Pillangó (1973)
Papillon
- zene: Jerry Goldsmith
- vezényel: Jerry Goldsmith
- kiadás éve: 1988
- kiadó: Silva Screen Records
- játékidő: 36:12
Ha a Pillangó kerül elő beszédtémának, sok érdekes gondolat felvetődik az emberben. Kiindulásképpen a retróérzés, mely egyébként igen furcsa divat manapság. Akárhogyan is nézzük, az 1973-ban készített döbbenetes drámához fogható stílus, hangulat, színészi alázat soha nem fogja olyan reneszánszát élni a filmiparban, mint a véletlenszerűen összeválogatott, élénk színű ruhaneműk viselete. Franklin J. Schaffner klasszikus rendezései közül ugyan A majmok bolygója átélt egy újjászületést Tim Burton szemszögéből, de a finoman szólva is mérsékelt sikert mérlegelve gyaníthatóan még jó darabig nem mernek olyan további filmjeivel próbálkozni, mint A tábornok, a Szigetek az áramlatban vagy a Pillangó. Bár Hollywood mindenre képes (Peter Sellerst például Steve Martin próbálja majd helyettesíteni a készülő A Rózsaszín Párduc-másolatban), Steve McQueent lehetetlen lenne bárkinek is utolérni, számos kritikus szerint ugyanis élete legnagyobb alakítását nyújtja ebben a filmben (Dustin Hoffmann társaságában, akit addigra már két alkalommal is jelöltek Oscar-díjra). McQueen Henri Charriére-t, a Pillangó becenévre hallgató kisstílű bűnözőt játssza, akit ártatlanul elítélnek gyilkosság vádjával, és a világ legkegyetlenebb börtönébe, a guyanai Ördögszigetre száműzik. A valós eseményeken alapuló történet ezen börtönből való szökési kísérleteket mutatja be, s a mozi kellően brutális és megrázó módon mutatja be a szerencsétlenül járt fickó minden szenvedését, illetve végső győzelmét. A sors csúf fintora, hogy Charriére épp a produkció elkészültének évében hunyt el rákban, így sohasem láthatta viszont magát egy tutajon, amint a tenger hullámai egyre távolabb és távolabb sodorják őt az Ördögszigettől.
Schaffner szinte összes filmjének kísérőzenéjét Jerry Goldsmith komponálta, s A majmok bolygója kísérletező zajkavalkádja vagy A tábornok katonás ünnepélyessége után a Pillangó muzsikája is teljes egészében igazodik a rendező képi világához, jelen esetben főként az Ördögsziget félelmetességéhez. Mindez számos dzsungel jellegű, visszafogottabb kalandzenén keresztül jut el a hallgatóhoz, megspékelve a zeneszerző egyik legcsodálatosabb főtémájával (bár saját bevallása szerint a négy évvel későbbi Szigetek az áramlatban ihlette dallamait tartja élete főművének). Az egyszerű, keringő alapú dallam többször megismétlődik, mindig más hangszerrel a főszerepben, s amelyik előbb vezető szerepet játszik, az az ismétlést követően kísérőszólammá húzódik vissza. Harmonika, cselló, hegedű és trombita váltják egymást ugyanarra a csodálatos melódiára, s alapvetően e négy hangszer játszik később is szerepet az album során.
