„A filmvilágba beszivárgó új technikák révén a komponistáknak folyamatosan képezniük kell magukat. Ezt felismerve és belátva azonban úgy vélem, az igazi teremtő erő a komponista elméjében és szívében rejlik.”


Ha szóba kerül A Rózsaszín Párduc, az Álom luxuskivitelben, a Viktor, Viktória vagy a Peter Gunn című sorozat, akkor nemcsak az adott alkotások történetére, illetve a színészi alakításokra gondolunk vissza előszeretettel, hanem aláfestésükre is, melyekkel kapcsolatban még a filmzenék világában kevésbé jártasak is tudják, hogy Henry Mancini nevéhez fűződnek. S bár a komponistát legtöbben ezek révén ismerik, életművének csupán elenyésző hányadát képezik, hiszen több mint kétszáz aláfestést jegyez, mindemellett pedig számos komolyzenei darabot is készített a többek között négy Oscar-, illetve húsz Grammy-díjjal jutalmazott művész.

A Cleveland olaszok lakta negyedében, 1924. április 16-án született szerző Enrico Nicola Mancini néven látta meg a napvilágot. Apja vasgyári munkás volt, ugyanakkor lelkes fuvolaművész is, így gyermeke hamar kapcsolatba került a zenével, s első leckéit is tőle vette. Eleinte pikolón (ismertebb nevén: kisfuvola) játszott, tizenkét éves korától kezdve azonban zongoraleckéket is vett, s együtt zenélt apjával az akkori lakhelyükön, a pennsylvaniai Aliquippában megalakult, emigránsok alkotta Sons of Italy nevű bandában. Idővel a játék mellett a hangszerelés is felkeltette érdeklődését, így miután végzett középiskolai tanulmányaival, egyértelmű volt számára, hogy a zenei pályának szenteli életét, aminek első nagyobb lépéseként jelentkezett a méltán híres Julliard School of Musicba, ám tanulmányait záros határidőn belül kénytelen volt felfüggeszteni, ugyanis a második világháború okán őt is behívták.

A háború befejeztével zongoristaként, illetve hangszerelőként csatlakozott a The Glenn Miller-Tex Beneke Orchestrához, s az itt eltöltött időszak alatt megismerkedett későbbi feleségével, Virginia O'Connorral, akitől három gyermeke született. 1952-ben egy újabb kihívással találta szemben magát akkor, amikor bekerült az ekkor még Universal-International Studios néven futó mamutcég zenei részlegébe, ahol egyik pillanatról a másikra felkérések tömkelegével árasztották el, három évvel később pedig első Oscar-jelölését is megkapta a Glenn Miller élete című mozival kapcsolatos adaptációs munkájáért, melyre munkatársával, Joseph Gershensonnal közösen terjesztették fel. Sikerei mellett az ötvenes évek végére úgy érezte, ideje kilépnie a stúdió kötelékéből, hogy önálló komponistaként folytathassa tovább karrierjét, melynek újabb fordulópontját a Peter Gunn című tévésorozat jelentette: ekkor találkozott először Blake Edwardsszal, s aztán több évtizedes munka- és baráti kapcsolatot alakított ki az író-rendezővel. Mintegy harminc alkotást jegyeznek, melyek között a már említett A Rózsaszín Párduc-moziszérián, valamint az Álom luxuskivitelbenen kívül olyan alkotásokat találni, mint például az Estély habfürdővel, a Verseny a javából vagy a Párbaj a városban. Edwardson kívül Mancini olyan ismert direktorokkal dolgozhatott együtt pályafutása során, mint Stanley Donen (Amerikai fogócska, melynek egyik érdekessége, hogy ez volt az első olyan film, aminél az akciótételeket vibrafonnal színesítették), Howard Hawks (Állatfogó kommandó, melynek „Baby Elephant Walk” című tétele a Rózsaszín Párduc-témához hasonló slágerré vált), Arthur Hiller (Száguldás gyilkosságokkal) vagy Paul Newman (Üvegfigurák). A Téboly kapcsán pedig még Alfred Hitchcockkal is majdnem alkalma nyílott az együttműködésre, ám a főcímzenével kapcsolatos demó prezentálását követően a rendező kirúgta a projektből, mondván ha Bernard Herrmannéhez hasonló stílust keresne, akkor őt fogadta volna fel, nem mást. 

