A ma már kultikus karakternek számító idegen, a predator eredete a nyolcvanas évek közepére nyúlik vissza, a forgatókönyvírással foglalatoskodó testvérpár, Jim és John Thomas (Mars mentőakció, Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat) ekkor határozta el ugyanis, hogy egy élcelődésnek szánt kijelentésből önálló lábon álló történetet kerekít. Az első körben még Hunter címen futó sztori apropójául a Rocky IV. bemutatását követően szárnyra kelt csipkelődés számított, melynek lényege az volt, hogy a legendás bokszoló E.T. kivételével már minden lehetséges ellenféllel ringbe szállt. Ez a megjegyzés vezetett a rendkívül fejlett technológiával rendelkező, intelligens faj első példányának színre lépéséhez, igaz, végül nem az ökölvívót megszemélyesítő Sylvester Stallonéval, hanem a korszak másik meghatározó akciósztárjával, Arnold Schwarzeneggerrel találta szembe magát. 

A direktori széket John McTiernan foglalhatta el, akinek a Pierce Brosnan főszereplésével készített A hordát követően ez volt a második rendezése, később pedig olyan máig népszerű alkotásokat hozott tető alá, mint a Drágán add az életed!, a Vadászat a Vörös Októberre, a Die Hard – Az élet mindig drága vagy a szintúgy Schwarzenegger fémjelezte Az utolsó akcióhős. A Ragadozó döntően azzal vívta ki magának a figyelmet, hogy nem egy szokványos színtéren játszódó, jó- és rosszfiúk összecsapásán alapuló alkotás, hanem egy olyan jellegű, túlélésről szóló dzsungelháborút tárt a nézők elé, ahol egy maréknyi harcedzett, sokat próbált katona csap össze egy rendkívüli vadászösztönnel és technikával (ilyen az álcázás lehetősége fénymegkötéssel, a plazmafegyver, a karra erősített számítógépszerű kütyü vagy az űrrepülőgép) felvértezett teremtménnyel. Utóbbit Stan Winston alkotta meg, s később, saját univerzumukból kilépve e teremtmények könyvekben, képregényekben, illetve mozifilmekben nemcsak az emberekkel harcoltak, hanem számtalanszor szembekerültek a másik kultikus idegencsoporttal, H.R. Giger alienjeivel. A predator első vászonra lépésekor olyan színészek tűntek fel Schwarzenegger oldalán, mint Carl Weathers (Rocky), Bill Duke (Kommandó), Jesse Ventura (A menekülő ember), Sonny Landham (48 óra), valamint Shane Black, aki idén a The Predator írójaként és rendezőjeként tér vissza e témakörhöz. A frontvonalbeli színészgárdából illik még megemlíteni Kevin Peter Hallt is, aki nem a helikopterpilóta apró szerepének köszönheti ezt, hanem annak, hogy ő volt a predatorjelmez viselője is, amivel kapcsolatban így nyilatkozott: "Nemcsak egy olyan fickó vagyok, aki szörnyjelmezben csoszog összevissza, inkább afféle bábmester lennék, aki a láb- és kézmozgásokkal megkísérel személyiséget kölcsönözni a lénynek."


A Joel Silver producerelte mozi aláfestéséről egyes információk szerint eredetileg Michael Kamen gondoskodott volna, ám mivel a munkálatok egybeestek az Egy bébiszitter kalandjaiéval, nem tudta elvállalni a feladatot, így Alan Silvestri kapta a lehetőséget, akinek karrierjét három projekt robbantotta be: a CHiPs című tévésorozat, valamint A smaragd románca és a Vissza a jövőbe mozifilmek. E lehetőséget is ezek egyikének, Robert Zemeckis projektjének köszönhette: „A Vissza a jövőbe utómunkálatai során találkoztam először Joellel, aki nagyon jó barátja Bobnak, azaz Robert Zemeckisnek. A kezdetektől fogva azonos hullámhosszon voltunk, és arra vártunk, mikor tudnánk együtt dolgozni, majd egyszer csak megjelent a Ragadozó filmtervével, amelyet természetesen azonnal elvállaltam” – emlékezett vissza a szerző. Silver és Silvestri kollaborációja olyan jól sikerült, hogy a páros ezt követően a Mesék a kriptából-széria néhány epizódja mellett a Variációk két ökölre, a Visszakézből, a Richie Rich – Rosszcsont beforr és persze a Ragadozó 2. kapcsán is együtt dolgozott. 

