelentettek?

A "Varése" Edgard Varése zeneszerző nevéből ered, a "Sarabande" pedig egy táncstílus. Két különálló vállalkozás egyesüléséből jött létre a mai cég. Az első megjelenések klasszikus művek voltak, melyeket még a Varése International adott ki. Először még csak meglévő, újrakevert felvételeket forgalmaztak, később azonban már új, saját felvételek jelentek meg a Varése név alatt, olyanok mint: Beethoven szimfóniái, Dvorák Kilencedik szimfóniája, Rodrigo gitárkoncertjei, és rengeteg egyéb, csodálatos muzsika. Ahogy telt-múlt az idő, felfigyeltek Erich Wolfgang Korngold és Rózsa Miklós filmzenéire, melyeket újabbak követtek. Innentől kezdve a kiadó már kimondottan a filmzenére fókuszált. Gyönyörű időszak ez, mely egybeesik Hollywood és a filmzene aranykorával. 


Mit ábrázol a cég logója?

Mi csak "A Bogár"-nak hívjuk. Igazság szerint ez csupán egy tintapötty, habár sokan tulajdonítottak neki mögöttes értelmet. 


Ön hány éve dolgozik a cégnél, és hogyan került oda?

Kanadában alapítottam meg saját lemezkiadómat (Masters Film Music), mert nem hagyott nyugodni a dolog, hogy rengeteg, számomra kedves filmzene nem látott napvilágot. Ezek között volt például az Ómen 3. – A végső leszámolás, Az utolsó telefonhívás, a Heartbeeps és A vulkán alatt is. A Masters Film Music 1985-ben alakult (nehéz elhinni, hogy ennek már 20 éve), és mivel akkor a Varése volt az egyetlen filmzenekiadó, úgy gondoltam, kötök velük egy terjesztési megállapodást. Mikor minden szerződés aláírásra került, 1986 áprilisában kiadtam első CD-met, mely egy Jerry Goldsmith-zene volt. Innentől datálódik hosszú barátságom Jerryvel és a Varése kiadóval. 1989-ben Los Angelesbe költöztem, és átvettem a Varése filmzenei részlegének irányítását. Legfrissebb lemezem a Lopakodó című film zenéje, mely a 750. CD-m a cégnél.


Mi Magyarországon többször is találkoztunk olyan Varése-kiadványokkal, melyek a Colosseum Records égisze alatt jelentek meg, amely az Önök testvérkiadója. Milyen kapcsolat van a két kiadó között? 

A Colosseum kiadó gondozza a Varése Sarabande európai megjelenéseit. A kiadó ugyanúgy a Varése, de a gyártás és a forgalmazás a Colosseumra hárul. Ehhez hasonló szerződéseink más kiadókkal is vannak, de tekintve Európa méretét, a Colosseum a legnagyobb partnerünk. 


Hogyan készül egy filmzenei album? Milyen folyamatok mennek végbe mindaddig, míg az üzletekbe nem kerül a lemez?

Hűha, ez egy hatalmas kérdés! Háromféleképpen kezdődhet egy filmzene kiadása. Felhív a filmstúdió, hogy látok-e fantáziát a film zenéjében, vagy közvetlenül a filmzeneszerző, illetve az ügynöke érdeklődik nálam. Végül előfordulhat az is, hogy én magam járok egy adott filmzene jogai után, melyben fantáziát látok. Ebben az esetben én telefonálgatok körbe-körbe, felmérve a lehetőségeket. Persze mivel már jó pár éve a szakmában vagyok, rengeteg barátságra tettem szert, így általában zeneszerző barátaim értesítenek, ha valami új munkán dolgoznak. Szinte az összes filmstúdióval hosszú távú kapcsolat és barátság köt össze, úgyhogy általában egyik projekt hozza magával a másikat. Attól függően, hogy milyen stációban van a film gyártása, vagy meghívnak a zene felvételére, vagy kapok részleteket belőle, esetleg megnézhetem a film nyersvágását a végleges, vagy az átmeneti zenével. Ezek ismeretében el tudom dönteni, hogy érdekel-e a zene, van-e értelme vele foglalkozni. Feltételezzük, hogy beleegyezem, innentől kezdve két munkafolyamat indul el párhuzamosan. A zeneszerzővel elkezdjük kiválogatni azokat a részleteket, melyeket előkészítünk majd a végleges felvételre. A filmkiadó átküld nekem pár kulcsjelenetet, illetve plakáttervet a filmből, melynek segítségével el tudom készíteni a borítótervet. A film rendezője vagy zeneszerzője ír pár sort a CD-borító belsejébe. Ha megvan a zenei felvétel, és elkészült a borító, akkor kezdődhet a sorozatgyártás. Körülbelül ez egy új filmzene elkészülési sorrendje. A zene felvételétől számítva nagyjából 6-7 héten belül a boltokba kerül a CD. Régi, már meglévő filmzenék restaurálást kívánnak, mely megint egy másik történet. A klasszikus filmzenék újrafelvétele szintén egy izgalmas kaland. 