Mancini sokszínűségéről nemcsak a csodálatos szimfonikus kompozíciók hada árulkodik, hanem az is, hogy Alex Northhoz, Elmer Bernsteinhez, Lalo Schifrinhez, Leith Stevenshez és Johnny Mandelhez hasonlóan élen járt abban, hogy a hollywoodi produkciók aláfestései ne csak tisztán nagyzenekarra íródjanak, hanem jazzes, illetve popos elemekkel színesedjenek. Ezen újszerű gondolkodás éppúgy hozzájárult e műfaj popularitásához, mint a filmek számára íródott dalok elterjedése. Mancini is számtalan alkotás kapcsán gondoskodott az instrumentális kíséret mellett különféle számokról is, melyek közül a legismertebbnek az Álom luxuskivitelből származó „Moon River” számít, melyért éppúgy hazavihette az Oscar-díjat, mint a Míg tart a bor és friss a rózsához íródott „Days of Wine and Roses”-ért. Mindezeken túl azonban a nem éppen hallgatóbarát megoldásokkal, vagyis a különleges elektronikus elemekkel, illetőleg disszonáns zenekari megmozdulásokkal kapcsolatos útkeresések sem álltak távol tőle, melyekbe már az 1953-as Földönkívüli jövevények kapcsán belekezdhetett, és olyan további produkcióknál csiszolhatta tovább, mint A fekete lagúna szörnye, az Óriáspók és számos ezekhez hasonló sci-fi-horrorok. Kísérletezős kedvének bizonyítéka még a Várj, míg sötét lesz című krimi-thriller is, melynél egy tradicionális japán szájharmonikaszerűség, a sho gondoskodik a zenekar keltette feszültség fokozásáról, illetőleg A szigetek ura, amely kapcsán japán, illetve kínai hangszereket is hadrendbe állított művének előadásához.

Mancini a filmvilág mellett egyéb műfajokban is sikeresen bizonyította tehetségét, illetve rátermettségét. A hatvanas és nyolcvanas évek között olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Frank Sinatra, Andy Williams, Luciano Pavarotti, Johnny Mathis, Steve Lawrence vagy a The Lennon Sisters, továbbá mintegy hatszáz szimfonikus előadást tartott például a London Symphony Orchestra, a Royal Philharmonic Orchestra, a Boston Pops, valamint a Los Angeles Philharmonic közreműködésével. Közel száz, nem filmzenei albumhoz fűződik a neve, melyek stílusukban a poptól a könnyed klasszikus zenén keresztül a jazzig, minden olyan műfajt lefednek, melyekben Mancini otthonosan mozgott. Azon felül pedig, hogy rendkívüli módon kötődött hivatásához, igyekezett figyelmet fordítani a feltörekvő, ám még az iskolapadot koptató nebulókra is, aminek eredményeként számtalan későbbi pályatársa került ki kezei közül a University of California, Los Angelesen (UCLA), a University of Southern Californián (USC), illetve a Julliard School of Musicon tartott kurzusai révén. Tiszteletbeli doktorrá nevezték ki a Doquesne University of Pennsylvanián, a California Institute of the Arts in Valencián, a pennsylvaniai Jefferson College-on, s a marylandi Mount Saint Mary's College-on is.

Halálát követően posztumusz Grammy-életműdíjjal jutalmazták gazdag munkássága okán, 2004-ben pedig, A Rózsaszín Párduc muzsikájának negyvenedik évfordulója alkalmából az amerikai postahivatal, a United States Postal Service bélyeget bocsátott ki tiszteletére. Arról, hogy Henry Mancini munkássága és hagyatéka ne merüljön homályba, nemcsak megjelent lemezei, valamint könyvei (a Sounds and Scores – A Practical Guide to Professional Orchestration, illetve önéletrajza, a Did They Mention the Music?) gondoskodnak, hanem gyermekei és unokái is, akik igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a filmzenevilág egyik legkiválóbb alakja örökké köztudatban maradjon. 
 

Kulics László
2013.09.08.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Alfred Hitchcock filmjeinek zenéje IV. - A televíziós munkák és az utolsó évek
Kollaborációk, életutak

Karácsonyi filmzenék
Kollaborációk, életutak

Romantikus filmzenék
Kollaborációk, életutak

Sherlock Holmes
Zenék egy témára

Sportfilmek zenéje - I. rész
Kollaborációk, életutak