„Emlékszem, McTiernan világosan kifejtette, hol szeretne feszültebb pillanatokat, illetve mikor akarja azokat hosszabban kitartani. Ebből a szempontból egyszerű dolgom volt, de még így is rengeteg csésze kávéra volt szükségem addig, amíg rá nem jöttem, miként kellene mindezt megvalósítanom” – nyilatkozta Silvestri, akinek nemcsak az optimális hangzásvilág megteremtésében volt nagy szerepe, hanem a feszültség folyamatos fenntartásában is. Utóbbi azért hárult jórészt rá, mert a teremtmény sokáig háttérben marad, amit zenével kellett ellensúlyozni, ráadásul a helyszín és a cselekményszál okán viszonylag kevés párbeszéd került a filmbe, amelyek hiányát az alkotók szintén dallamokkal kívánták pótolni. „Amint befejeződött egy cue, rögtön kezdődnie kellett a másiknak. Ez a sok zene hihetetlen mennyiségű lehetőséget kínált, ugyanakkor a jelentőségteljesség okán rémisztő is volt számomra” – mesélte a szerző, akinek műve szinte folyamatosan jelen van a filmben (az instrumentális kíséret mellett mindössze egyetlen dal, a Little Richard által előadott „Long Tall Sally” került be a filmbe, amely remekül nyomatékosítja a helikopteren bevetésre induló csapat stílusát). A score egy közel kilencventagú zenekar segítségével kelt életre, melyet helyenként synclavier színesít, ám e szintetizátorfajtát Silvestri – az olyan korábbi munkáival ellentétben, mint A Barlangi Medve népe vagy a Nincs kegyelem – nem effektek és hangzások életre keltésére állította hadrendbe, hanem dallamokat írt rá. S ha már zenei felvétel: nem sok kellett ahhoz, hogy mindez Magyarországon valósuljon meg, az eredeti szándék ugyanis az volt, hogy a munkafolyamat scoring session fázisát Budapestre hozzák, ahol ekkoriban olyan neves komponisták vették fel muzsikáikat, mint Jerry Goldsmith, John Scott, Pino Donaggio vagy Basil Poledouris. A hangzás azonban nem a vártnak megfelelően alakult, így a zenei stáb kénytelen volt visszatérni a Twentieth Century Fox Studios falai közé, Silvestri pedig egy interjú alkalmával kifejtette, hogy az ilyen esetek elkerülése érdekében arra törekszik, hogy Los Angelesen kívül csak Londonban rögzítse kompozícióit. 


A mozi sikere és a szerző ismertsége ellenére a Ragadozó score-jának felbukkanására tizenhat évet kellett várni. A feladatot a második rész kíséretét is kiadó Varése Sarabande vállalta magára: „Nagyszerű dolog olyan zenéket megjelentetni, melyeket már szinte követel a közönség” – kommentálta Robert Townson, a cég vezetője. Miután a Soundtrack Club keretén belül elérhető háromezer példány elfogyott (s hihetetlen magas áron kezdett gazdát cserélni az aukciós oldalakon), az Intrada 2010-ben és 2012-ben egyaránt jelentkezett ezzel a művel. Az ő lemezükön néhány, a Varésénél még felcserélve jelen lévő tételrészlet került a helyére, továbbá eddig kihagyott töredék cue-kat tettek fel a korongra, ami két perccel hosszabb játékidőt eredményezett. 

