Mára utolértem magam Jerry Goldsmith diszkográfiája terén, a Szörnyecskék 2. – Az új falka The Deluxe Edition korongja kivételével minden olyan albumát sikerült beszereznem, amely nélkül elképzelhetetlen lenne gyűjteményem. Ennek eredményeként csak az esetlegesen felbukkanó bővített anyagokra, illetve az olyan kuriózumokra, a megjelenést valamilyen okból kifolyólag ez idáig elkerülőkre figyelek, mint a szerző nem kifejezetten szerencsés végkimenetelbe torkolló projektjei közé tartozó A másik. E score-ból a Jerry Goldsmith at 20th Century Fox gyűjtemény által ismertem meg részleteket, és nagyon örülök, hogy immáron digitálisan és CD-n is elérhetővé vált a teljes anyag.


Az imént említett válogatáson a „Main Title”, a „The Brothers” és a „The Flight” nyújtottak ízelítőt a muzsikából, ám az, hogy mihez íródtak, a mostani megjelenésig nem érdekelt olyan mértékben, hogy a film elé is leüljek. A másik se nem horror, se nem misztikus film, jobbára a kettő közötti határvonalon billeg. Az alkotás középpontjában a connecticuti farmon élő Perry család áll, melynek tagjai balszerencsék sorozata révén fogyatkoznak, amit egy ikerpár, az ártatlanságot képviselő Niles (Chris Udvarnoky) és a rosszcsont Holland (Martin Udvarnoky) szemszögéből követhetünk figyelemmel, miközben némi misztikummal, valamint Niles téveszméivel is szembesülünk. A produkció kettős megítéléssel bír, úgy is fogalmazhatnék, éppoly ellentétesek a vele kapcsolatos vélemények, mint Niles  és Holland magatartása. A Robert Mulligan (Ne bántsátok a feketerigót!) rendezte mozi napjainkban kategóriájának kedveltebb darabjai közé tartozik, ám ez lassú betagozódásának eredménye, premierjekor még mérsékelt fogadtatásban részesült. Forgatókönyvét az azonos című bestsellert jegyző, anno színészként is tevékenykedő Tom Tryon írta, aki a bemutató után öt évvel így nyilatkozott: „Ez egy szomorú eset számomra. A filmet tönkretette a vágás és a szereposztás. A fiúk és Uta Hagen jól játszottak, de úgy vélem, a többiek már kevésbé… bár ki tudja, talán csak a rossz vágás vagy a rendezés miatt lett ilyen, holott a forgatókönyv jó volt”.

Több mint ötven év telt el a premierje óta, és úgy vélem, a maga nemében most is szórakoztató. Ami hiányérzetet okozott, az az ismert színészek mellőzése, mert meggyőződésem, hogy amennyiben szereposztáskor egy-két húzónévre is koncentrálnak, nem döntően tévés berkekből válogatnak, akkor a kezdeti megítélés is más lett volna, kevésbé elegáns megfogalmazással élve: könnyebben eladhatták volna a filmet. Többen azt hozták fel negatívumként – Tryonhoz hasonlóan –, hogy a könyvvel szemben kevésbé vészjósló, és szerény a kifejezés eszköztára, ám én nem osztom ezt a véleményt: bár néhány esetben felmerült bennem a tévéfilmes érzés, s azt leszámítva, hogy a színészeket nem igazán tudtam semmilyen korábbi filmélményemhez kötni, folyamatosan fenntartotta érdeklődésemet. Tetszik az ikerpár egymáshoz és a külvilághoz való viszonyulásának ábrázolása, Uta Hagenről (Brazíliai fiúk) is elhittem, hogy szerető, okkultista nagymama, és a történetvezetést is jónak vélem.


Eleinte úgy volt, hogy Tryon nemcsak a forgatókönyvet készítheti, hanem rendezhet is, a stúdiónál azonban végül úgy döntöttek, hogy Mulliganre bízzák magukat, aki nem volt ismeretlen Goldsmith számára, hisz tíz évvel korábban a The Spiral Road című kalandfilmen dolgoztak együtt, és karrierjük hajnalán, tévés korszakukban szintén összehozta őket a sors. A másik score-ja érdekes lenyomata Goldsmith pályafutásának, lévén – a nem sokkal korábban mozikba került A Mephisto keringő ihlette művével egyetemben – előrevetítette, hogy e műfajon belül milyen irányt kezdett kijelölni magának a szerző, ami olyan munkáiban csúcsosodott ki, mint a Poltergeist – Kopogó szellem, A nyolcadik utas: a Halál vagy a számára Oscar-díjat hozó Ómen muzsikája.