Mitől függ, hogy mi kerül végül az albumra? Mennyi beleszólása van a zeneszerzőnek, vagy akár a film producereinek az album létrehozásába?

Általában én dolgozom együtt a zeneszerzővel. Elfoglaltságunktól függően vagy ő, vagy én választom ki a zenei részeket, és átküldjük egymásnak jóváhagyásra. A stúdiók ebbe a procedúrába nagyon ritkán szólnak bele. Ha a zeneszerző boldog, én is az vagyok, és a stúdió is az. 


Sokszor hallani filmzeneszerzőktől, hogy olykor a rendezőket egyáltalán nem érdekli, milyen lesz a készülő mű, és képesek az utolsó pillanatokban is jelentős változtatásokat kérni. Milyen hatással van a kiadóra a rövid határidő és a gyors felvételek?

Nagyon szomorú, ahogy manapság dolgoznak a filmzeneszerzők. Ebben a beosztásban nem nagyon lehet igazán kiemelkedő filmzenét alkotni. Az utómunkálatokra szánt idő is egyre kevesebb. Persze ha néha sikerül is betartani egy ilyen lehetetlenül rövid határidőt, annak rögtön híre megy, és utána az lesz az általánosan elvárt. Alex North egy évet dolgozott a Spartacus zenéjén, ami meg is látszik rajta. Jerry Goldsmith általában 10 hetes szerződéseket írt alá. Manapság talán John Williams maradt az egyetlen zeneszerző, aki megkapja a kellő mennyiségű időt a zene elkészítésére. Jobban belegondolva a zene megírása az, ami miatt általában nem bírják tartani a határidőt. A zeneszerzők tudják, hogy ha nagyon elkalandoznak a rendező, vagy a producerek úgynevezett átmeneti zenei elképzeléseitől (melyeket általában már meglévő filmzenékből válogatnak össze) akkor bizony könnyen elfordulhat, hogy elutasításban lesz részük. Nagy rendezők – mint például Franklin J. Schaffner (A majmok bolygója, A tábornok, Pillangó, Brazíliai fiúk) – nagy mozgásteret hagytak, így például Jerry keze nemhogy nem volt megkötve, hanem még biztatták is arra, hogy kísérletezzen a zenével. 

Amikor Jerryvel rögzítettük A tábornok zenéjét Skóciában, Joel McNeely ott volt velünk. Miután felvettük a "German Advance" című tételt, Joel – aki teljesen el volt hűlve attól, amit hallott – megkérdezte Jerryt, hogy szerinte ma is lehetne-e ilyen muzsikát írni egy filmhez. Jerry válasza a "nem" volt, mivel szerinte ma simán kidobnának egy ilyen szerzeményt. Nagyon szomorú megjegyzés volt ez. 

Persze nem azt mondom, hogy ma nem készülnek kiemelkedő zenék. Készülnek. Csak manapság a filmzeneszerzők ki vannak téve a stúdiók kénye-kedvének. Rég elmúltak már azok a szép napok, amikor a stúdió zenei igazgatója – mint Alfred Newman - segítette őket.