Az album a „Twentieth Century Fox Fanfare”-ral indít, ám ez eltér a film előtt hallható eredeti verziótól, a korongon ugyanis az Elliot Goldenthal által újra rögzített, s A végső megoldás: Halálhoz igazított zárással rendelkező változat hallható. Ezt követi a „Main Title”, amelyben szinte minden fontosabb zenei momentum megmutatkozik, ennyire összefonódva azonban kizárólag a „The Rescue and End Credits”-ben hallhatjuk viszont. Silvestri négy fontosabb témára építette fel score-ját. A pergődob alapú, katonákhoz illő motívumsor hivatott alátámasztani a kommandósok jelenlétét: ez a lemezen olyan trackekben bukkan fel, mint a „The Truck”, a „Jungle Trek” vagy a „Building a Trap”. Az alakulathoz köthető még a „He's My Friend” trombitaszólója, melyet a bajtársak elvesztése ihletett, s a másik hárommal ellentétben nem alkalmazta gyakran Silvestri, csak a „The Rescue and End Credits” részeként idézte meg ismét. Az egyenlőség jegyében a velük szemben álló fél is két dallamsort tudhat magáénak: egy erőteljes, rezes-, vonós- és ütősszekció kombinációjából álló, fenyegetőbb megközelítést, illetve egy négy hangjegyes, misztikumról árulkodó motívumot. Utóbbi jelenlétének oka, hogy a teremtmény eleinte csak néhány pillanat erejéig, sejtelmesen bukkan fel, továbbá a helybéli túlélő, Anna (Elpidia Carrillo) által elmeséltek révén arra is fény derül, hogy a dzsungellakók rejtélyes legendákban emlékeztek meg a lény korábbi vadászatairól. Ezt a vonalat Silvestri hibátlanul fonta össze a különleges ütősszólamokkal tükrözött dzsungelatmoszférával, s e páros nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a sűrű növényzet között játszódó cselekmény valóban feszült légkörű legyen. Mindez olyan tételekben figyelhető meg, mint a „Something Else”, a „Cut 'Em Down”, a „The Girl's Escape”, a „Blaine's Death”, a „We're All Gonna Die”, a „The Waiting”, a „Dillon Is Disarmed” vagy éppen a „Billy Stands Alone”.


A film utolsó negyedében már csak a Schwarzenegger alakította Dutch és a predator küzdenek egymással, ezért itt még jelentősebb narrátori szerep hárult Silvestrire, aki a „Battle Plans”, a „Wounded Predator”, a „Hand to Hand Combat” és a „Predator's Big Finish” című darabokkal válaszolt a kihívásra. Az ezek által felölelt húszpercnyi játékidőnek – pontosabban az ehhez tartozó küzdelemnek – köszönhetően figyeltem fel annak idején a score-ra, s ekkor szembesültem először azzal, milyen fontos szerepet képes betölteni a filmzene. Tehát míg másoknak a Star Wars vagy A rettenthetetlen szolgált e varázslatos és színes műfaj megismerésének, megszeretésének gyújtópontjaként, addig nálam a Ragadozó tölti be ezt a szerepet – életem első filmzenealbumát, a Schwarzenegger Super Herót is e mozi főtémája miatt vásároltam meg. Éppen ezért nagyon örültem, amikor 2003 augusztusában a Varése Sarabande megjelentette a score-t, ám a kör akkor zárult be igazán számomra, amikor négy évvel később egy madridi filmzenei fesztiválon lehetőségem nyílt arra, hogy személyesen is megköszönjem Silvestrinek ezt a remekművet, és elmondhassam neki, mekkora szerepe volt abban, hogy teljes mértékben e műfaj felé fordultam. 

Alan Silvestri számtalan remek muzsikát készített pályafutása során, a Vissza a jövőbe és a Ragadozó score-ja azonban mindegyiknél közelebb áll a szívemhez. Minthogy annak idején a Varése-féle korongra ruháztam be, számomra ez maradt az eredeti, nagybetűs filmzenealbum, még annak ellenére is, hogy a rajta található néhány hibát (néhány percnyi hiányzó játékidő, illetve pár zenerészlet felcserélése) később az Intrada sikeresen áthidalta – igaz, egyik cégnek sem volt könnyű dolga, hiszen az utólagos zenenyirbálásoknak köszönhetően az alkotás alatt sem úgy hallható a muzsika, ahogyan azt a szerző leszállította.