A nagy sikerű klasszikus huszadik évfordulójára a Halloween-széria örökös producere, Moustapha Akkad úgy döntött, készít egy újabb epizódot Michael Myers vérengzéseiről. Biztosra kellett mennie, hiszen ekkor már javában tombolt a tinihorrorláz Hollywoodban, úgyhogy a H20 – Halloween 20 évvel későbbhöz először is visszacsalogatta a kamerák – és Michael Myers – elé a negyvenévesen is bombázó Jamie Lee Curtist, a rendezői székbe pedig azt a Steve Minert ültette, aki filmes karrierjét egy konkurens mészáros, Jason Voorhees történeteinek második és harmadik részével kezdte. Bár az elkészült mű nem sokban különbözik a Sikoly vagy a Tudom, mit tettél tavaly nyáron hangulatától, a kritikusok és a Halloween-rajongók azért általában kedvelték, sokkal inkább, mint a sorozat ezt megelőző ötödik és hatodik részét, hogy a Busta Rhymesszal kooperáló Halloween – Feltámadásról ne is beszéljek.

A film (bármilyen meglepőnek is hangozhat a címe alapján) húsz évvel a hírhedtté vált Halloween ünnepe után, egy elit iskolában játszódik, melynek kollégiumában az akkori egyetlen túlélő, Laurie álnéven él fiával. Rémálmai az évek tovahaladtával nem ritkultak, s hamarosan arra eszmél, hogy legnagyobb félelme beigazolódni látszik: Myers él, és semmi másra nem vágyik, mint hogy végre leszámolhasson a nővel. Természetesen az út hosszú odáig, s rengeteg ártatlan diák válik a fehér maszkos gyilkológép áldozatává, míg végül Laurie – félretéve a múltbéli események táplálta félelmét, illetve az azt enyhítő vodkásüveget – újra felveszi a harcot vele, hogy örökre véget vessen a mészárlásnak. Egy kultikus horrorikon esetében persze olyan, hogy „vég”, nem létezhet, még ha a mozi meg is próbálja ezt elhitetni velünk, de Myers további munkálkodásai nem vonnak le ezen folytatás értékéből, és abszolút méltó epizódként könyvelhetjük el a sorozatban.


Miner eleinte Jerry Goldsmitht szerette volna megszerezni zeneszerzőnek, akivel korábbi két komolyabb filmjénél is (Warlock és Halhatatlan szerelem) együtt dolgozhatott, és szimplán beleremegek a gondolatba, vajon a Mester mit kezdett volna John Carpenter klasszikusával. Az ötlet azért sem túl elrugaszkodott, mert mindannyian pontosan tudjuk, Goldsmith mennyi marhaságot elvállalt életében, hogy aztán megannyi bukott produkcióhoz tékozolja el tehetségét, tehát adott esetben egy effajta projekt is simán beleférhetett volna a filmográfiájába. Sajnos azonban arra az évre is öt különböző felkérése volt, úgyhogy Miner rövid keresgélés után John Ottman személyében találta meg a filmjéhez legideálisabb komponistát. Ottman akkoriban a Közönséges bűnözők score-ja révén volt ismerős Hollywoodban, a horror zenei kifejezőeszközeit pedig egy bizarr fantasy, a Sigourney Weaver főszereplésével készült Hófehérke – A terror meséje során csiszolhatta. Épp ezért teljes erőbedobással állt neki, hogy az egyszerű zongorás témát átírja nagyzenekarra, s különböző egyéb témákkal dúsítva, alig három hét alatt új dimenziókba helyezze az addig Alan Howarth (Carpenter állandó zenei asszisztense) által szintetizátorokon életben tartott Halloween-zenéket.

A sors fintora, hogy végül mégsem az így született muzsika került be a produkcióba. Ottman ugyanis az eredeti műnek a rejtett, drámaibb oldalát ismerte fel, s hangsúlyozta ki igazán, márpedig egy érzelgős horrornak semmi keresnivalója nem volt a piacon a Dimension filmstúdió illetékesei szerint. Épp ezért a közel hetvenpercnyi anyagot egy tollvonással a kukába dobták, és Marco Beltrami akkoriban egymás után gyártott Sikoly-zenéinek kimaradt (vagy épp felhasznált) tételeiből ollózták össze sebtiben a zenei aláfestést. Szerencsére azonban Robert Townson, a Varése Sarabande kiadó elnöke elcsente a jogokat a filmkészítőktől még azelőtt, hogy azok örökre megfosztották volna a világot ettől a műtől (mint azt láttuk később a Trója kapcsán például, Gabriel Yared elutasított muzsikájával), s a filmzenerajongók legnagyobb örömére Portrait of Terror címen megjelentette Ottman kompozícióit.


A kiadott ötven perc csúcspontja egyértelműen az első tétel, hiszen a „Main Title” jelenti az ismert motívum szimfonikus változatát. Kórushangokkal, további kísérőszólamokkal feldúsított, briliáns átdolgozással van dolgunk, profi hangszerelésben; érezhetően egy remek komponista őszinte lelkesedéssel létrehozott tisztelgése ez. Bármilyen furcsa, de innentől kezdve ez a motívum összesen csak a „Narrow Escape” és a „Final Confrontation” során csendül fel újra, és ez a hiányosság lehet az egyik oka annak, hogy az album (szimfonikus hangzás ide vagy oda) mégsem tud olyan magaslatokba emelkedni, mint szintetizátoros eredetije. A további tizenöt tétel során leginkább igényesen megkomponált és -hangszerelt horrorzenékkel találkozhatunk, kevés elektronikus rásegítéssel és sok (szerencsére óvatosabb) zenekari csattanással. Mindenképpen színfoltnak számít a „Rest Stop”, ahol a kétségbeesett női hang nem más, mint Ottman állandó szárnysegédje, az azóta egyre komolyabb karrierrel rendelkező Deborah Lurie. A „Narrow Escape”-ben megtapasztalt tempó és dinamika csak pár tétel erejéig tér vissza sajnos: ilyen a „Disposal” egy-két remek csúcsponttal, a klasszikus üldözős aláfestést bemutató „Face to Face”, vagy a helyenként már-már idegesítővé váló effektekkel tarkított „Road Trip”.