A filmzenék időtartamának többsége nagyjából 80-110 perc körül mozog, ezzel szemben a kiadott lemezek többsége 30-45 perc közötti. Mi az oka annak, hogy a score-ok ilyen kevés játékidővel kerülnek forgalomba? 

A zenei CD-k hossza a Zenészek Egyesületének szabályai miatt volt maximum 30 perc. Hála istennek ez a korszak mára lejárt. Az új egyesületi szabályok lehetővé teszik a 45 perc hosszúságot. Persze előfordulhat, hogy lesznek rövidebb lemezek is, de most már ebben a hosszban tudunk gondolkodni. Remek példa erre Cliff Eidelman gyönyörű zenéje a Négyen egy gatyában című filmhez. 35 percnyi anyag volt készen, és Cliff írt még két tételt kimondottan a CD számára. Ezek pompásan körülölelték a már meglévő zenét, és én boldog vagyok, hogy ilyen szépen alakult ki a lemez. Őszintén gondolom, hogy nem sok filmzene van, amiből érdemes 78 percet kiadni. Általában 45-50 percben össze lehet foglalni a legjobb részeket. 


Mi eredményezi azt, hogy némely filmzene hónapokkal, vagy akár évekkel a film premierje után jelenik meg? 

Ha egy filmzenei CD egy hónappal később jelenik meg, az általában azért van, mert a betétdalokat tartalmazó lemezt kiadó társaság ezt szerződésben rögzíti. Hiába szól a két lemez teljesen más közönségnek, a score-t általában egy hónapra visszatartják. Ez történt például a két Shrek film esetében is. Szerencsére ez mostanában már ritkább, és a film megjelenésekor a filmzenei CD is a válogatásalbum mellett lehet a boltok polcain. Ez az, amire mi is törekszünk.

Az évekkel később megjelent filmzenék leginkább az idő változásával magyarázhatók. Rengeteg score kerülte el a kiadást a '60-as, '70-es, '80-as években, vagy azelőtt, tehát körülbelül hatvan év elfeledett munkáit kell összegyűjteni, és ez nem kis feladat. Erre specializálódott a CD Club.


Az Ön által producerelt zenék felvételeinek mindegyikén jelen van?

Nem, természetesen nem mindegyiknél. Az utóbbi években rengeteg dolgom van, úgyhogy nagyon körültekintően választom ki azt a felvételt, amelyikre elmegyek. Az egyetlen kivétel az volt, amikor Jerry vezényelte fel a zenéit. Pár kivétellel az összes felvételén ott voltam 1989 óta. Természetesen azért igyekszem ott lenni annyi felvételen, amennyin csak tudok. 


A Soundtrack Club kiadványai igazi kincseknek számítanak a filmzenerajongók körében. Mitől függ, hogy mely zenék jelennek meg a klub keretein belül, illetve hogy mekkora példányszámban?

A CD Club legalább akkora élvezetet nyújt számomra, mint a filmzenerajongóknak. Lehetőség nyílik arra, hogy visszamenjünk az időben néhány igazán ritka és rendkívüli zenéért, mely a múltban méltánytalanul feledve lett. Elsősorban bizonyos zeneszerzők csoportjára fókuszálok, de előfordulnak egyéb meglepetések is. A klub leginkább kiemelt zeneszerzői közé tartozik Jerry Goldsmith, Alex North, Elmer Bernstein, Georges Delerue, John Williams és Frank Waxman. Bár azt nem lehet mondani, hogy kevés zenéjük jelent volna meg, ez mégsem változtat a tényen, hogy mindegyiküknek vannak olyan csodálatos muzsikái, melyek mindezidáig elkerülték a kiadást. 

Legalább ennyire nagyszerű dolog olyan zenéket megjelentetni, melyeket már szinte követel a közönség: a Ragadozó, a Drágán add az életed, az X program, vagy például a Heartbeeps, A mágus, és a Joe és a vulkán, amelyekért én is rajongok. Hasonlóképpen izgalmas dolog felkutatni olyan régiségeket, melyekről senki sem gondolta volna, hogy valaha is napvilágot látnak. Alex North a Szentély, a The Racers, vagy az Egy király és négy királynő című mozik zenéje, Waxmantól a Beloved Infidel, vagy Jerry Goldsmith Studs Loniganje. És akkor nem is beszéltünk még az igazi remekművekről, mint A palást, a Homokkavicsok, A nagy szökés, az Agónia és extázis, és a Hawaii. 