A másik aláfestését a Jerry Goldsmith at 20th Century Fox mellett a mozi DVD és Blu-ray kiadásain lehetett hallgatni, az extrák közé tartozó különálló zenei sáv jóvoltából, illetőleg A Mephisto keringő filmzenealbumának zárásaként beemelt, huszonkét perces egyvelege révén kaphattunk belőle ízelítőt. A színvonalas zene nem érdemelte ki ezen mostoha bánásmódot, ám úgy alakult, hogy már megszületésekor sem bántak vele kesztyűs kézzel. A tesztvetítést követő visszajelzések alapján a film bizonyos pontjait újravágták, továbbá Goldsmith zenéjének egy részét is (melyből egyébként sem volt sok, mivel a százperces játékidőre szűk háromnegyed órányi muzsika jutott) elhagyták, helyettük a környezeti zajokat, zörejeket erősítették fel. Produceri szinten azt kommunikálták, hogy azért hagynak el tételeket, mert túl félelmetesre sikerültek. Ez részint azért érdekes indoklás, mert Don Kranze mellett Mulligan és Tryon töltötték be ezt a szerepkört, így a komponista felé kezdetben íróként, rendezőként támasztott elvárásaikat söpörték le az asztalról e titulusuk mögé bújva, másfelől olyanok is a vágószoba padlójára hullottak, mint a könnyed „Summer Fun” vagy a „Mother Knows” első fele, ahol a zenekar még sejtelmesen játszik. Később kiderült, a döntés mögött Mulligan állt, aki nem szerette volna zene által befolyásolni a nézőket, helyette úgy próbált kétértelműséget adni az egyes mozzanatoknak, hogy a színészek játékára, a párbeszédekre, valamint a neszekre, effektekre összpontosított. A másik így a szerző ezen időszakban gyakorta tapasztalt negatív élményeit gyarapította, melyekre két, a zenéért Oscar-jelölt vállalkozása, A tábornok és a Pillangó között számos példát találunk.


Az alkotás végére érve az Ómen rokonaként kezdtem tekinteni rá, és nemcsak a tartalma, hanem a zene okán is (habár Goldsmith itt még nem hozza olyan szinten felszínre a poklot, mint Richard Donner filmjénél, az előszele bőven megvan). A főtéma kellemes, ráadásul a cselekményre is reflektál vele a szerző: a benne hallható fütyülés – amiből az egész motívum építkezik – megegyezik azzal, amivel Holland jelzi hollétét testvérének. A „Main Title (”The Other”)”, a „Summer Fun”, a „The Ice Truck” és a „The Pond” olyan kedves, bájos formában prezentálja ezt a motívumot, hogy egy családi filmhez is felhasználhatnánk, további előnyük, hogy érintőlegesen ugyan, de hangszerelésükkel is (elektromos orgona, faütők, harmonika bevonása) sugallják, hogy egy vidéki helyszínen járunk. Ám nem ez az egyetlen pont, ahol Goldsmith direkt módon kapcsolódott a filmhez: a megözvegyült anyuka, Alexandra (Diana Muldaur – Detektív két tűz között) keserűségét, az események hatására fokozódó zavarodottságát úgy jelenítette meg a „The Well”-ben és az „Alexandrá”-ban, hogy a nagymama (Hagen) által énekelt orosz altatódalból indult ki.

Annak érzékeltetése, hogy valami nincs rendben a család háza táján, a „The Flight”-tól kezd körvonalazódni. A sejtelmes kezdet Niles különleges empatikus képességét vetíti előre, amivel először egy madár fejébe bújik bele mentálisan, s repüli körbe lakhelyüket. Utóbbi hatására a tétel második fele fennköltté válik, a szárnyalást pedig szélgéppel (amit aeoliphone-ként és aelophonként szokás még említeni) húzza alá Goldsmith, mindezek pedig olyan jól összefonódnak, hogy nekem ez vált az album legkedveltebb tételévé. A „The Flight” sejtelmes felvezetése a „The Game”-ben kap még fontos szerepet, a „Mother Knows”-tól kezdve pedig a komponista avantgárd oldalára helyeződik a hangsúly. Az aláfestés feszültségteli oldalával kapcsolatos csemegéjeként az szolgál, hogy a szerző a „Main Title (”The Other”)” zárásánál, a „The Casket”-ben, a „No More Games and A Visit with Mother”-ben és az „End Title (”The Other”)”-ben a zenészek előadása közben gumigolyót húzatott végig a gongon, mely így kísérteties hangot adott.


Kicsivel több mint fél évszázad kellett ahhoz, hogy Jerry Goldsmith A másikhoz komponált, indokolatlanul mellőzött score-ja album formájában is elérhetővé váljon, de megérte várni rá, mindenképpen javaslom ennek, az újrakeverés eredményeként csodálatos hangzású kíséretnek a meghallgatását. Nagyon magával ragadó a szerző dallamalkotó készsége, döntően csodálatos vezérmotívumai hozták meg számára a széles körű popularitást, ám aki nem idegenkedik az Ómen-trilógia, a Poltergeist – Kopogó szellem, A nyolcadik utas: a Halál, a Gyilkos bolygó, a Freud: A titkos szenvedély, A majmok bolygója vagy épp a Psycho 2. aláfestéseitől, azoknak ez a háromnegyed óra is jó kikapcsolódást fog nyújtani.