Mondhatni, ördögi szerencse, hogy az Ómen-trilógia zenéjének harmadik darabja éppolyan elérhető, mint elődei, mert ellentétben az első két résszel, a Végső leszámolás megjelenésére majdnem öt évet kellett várni a film bemutatóját követően. Amilyen arányban csökkent a filmek népszerűsége, úgy nőtt Jerry Goldsmith műveinek értéke, mégis pont amiatt, mert Damien Thorn tündöklése és bukása igen gyengén teljesített a mozipénztárakban, az addig megszokott rendszertől eltérően nem jelent meg a filmmel egyidőben a hozzá tartozó zenei aláfestés. 1986-ban végül az addig Masters Film Music néven működő cég kiadta bakelitlemezen, már mint Varése Sarabande-kiadványt, ezzel megmentve a végső elkallódástól. Ha belegondolunk, hogy az első rész Oscar-díjat hozott a zeneszerzőnek, tulajdonképpen óriási balszerencse, hogy a trilógia záródarabja nem jutott el az Akadémia füleihez időben, mert a Végső leszámolás kísérete egyike Goldsmith legerőteljesebb műveinek, összefoglalva mindazt az elképesztő zenei fantáziát és tudást, ami miatt a XX. század végének kiemelkedő komponistájaként tekintünk rá.


Damien Thorn tehát felnőtt (Sam Neill egyik első filmes alakítása, melyet talán azóta sem tudott túlszárnyalni), tisztában van saját hatalmával, és azon mesterkedik, hogy apránként átvegye az egész világ felett az uralmat. Egy különös csillagállás azonban elbizonytalanítja őt, lévén a tudósok Isten fiának eljövetelét látják a konstellációban, ami egyszeriben tönkretenné Damien sötét terveit. Visszatér hát Angliába (miután persze "meggyőzi" az amerikai elnököt saját nagyköveti rátermettségéről, mi több, az épp aktuális brit diplomata egy kis rásegítő hipnózis révén főbe lövi magát), és nekilát az előkészületeknek, hogy az adott időben megszületendő csecsemők egyike se élhesse túl a másnapot. Pechjére azonban előkerül az elveszettnek hitt hét szent tőr, az egyedüli eszközök, melyekkel a Sátán fia elpusztítható, s melyeket a cél érdekében akár életüket is feláldozó papok birtokolják. A végső leszámolás tehát hamarosan bekövetkezik...

Noha mindkét korábbi rész bővelkedik a kegyetlen megoldásokban, és könnyűszerrel hitetik el a nézővel az ördögi hatalom erejét, mindez kissé érthetetlen módon megkopni látszik, s a grandiózus finálé szinte teljesen hiányzik az Ómen-trilógiából. A befejező rész nagyobb hangsúlyt fektet a vallási filozófiára, miközben bár maga az ötlet (elpusztítani az újszülötteket) vérfagyasztó, megvalósítása – akárcsak a többi kegyetlenség – tévéfilmszerű egyszerűségbe süllyed. Neill Damienje hatásos és céltudatos, az őt körülvevő segítő erők azonban együttesen sem érnek fel mondjuk Mrs. Baylock őrült tekintetével. A legvégső, már-már propagandista jelenetben pedig igazából olyan lebutított megoldással szembesülünk, mely érdekes módon még egész másképpen nézett ki annak idején a templomban, ahol Robert Thorn épp fogadott fiát készült leszúrni az oltáron.