A klub minőségét és jellegét meghatározza egy extra költségvetés is, amely pénzek nélkül nem lenne lehetséges ilyen kaliberű kiadványok létrehozása. Minden egyes albumnál megpróbáljuk meghatározni, hogy a zene nagyjából milyen érdeklődést vált majd ki a piacon. Ettől tesszük függővé a példányszámot. Rengeteg pénzbe kerülnek ezek a kiadások, így tehát muszáj meghatároznunk egy maximum limitet, hogy a lehető legkevesebb felesleg maradjon. Éppen azért, mert jó néhány kevésbé ismert film zenéjével is foglalkozunk, és tudom jól, hogy számos album jóval a megjelenést követően hozza csak vissza a befektetett pénzt.


Másik értékes sorozatuk a Deluxe Edition nevet viseli, amelynek lemezei az első kiadáshoz képest pár tétellel kiegészülve, ugyanakkor nem korlátozott példányszámban kerülnek fel a boltok polcaira. Ezen megjelenésekről ki dönt?

A deluxe-kiadások csak apróságokban térnek el mind a Club, mind a normál megjelenésektől. Ez a sorozat új, bővített CD-kből áll, ahol azok a produkciók kerülnek újbóli kiadásra, melyeket eddig csupán az LP-korszakból átmentett rövid, és korlátozott időtartamú felvételekkel ismerhettünk. Nagyon izgalmas élmény olyan klasszikusokhoz visszatérni, mint az Ómen, a Total Recall – Az emlékmás, az Őrjöngés, vagy A nagy szökés. Nem hiszem, hogy olyan sok zene létezne, amely tökéletesen kitöltene egy 78 perces CD-t, de a legnagyobbak mindenképpen megérdemelnek egy komplett kiadást. Jerry és én már az eredeti Total Recall változattal is boldogok voltunk, mivel abban az időben negyven percre kellett korlátoznunk az időtartamot. A deluxe-verzió azonban totális felüdülést jelentett, és Jerry nagyon elégedett volt a végeredménnyel. Még úgy is, hogy némi habozást követően végül is az album végére rejtett trackként feltettük Az emlékmás reklámzenéjét. A deluxe-sorozat minden tekintetben elsőnek számító darabja egyébként Bernard Herrmann Szédüléshez kapcsolódó zenéje volt. Mint az összes normál, illetve Club megjelenés esetében, itt is magam választom ki, mely zenék kerüljenek ki bővített változatban.


A Soundtrack Club, illetve a Deluxe Edition keretein belül milyen albumokat terveznek a közeljövőben?

A legújabb CD Club megjelenések közé tartozik Elmer Bernstein 1983-as zenéje, melyet az Űrvadász című filmhez komponált. Ez a csodálatos szimfonikus zene egyike a Csillagok háborúja-őrület utózöngéinek. Nagyon örültem, hogy végül kiadhattam ezt, illetve a Bombázók a seregnél CD-jét. Bill Conti zenéje az Ö.K.Ö.L., illetve a Lassú tánc a nagy városban című filmekhez mindig is két  kedvencem volt tőle. Úgy érzem, Conti kivételes képességű zeneszerző, és rengeteg ki nem adott zenéje van még. Hasonlóképp örömömre szolgált végre teljes egészében megjelentetni Georges Delerue fájdalmasan romantikus Gyónás gyilkosság után című alkotás zenéjét. Gyönyörű, egyszersmind erőteljes muzsika. A legújabb meglepetés ezeken túl a Varése-katalógusból David Newman egyik igen korai zenéje, a The Kindred. Számos új Club-anyag megjelentetésén dolgozom pillanatnyilag, illetve jó pár deluxe-kiadáson, de ezek még maradjanak titokban.


Az elutasított filmzenék, azaz a "rejected score"-ok milyen arányt képviselnek majd a közeljövőben kiadott lemezek közt?