Aki az indító "Theme from Papillon" után bátran továbbhalad, az készüljön fel arra, hogy korántsem ilyen megfogható, könnyed élményben lesz része. Előnyt élveznek azok a hallgatók, akik kedvelik a klasszikus komolyzenéket vagy a hatvanas-hetvenes évek kalandfilmjeinek pazar nagyzenekari aláfestéseit. Bár a Pillangó esetében igazán lendületes, magával ragadó csinadrattáról nem beszélhetünk, Goldsmith műve ennek ellenére éppoly színes, mint hangzatos kortársai, mely színességet a számtalan, akár csak rövid pillanatok erejéig megszólaltatott, elsősorban mediterrán hangulatot kölcsönző hangszer adja. A fuvola vagy a szordínós trombita trillázó játéka adja Pillangó szabadulásának lehetőségét a mindenféle kongák és fadarabok ütése által létrejött laza ritmus alatt, ugyanakkor pillanatok alatt képes átváltani félelmetesen morajló, kilátástalanságot sugalló muzsikává, ahol a harmonika vagy a klarinét szomorkás játéka alá vészjóslóan felsíró hegedűket, és őrző szemekként háttérben morgó üstdobokat szólaltat meg a szerző. Míg a "The Camp" ezt a kettősséget remekül magában hordozza, addig a "Reunion" már jóval inkább keserű és reményvesztett hangulatot áraszt. Halkan kong a harang is, a feszültséget csak fokozza a homokban felbukkanó csörgőkígyóra emlékeztető ütősjáték, s előbb fuvolán, majd kopogó ritmus alatt, zongorán kísérve a hegedű révén is újból elhangzik a variált főtéma. Az album legsötétebb tétele a "New Friend", melynek elképesztő feszültséget hordozó dallama keveredik a western műfajának klasszikusaival, illetve előhangja is lehet a művész későbbi Ómen-muzsikája félelmetességének, persze elsősorban forró guyanai tájakon, mintsem Anglia hűvös, esős utcáin.
Az első optimistább pillanatokat a "Freedom"-ban fedezhetjük fel, persze egyáltalán nem sokáig, Goldsmith szeret játszani az éles hangulatváltásokkal. A komponista a későbbi Legenda-filmzenéjéhez hasonlítható könnyed dallamokat erős dobütésekkel és a rézfúvósok agresszív belépőjével oszlatja szét. A "Freedom" második fele is a vészjósló háttérben megbúvó végtelen fantáziát fejezi ki, mely az egyik pillanatban lemond mindenről, a másik pillanatban azonban a szabadság újból felmerülő lehetőségével találkozik. Az ezt követő "Gift from the Sea" első fele valóban egy ajándék, esély a menekülésre. Trópusi hangulatú, könnyed muzsika, főszerepben a trombitával, majd rövid váltást követően fuvola és oboa kettősének halk játékában gyönyörködhetünk. Az "Antonio's Death" hasonlóan félelmetes és ijesztő, mint a "New Friend", Bartók Béla legsötétebb pillanatait idézik az össze-vissza harsogó hangszerek – mintha egy fegyveresházban lennénk. Reményteli lemondást érzékeltet az ezt követő "Cruel Sea", ahol a harmonikán és hegedűkön váltakozó főtéma a legyőzhetetlen akadályt vetíti szemünk elé. Aki látta a filmet, pontosan a zenéhez tudja képzelni, ahogy Pillangó és Dega állnak a sziklán, és a kövekhez csapódó vad hullámokat nézve elkeseredetten legyintenek: "Ez nem fog sikerülni..."
A fájdalmas hangulat megmarad az utolsóelőtti "Hospital"-ban is, minden korábban megismert hangszer és motívum a teljes reménytelenséget fejezi ki. Nem úgy a záró "Survival", mely egy ünnepélyes nagyzenekari akkord kíséretében hozza el a várva várt feloldást, a menekülés sikerét. Visszatér a főtéma, előbb a harmonika, a fuvola, majd a csellók, végül a hegedűk előadásában; közben hol csembaló, hol hárfa, hol komplett vonósszekció kíséri. A tétel második felére azért a feledhetetlen megalázás, az ártatlanul elszenvedett kínok disszonáns zenei kifejezése jellemző, mintegy emlékeztetvén arra, hogy a Pillangó története nem zárulhat egyszerű happy enddel. Hogy a zenéje is tökéletes Goldsmith-mű legyen, a záróakkordra egy tus erejéig természetesen összerántja az egész zenekart; nem is ő komponálta volna, ha nem így fejeződne be az album.
