Sosem értettem, hogy Hollywood miért nem lát igazán fantáziát a hegymászók életében. Napjaink vertikálisan kúszó gladiátorairól meglehetősen kevés film szól, és ezek sem lettek túl sikeresek. Franc Roddam 1992-ben készítette el a K2 – Ki itt felmászol... című filmet, melyben Taylor Brooks (Michael Biehn) és Harold Jameson (Matt Craven) hegymászók veszik célba a világ második legmagasabb hegycsúcsát. Míg a Mount Everest környékén lassan turistaparadicsom alakul ki a csúcs megmászása okán, a K2 mind a mai napig igazi kihívás a hegymászók legjobbjainak is. A technikás sziklafal számos veszélyt rejt, a természet megpróbáltatásainál csak az emberi természet sötét oldala veszélyesebb a hegymászókra. 


A lapos film ellenére a zenéje igazi filmzenetörténeti mérföldkő... lehetett volna, ha nem jön közbe pár dolog. Az első bukott tesztvetítések után Franc Roddam barátját, Hans Zimmert kérte fel, hogy írjon teljesen új zenét az alaposan kritizált eredeti helyett. A német komponista ekkor még nem volt túlságosan ismert, és örömmel tett eleget barátja kérésének, aki fel is használta a szerzeményeket a filmhez. Az utolsó pillanatban azonban a terjesztők is beleszóltak a vitába, és az amerikai piacra szánt verzión jócskán vágtak, és ami szempontunkból a legfontosabb, vadonatúj zenéjét visszacserélték a régire. Így az európai nézők Zimmer muzsikáját halhatták a film alatt, míg az amerikai közönség Chaz Jenkel utolsó filmes munkáját – a zeneszerző a produkció létrejötte közben őt ért atrocitások miatt most már csak együttesére, a The Blockheadsre koncentrál.

A mozi elég gyengén kezdődik, és sajnos az első harmadában nyoma sincs a legendás hegycsúcsnak: Taylor és Harold barátságának ecsetelését hatalmas pemzlivel intézi el a rendező, a szappanopera-konfliktusok pedig zeneileg nem túl inspirálóak. Ami azonban ezután következik, az elsőre hallva majdnem olyan érzés, mint amikor a hegymászó először pillant meg egy fenséges csúcsot. Bár nem szokásom tételenként elemezni az albumokat, ezt a luxust most mégis megengedhetem magamnak: mivel – részben – visszautasított aláfestésről van szó, a film jeleneteinek hiányában inkább két szvitbe rendezve adták ki az összes zenét. Zimmer a lemez keverése során épp Afrikában tartózkodott az Egyedül a ringben miatt, így a kreatív elrendezés egyedül Robert Townson, a Varése Sarabande producerének érdeme.


A hosszabb „The Ascent” című tétel a csúcsra vezető utat mutatja be. Legelső részlete még nem is a Himalájában hallható, hanem Taylor és Harold első közös mászásánál, amikor is egy teljes csoporttal találkoznak. Ezeket az embereket egy milliomos fizeti, hogy segítsenek neki a K2 meghódításában, de miután egy baleset következtében ketten életüket veszítik, a két férfi áll be helyükre. A zene legfontosabb jellemzői a fantasztikus erővel elsöprő témák, melyek gyakran sokkal erőteljesebbek, mint az alattuk látható képek. A főtémát Pete Haycock adja elő gitáron, ezzel a hangszerrel jelezve hőseink érzelmeit – bár a motívum mindig ugyanaz, hallhatunk győzedelmes, pánikszerű és szomorú variációkat is. Ahogy a film elérkezik a Himalájába, Zimmer tibeti hangszerekkel színesíti a hangzást. A második tétel, a „The Descent” onnan veszi fel a fonalat, hogy Taylor és Harold felért a csúcsra. A lefelé vezető út azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyul, így ekkor ismerhetjük meg az imént felvonultatott témák drámaibb verzióit. A főbb részek a lavina és a hóvihar alatt hallhatóak, de itt került kiadásra a stáblista alatt szóló rövid egyveleg is, mely tökéletesen zárja az albumot.

Évekig csak úgy hallottam a score-t, hogy a filmet sohasem láttam, és hála a DVD-forgalmazók hiányos adatainak, soha nem tudhattam, hogy amennyiben megrendelem a filmet, melyik zenét hallanám alatta. Végül sikerült megnéznem a megfelelő Zimmer-zenével, és ahogy arra számítottam, a zene sokkal jobb volt, mint a film. A zavaró részlet azonban az, hogy az alkotásban a score egyáltalán nem illik a képekhez – fantasztikus és nagyszerű, de olyan, mintha egy másik szobából hallanám. Lehet, hogy ez csak az évek alatt felhalmozódott zenei élmények miatt adódott így, de a mai napig szívesebben hallgatom a lemezt, mint nézem meg a filmet.


Így, két szvitbe rendezve a CD igazi himnusz a Himalájához, és kétségtelenül a legjobb megoldást választotta Townson. Bár számos esetben zavaró a Zimmer-lemezek szvitformátuma, ebben az esetben nincs kifogásom ellene. A kiadvány szerencsére a mai napig elég könnyen beszerezhető, annak ellenére, hogy régebbi kiadás. Érdekes és eredeti darab abból a korból, amikor a Media Ventures-, későbbi nevén Remote Control-hangzást még nem lehetett másolni, mert előtte nem is létezett. A több mint negyvenpercnyi anyag önmagában bizonyíték arra, hogy ha annak idején felhasználták volna a filmben, valószínűleg ma ehhez a zenéhez hasonlítgatnánk Hans Zimmer későbbi munkásságát.