Elég szégyenletes, ha egy filmzenét visszadobnak a gyártók. Ilyenkor általában semmi további nem történik ezekkel a muzsikákkal. Pont ezért, ha egy művet visszautasítanak, ami esetleg épp az egyik közeli barátom munkája, megteszek mindent, hogy megpróbáljam megmenteni. Minden idők két leghíresebb fel nem használt zenéje, Alex North 2001: Űrodüsszeia, és Bernard Herrmann Szakadt függöny (utóbbit végül John Addison írt meg – a szerk. ) inspirálta művei. Úgy gondolom, hogy a 2001 egyike volt életem legfontosabb felvételeinek. Ezek közé tartozott még Elmer Bernstein Csillagos lobogó (Stanley Myers kapta meg a megbízást) és Az utolsó emberig (Ry Cooder írta meg a zenét) című zenéje, Hans Zimmer K2 – Ki itt felmászol...-ja (az amerikai mozikban Chaz Jankel zenéjével mutatták be, Európában pedig Zimmerével), Cliff Eidelman Óceán hozottja, John Ottman Halloween H20 – Húsz évvel későbbje, a közelmúltban pedig Jerry fantasztikus Idővonala (utóbbinak az ifjú nemzedék feltörekvő komponistája, és Goldsmith nagy rajongója, Brian Tyler írta meg a zenét), valamint a Földönkívüli zsaru (Curt Sobel), szintén tőle Az Idővonal minden egyes felvételénél jelen voltam Jerryvel, így jól tudtam, milyen óriási is lett. Egyszerűen nem hagyhattam, hogy egy ilyen nagyszerű zene elvesszen.

Tekintettel a manapság őrült iramban növekvő visszadobásokra, biztosra vehető, hogy a közeljövőben megjelentetek majd újabb ilyen zenéket.


Kiadványaik többnyire egységes képet mutatnak: ugyanolyan oldalél, belső elrendezés. Régen pedig még a korongok képe is egységes volt. Ezek mennyire tartoznak a cég összképéhez?

Elégedett vagyok a kiadványaink egységes küllemével. Nyilván számtalan variációt kipróbáltunk már, de általában behatárolt külső megjelenés és sablon szerint. Úgy gondolom, a leginkább kiemelkedő, és ránk jellemző elem a CD címoldalának kialakítása. Amikor az emberek a polcra teszik a CD-t, ezen részét látják a legtöbben. Örülök neki, hogy teljesen egységes Varése-képet sikerült kialakítanunk, melyen általában ugyanazon a helyen van feltüntetve a zeneszerző neve. Egymás mellé helyezve ezeket a lemezeket nagyon kellemes összhatást keltenek. Vannak persze egyéb hasonlóságok is a CD-k között, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindegyiket magam tervezem, így a látványbéli azonosság egy idő után elkerülhetetlen.


Az egyik legnagyobb kiadásuk a múlt év elején megjelent Jerry Goldsmith At 20th Century Fox volt. Mennyi ideig dolgoztak a kiadványon, illetve miért csak a foxos filmekhez szerzett zenékből készült az összeállítás? Úgy tudom, Ön és Jerry Goldsmith között szoros barátság volt. A Mester mennyire vett részt a zenék kiválogatásában? 

Fantasztikus munka volt! Több mint egy évet vett igénybe, és többe került, mint bármely anyag, amit eddig kiadtam. Igazából nem tudok elképzelni ennél csodálatosabb filmzenei kiadványt. Az egészet azon régi kiadványok felkutatásával kezdtem, melyeket a 20th Century Foxnál készítettem Nick Redmannel. Tudtam, hogy Jerry 75. születésnapjára szeretnék egy különleges kiadást létrehozni, de nem voltam biztos benne, hogyan csináljam. Nem létezik még egy olyan stúdió, ahol Jerry annyit dolgozott volna, mint a Foxnál. Az ötlet Bernard Herrmann hasonló gyűjteményéből fakadt, de többlemezes kiadásra gondoltam. Eleinte két CD-s változatnak indult, ami szinte azonmód négyre bővült, végül hat lemezzel zárult. 39 különböző zenéjéből összesen hétórányi zenét tartalmaz. Az első hármat jómagam, míg a második hármat Nick válogatta össze, majd megírtuk a hozzájuk kapcsolódó összegző gondolatokat, én pedig a bevezetőt. Matthew Peak tervezte a külső formáját, s lenyűgöző munkát alkotott. A végeredmény teljesen elvarázsolt. Jócskán felülmúlta bármelyikünk elképzeléseit, akik dolgoztunk a kiadványon.