A hiányérzet valószínűleg hatványozottan lenne jelen, ha Jerry Goldsmith nem komponált volna a látványtól és dramaturgiától függetlenül ilyen monumentális muzsikát – ez a legnagyobb szerencséje egyébként Harvey Bernhard producernek, hiszen a trilógiában rajta kívül a zeneszerző volt az egyetlen állandó pont, és javarészt neki köszönhető, hogy a harmadik rész egyáltalán ilyen jelentőséggel bír. Míg az Ómen kórusrészeinél jócskán besegített Arthur Morton, aki Goldsmith szinte összes nagyzenekari aláfestését hangszerelte, a trilógia harmadik részére a zeneszerző már pontosan tudta, mit hogyan szeretne megvalósítani, s operák iránti szenvedélyes rajongását sehol máshol nem élhette ki annyira sem előtte, sem azt követően, mint a Végső leszámolás esetében (pláne úgy, hogy épp a nyolcvanas évektől kezdve szorultak vissza a nagyhatású zenekari aláfestések, így a kórus esetenkénti kiemelkedő szerepe is lassan eltünedezett). A film rövid ideig zene nélküli képekkel indít, és a romok közt felbukkanó tőrökre kezdődik csak a "Main Title" félelmetes kürtjátéka, hogy aztán a filmzenék történelmének egyik leggyönyörűbb kórusművében teljesedjen ki. Hangsúlyos rézfúvósok, erőtől duzzadó timpanik, elegánsan, de mégis egyenrangú résztvevőként kísérő vonósok teszik ünnepélyessé a zenei kíséretet a könnyen emlékezetessé váló dallam számára. A korábbi Ómen-témáktól annyiban tér el, hogy itt kivételesen nincs helye az ördögi jelenlétet fokozó disszonanciának, sőt, a tétel végén kis ízelítőt is kapunk a reményből is, hiszen a későbbi "The Second Coming" egy rövid előzetesével már az album elején felcsillanni látszik a remény az eddig legyőzhetetlennek hitt sötét erővel szemben. Goldsmith másik főtémája az imént említett trackben teljesedik ki, alapját pedig a magasabb hangfekvésű hangszerek adják: finom fuvolajáték mellett lágyan hullámzó hegedű csendül fel, a kürt és a harsona is csak óvatosan segít, a kórus énekéből pedig eleinte csak a nők veszik ki részüket. A tételt időről időre megszakítják az eljövetel alatt őrült kínokat átélő Damient kifejező feszült megoldások (morózus akkordok, sziszegve suttogó hangok), de minden egyes újabb, a reményhez való visszatéréssel növekszik a zene ereje, bekapcsolódnak az addig háttérben maradó szólamok is, végül pedig szinte szó szerint vehető csodában csúcsosodik ki. E két főtéma kiválóan bemutatja az egymással szemben álló erőket, s nem csupán a trilógiát figyelembe véve emelkednek ki, de garantáltan a szerző életművének legjelentősebb darabjai is egyben.


Az albumra egyébként nemcsak ez a vallási eredetű kettősség jellemző. Függetlenül attól, hogy az eddigi Ómen-zenéktől elvárható félelmetesség mellett sokkal erősebben van jelen a megnyugvást, a jó győzelmét sejtető zenei kifejezés, de az ördögi kakofóniába torkolló megoldások is ritkábbak, sőt, számos helyen akár üresjáratról is beszélhetnénk, annyira visszafogott a zenekar játéka. Ez persze csak fokozza a feszültséget, de ahogy a filmmel kapcsolatban is megjegyeztem, a Sátán támadásai nem annyira konkrétak, mint gyerek-, illetve kamaszkorában, emiatt a zene is finomabban érzékelteti a Gonosz jelenlétét. Ugyanakkor az ilyen underscore jellegű pillanatokat kiváltják azok a tételek, melyek a film olyan jeleneteiben szólalnak meg, ahol egyébként dialógus szinte alig, vagy egyáltalán nem hangzik el. Eleve a főcím alatt kiemelkedik Goldsmith műve, de az albumon rögtön ezután következő "The Ambassador" hosszan elnyújtott ívű felépítése alatt is csak elvétve hallunk egy-két utasítást az öngyilkosságra készülő nagykövettől. A második eljövetelt kifejező, hátborzongatóan gyönyörű muzsika ("The Second Coming") mellé csak a monitoron egymáshoz közeledő három csillag képe párosul, és a rókavadászat alatt hallható "The Hunt" zenei lüktetését sem szakítja meg semmilyen beszéd. E tétel egyébként, túl azon, hogy Goldsmith legjobb kalandzenéinek határtalan lendületét vegyíti az ördögi témával, olyan szempontból is kilóg a sorból, hogy érdekes módon a kórus egyáltalán nem vállal benne szerepet. Ezeknél a hangsúlyos tételeknél tehát tiszteletlenség lenne egyszerűen aláfestésről beszélni, hiszen ha alkalmunk nyílna mondjuk Damien Thorn végső haláltusáját úgy végignézni, hogy közben csak a szöveget és hangeffekteket hallanánk, a világ egyik legunalmasabb és legtriviálisabb befejezése bontakozna ki szemünk előtt. Maximális értékelésem részint ennek köszönhető: a Végső leszámolás score-ja a témák gazdagságát, valamint filmbéli szerepét tekintve számomra az egyik legnagyobb Goldsmith-mű.