Jerry nagyon kedves barátom volt. A legelső CD-m kiadásától számítva nem volt olyan időszak, hogy ne dolgoztunk volna együtt valami újon. 80 lemezt csináltunk összesen. A Fox-gyűjtemény készítésekor azonban sajnos Jerry nagyon beteg volt. A válogatás összeállításában sem tudott részt venni. Amikor végeztem a munkával, azonnal elvittem hozzá pár másolatot. Richard Kraft, Jerry ügynöke, valamint személyes jóbarátom szintén jelen volt. Jerry imádta a válogatást. Minden egyes oldalt végigolvasott, az összes bejegyzést, melyek újra felidézték benne az akkori filmeket. Némelyikről történeteket is mesélt. Jerrynek rengeteg sztorija volt, s bár jó néhány éve ismertem már őt, mindig újat hallottam tőle. Nem hitte el, hogy találtunk anyagot a Kémek felvételeiből, mint ahogy az Agónia és extázis bevezetőjének hallatán is nagyon elcsodálkozott. Elmondtam neki, hogy számomra minden idők egyik legnagyobb kedvence az a tétel, mire elmosolyodott, és azt mondta, hogy számára szintén. Csodálatos délután volt. És egyúttal borzasztó is, ez volt ugyanis az utolsó új kiadvány, melyet megmutathattam neki.


Az Önök által megjelentetett score-ok mostanában a Hollywood Studio Symphony által vannak feljátszatva. Mitől függ, hogy mikor, hol és kivel játszatják el a zenéket? 

Csak a nevében újult meg a Hollywood Studio Symphony. A filmzenék javát Los Angeles-i zenészek játsszák fel. Los Angeles és London a két legjobb helyszín a filmzenék felvétele szempontjából, tekintve a zenészek létszámát, tehetségét, és a zenestúdiók számát. Ezek a feltételek nagyon fontosak. Én például nagyon szerettem felvételt készíteni Glasgow-ban a Royal Scottish National Orchestrával (Skót Királyi és Nemzeti Együttes), de amikor 2002-ben, három évre – átalakítás miatt – bezárták a koncerttermet, vége szakadt együttműködésünknek. Los Angelesben a stúdiók kötik le a felvételi időpontokat, akik amúgy is nagy harcban állnak a filmek megjelenési időpontját illetően. 


Van-e ádáz csata a kiadók között az aktuális filmzenék kiadási jogának megszerzéséért? Mi a feltétele, hogy a Varése adjon ki egy zenét?

Én nem nevezném ádáz csatának. A filmzenék javát a Varése, a Sony, a Decca és a Hollywood Records prezentálja. Minden kiadónak megvan a maga kapcsolatrendszere, ismeretsége. A kiadók véleménye messze nem egységes abból a szempontból, hogy melyik filmzenét éri meg terjeszteni és melyiket nem. Persze ritkán előfordul, hogy két kiadó is fut egy-egy filmzene után, de általában az a jellemző, hogy az ember szinte előre meg tudja mondani, hogy melyik kiadó mit fog megjelentetni. Mivel nekem minden filmstúdióval megvan a kapcsolatom, három dolog szokott dönteni a kiadással kapcsolatban: ki írta a zenét, milyen széles rétegben terjesztik a filmet, és persze mennyibe fog kerülni? Amikor egy cég egyszerre birtokol filmstúdiót és lemezkiadót, akkor általában neki elővételi joga van a filmzenére. Például a Harry Potter-zenék esetében a Warner adta ki a filmzenét, és a Disney szintén maga terjeszti rajzfilmjeinek muzsikáját. 