A felsorolt "beszédes" tételek mellett érdekes párhuzamot alkotnak a jócskán visszafogott kompozíciók, melyek azért minden esetben úgy vannak megkomponálva, hogy előbb-utóbb vad kakofóniába torkolljanak. Legjobb példa erre az "A T.V. First", ahol az egyébként ritkán megszólaló szintetizátorral zavarosabbá tett kacsatáncszerű tombolást azért előtte legalább két perc feszült előkészület előzi meg, és kisebb változtatásokkal, de a "Lost Children" is nagyjából ugyanilyen felépítésű (leginkább egyébként a második rész "Claws" című tételének hangulatára emlékeztet). A "Parted Hair" is ezzel az őrült csörtével indít, hogy aztán további öt percig szinte csak némában, apró hullámokban felerősödő zenekari közreműködésnek legyünk fültanúi.


Érdekes egyébként, hogy a huszonöt éves jubileumra megjelentetett deluxe-változat két olyan tétellel egészíti ki az eredeti kiadványt, melyek szintén halk megszólalásúak, jellemzően a filozofikus részeket (például Damien monológja a keresztre feszített Jézus felé) hivatottak alásegíteni némi csendes vonósjátékkal, vészjósló, halk harangszóval és olykor riadtan közbeszóló szordínós rézfúvósokkal. Ezeket leszámítva viszont csak az eredetileg mindössze három és fél perces zárótétel komplett kibővítése jelenti a pluszt az első kiadáshoz képest – természetesen nem felejtve, hogy milyen kiváló restaurálást végeztek a deluxe-változathoz, az új hangminőség tisztaságban és dinamikában kenterbe veri az eredetit. Az albumot lezáró "The Final Conflict" régebbi változata a valaha megkomponált kórusos filmzenék egyik legnagyobbja, ünnepélyességben, erőben és összetettségben azóta is nagyon kevés követője akadt. A bővített verzió annyival egészíti ki e tételt, hogy a csúcspontot megelőző felvezetést is végighallgathatjuk (zenei szempontból nem sokkal jelentősebb egyébként a csendes pillanatoknál), apró meglepetésként pedig a záróakkord után némi szünettel egy kis vérfagyasztó suttogást is belecsempésztek a kiadványt összeállító Robert Townsonék, amolyan hangulati bónusz gyanánt. A feljavított hang ellenére azonban a Végső leszámolás esetében, akárcsak a második rész kapcsán, nincs hátrányban senki, aki az eredeti változathoz nyúl először, mert ez a remekmű úgy is megfelelő hatással van hallgatójára. Más kérdés persze, hogy mostanra már bármely rész bármely kiadása gyakorlatilag fillérekért beszerezhető, ami Jerry Goldsmith szerzeményeinek ismeretében kihagyhatatlan ajánlat a fajsúlyosabb filmzenék kedvelői számára.