Melyik albumra a legbüszkébb? Van-e olyan album, amiért nagy harcot kellett vívnia, hogy kiadásra kerüljön?

Talán Alex North 2001: Űrodüsszeia zenéjéért. Hatalmas, és nagyon fontos munka egyben. Szomorú és fájdalmas emlék volt Alex számára anno a zene megkomponálása, és én nagyon boldog voltam, hogy megbízott bennem, és engedélyezte az újrafelvételt, illetve a megjelentetést. 1993-ban nagyon nehéz volt elhinnem, hogy ez a zene valaha publicitást nyer. A 2001: A Space Odyssey egy alapmű! Rajongtam érte, és a mai napig nagyon nagyra becsülöm  Alexet.  Fantasztikus  ember  volt.  Zeneileg  az  egyik  legtehetségesebb, akivel valaha találkoztam. Ez volt Jerry Goldsmith-nek az első olyan felvétele, amikor nem a saját szerzeményét vezényelte. Londonban készült a felvétel a Nemzeti Filharmonikusokkal, az Abbey Road-i stúdióban. Ráadásul ez volt az első Londonba tett látogatásom! Matthew Peak, aki azt a gyönyörű festményt készítette, ami a CD-borítóra került, szintén jelen volt. Charles Gerhardt (amerikai karmester) és Christopher Palmer (brit karmester, Maurice Jarre állandó munkatársa) is tiszteletüket tették. Alex felesége, Anna és fia, Steven is meghallgatták a felvételt. Még a nagyszüleim is ott voltak. Olyan történelmi pillanatokat éltünk át ott akkor, amelyre azt hiszem, talán 25 évente egyszer van lehetőség. Ezt nehéz lesz felülmúlnia bárminek is.


Kikkel szeret legjobban együtt dolgozni? Kit becsül leginkább a szakmában?

Volt szerencsém majdnem mindegyik zeneszerzővel dolgozni a filmiparban. Hosszú évek során kialakult a Varése kis "belső csapata" – Jerry Goldsmith, Joel McNeely, Elmer Bernstein, John Debney, és Cliff Eidelman – akik amellett, hogy velem veszik fel új albumaikat - még Európába is elkísérnek, hogy felvezényeljék régebbi filmek dallamait. Öt kiváló barát, akikkel legalább 200 CD-t készítettünk együtt. A közös, Londonba, Skóciába, Seattle-be tett utazások emléke örökké velem marad. Fantasztikus élmény volt, amikor ketten is elkísértek egy-egy felvételre és megfigyelhettem az egymás közti reakcióikat. Ilyen volt például, amikor Joel eljött a A tábornok és a Nem félünk a farkastól felvételére Jerryhez, amit ő viszonzott, amikor Joel vezényelte a Távol Afrikától (John Barry szerzeménye) zenéjét. Vicces volt hallgatni őket, amikor a Rajzás zárótételéről beszélgettek, melyet Jerry szerzett, de Joel fogja vezényelni az újrafelvételt. Elmer és Cliff Glasgow-ban volt velem. Elmer a fülkében (itt van elhelyezve a keverőpult, ahol a hangmérnök dolgozik) üldögélt, mikor Cliff játszatta fel Jerry A nyolcadik utas: a Halál témáit, és meg kell mondjam, nagyon meg volt illetődve, amikor hallotta a zenét. John Debney-vel és Stu Phillipsszel (többek között a Knight Rider sorozat zenéjének szerzője) értekeztünk nagyokat egy közös utazás során a televízió-sorozatokhoz komponált zenékről. Nagyon érdekes, amikor különböző generációkhoz tartozó emberek cserélnek tapasztalatot. 

Kedvenc szerzőim képzeletbeli listája mindenképpen Alex North-szal és Jerry Goldsmith-szel kezdődne. Akiket még nagyon tisztelek: John Williams, Bernard Herrmann, Elmer Bernstein, Franz Waxman és Georges Delerue. Nagyon szeretem Ennio Morricone, Henry Mancini, Philippe Sarde és John Barry munkáit is. További kedvenceim a filmzenék "Aranykorából": Rózsa Miklós, Erich Korngold és Alfred Newman. Mindannyian annyira különbözőek, és mégis nélkülözhetetlenek, ha filmzene kerül szóba. 


Mi a véleménye a filmzene műfajának jelenéről, illetve jövőjéről?

Azt kell mondjam, hogy a filmzenepiac nagyon erős most. Köszönhetően a Zenészek Egyesületével kötött jó megállapodásnak, napjainkban sokkal több filmzene jelenhet meg, mint annakidején. A teher most a vásárlón van, akinek egyre jobban kell szelektálnia, hogy melyik filmzenét tudja a gyűjteményébe helyezni. Ennek persze az a hátulütője, hogy a folyamatos és állandó megjelenések mellett kisebb figyelmet kapnak az igazán fontos és különleges megjelenések. Az új filmzenék özöne lassan természetessé válik. Persze ez elhanyagolható probléma, összehasonlítva a '80-as és a korábbi évek meddő filmzene-kínálatával. Néhány kedvenc filmzeném jelent meg az utóbbi években a Universal Jazz France kiadónál. Rengeteg klasszikus francia filmzene, és persze Georges Delerue és Philippe Sarde munkái. Kisebb csoda, hogy ezek megjelentek végre. Sok-sok érdekes és ritka megjelenés volt még, főleg a Film Score Monthly és az Intrada cégeken keresztül, melynek szerintem minden filmzenerajongó nagyon örül. 


Milyen zenéket hallgat, ha épp nem egy felvételen ül? Vannak-e rendszeresen visszatérő filmzenék a CD-lejátszójában?

Nagyon szeretem a filmzenét. Minden napom ekörül forog, de munkán kívül is szívesen hallgatom más kiadók új és régi megjelenéseit egyaránt. Másik kedvenc műfajom a klasszikus zene. Beethoven, Haydn, Mozart, Schubert, Dvorák, Sibelius, Mahler, Sztravinszkij, Sosztakovics, Prokofjev, Debussy, Ravel, Puccini és Vaughn-Williams a nagy kedvenceim. 

Kedvenc filmzenéim sorrendbe állításánál érdekes változáson mentem keresztűl, amikor is az Amerikai Filmintézet zsűritagjaként kellett részt vennem minden idők legjobb 100 filmzenéjének kiválasztásában. Életemben először "kényszerítve" voltam arra, hogy felállítsak egy legjobb 25-ös és egy legjobb 5-ös listát. Ez igazából nagyon nehéz. Komoly dilemmába kerültem például, hogy a Szédülés (Bernard Herrmann) vagy az Alkony sugárút (Franz Waxman) legyen-e az utolsó a legjobb 5-ös listán. Nagyon régóta kedvencem a Spartacus (Alex North) zenéje, így az lett az első. Szerepelt még a listámon sok Jerry Goldsmith (A tábornok, Majmok bolygója, Kínai negyed, Űrszekerek: A mozifilm), több Alex North (A vágy villamosa, Cleopatra, hogy csak párat említsek). Elmer Bernstein Ne bántsátok a feketerigót!, és A hét mesterlövész is magas helyezést kapott. Felkerült még Rózsa Miklóstól a Ben Hur, Alfred Newmantól a Bernadette, Erich Korngoldtól a Robin Hood, Franz Waxmantól a Rebecca és Bernard Herrmanntól A kísértet és Mr. Muir. Sajnos végül több kedvencemet ki kellett hagynom, de csak 25 zenének volt hely, így megszenvedtem az összeállítással. Mikor kész lett, fantasztikus volt látni ezt a kiváló listát, de ugyanakkor emlékeztetett arra is, hogy mennyi gyönyörű tétel született az elmúlt században, és mennyi tehetséges ember művéről van szó. 

Nagyon örülök annak, hogy szinte egész életemet egy ilyen csodálatos művészeti formának szentelhetem. Ez egy fantasztikus dolog. 


A Varése Sarabande kiadványairól bővebben a cég honlapján tájékozódhatnak az érdeklődők.

A képeket rendelkezésünkre bocsátotta: Robert Townson 
2005. október 07.