Jerry Goldsmith örök érvényű muzsikája egyszerre fejezi ki a kétségbeesett próbálkozások sokaságát, a sorozatos kudarcokat, a barát utáni elkeseredett kutatást, illetve a végig háttérben lappangó reményt. Az összes tétel során remekül érződik a minden oldalról árgus szemekkel figyelt fogoly jelenléte, aki magában folyamatosan vívódik, újabb és újabb lehetséges szökési kísérleten törve a fejét. Hangszerelésben gazdag, egyszerre félelmetes és ragyogó album, melynek 36 percnyi játékideje pontosan visszaadja a film hangulatát, és egy csodás példája az aranykori klasszikus filmzenéknek. A Silva Screen Records 1988-ban jelentette meg a zenét, duplaoldalas belső borítóval, ahol egy-két színes kép mellett a film és a zene keletkezéséről is olvashatunk. A 2002-ben kiadott francia bővített kiadás tulajdonképpen három új tétellel bővíti az első változatot, valamint megtalálható rajta a főtéma, egy rövidebb formában, illetve egy sanzon átiratban, bizonyos Nicoletta nevű francia énekesnő előadásában. Mivel a két kiadás közti árrés viszonylag magas, s ezért ráadásul nem számottevő mennyiségű zenét kapunk, úgy gondolom, felesleges hajtóvadászatot indítani a francia változatért. Az eredeti Silva Screen-kiadás ugyanis szinte mindent tartalmaz azoknak, akik a filmért vagy Goldsmith zenéjéért rajonganak.
Schaffner szinte összes filmjének kísérőzenéjét Jerry Goldsmith komponálta, s A majmok bolygója kísérletező zajkavalkádja vagy A tábornok katonás ünnepélyessége után a Pillangó muzsikája is teljes egészében igazodik a rendező képi világához, jelen esetben főként az Ördögsziget félelmetességéhez. Mindez számos dzsungel jellegű, visszafogottabb kalandzenén keresztül jut el a hallgatóhoz, megspékelve a zeneszerző egyik legcsodálatosabb főtémájával (bár saját bevallása szerint a négy évvel későbbi Szigetek az áramlatban ihlette dallamait tartja élete főművének). Az egyszerű, keringő alapú dallam többször megismétlődik, mindig más hangszerrel a főszerepben, s amelyik előbb vezető szerepet játszik, az az ismétlést követően kísérőszólammá húzódik vissza. Harmonika, cselló, hegedű és trombita váltják egymást ugyanarra a csodálatos melódiára, s alapvetően e négy hangszer játszik később is szerepet az album során.
Aki az indító "Theme from Papillon" után bátran továbbhalad, az készüljön fel arra, hogy korántsem ilyen megfogható, könnyed élményben lesz része. Előnyt élveznek azok a hallgatók, akik kedvelik a klasszikus komolyzenéket vagy a hatvanas-hetvenes évek kalandfilmjeinek pazar nagyzenekari aláfestéseit. Bár a Pillangó esetében igazán lendületes, magával ragadó csinadrattáról nem beszélhetünk, Goldsmith műve ennek ellenére éppoly színes, mint hangzatos kortársai, mely színességet a számtalan, akár csak rövid pillanatok erejéig megszólaltatott, elsősorban mediterrán hangulatot kölcsönző hangszer adja. A fuvola vagy a szordínós trombita trillázó játéka adja Pillangó szabadulásának lehetőségét a mindenféle kongák és fadarabok ütése által létrejött laza ritmus alatt, ugyanakkor pillanatok alatt képes átváltani félelmetesen morajló, kilátástalanságot sugalló muzsikává, ahol a harmonika vagy a klarinét szomorkás játéka alá vészjóslóan felsíró hegedűket, és őrző szemekként háttérben morgó üstdobokat szólaltat meg a szerző. Míg a "The Camp" ezt a kettősséget remekül magában hordozza, addig a "Reunion" már jóval inkább keserű és reményvesztett hangulatot áraszt. Halkan kong a harang is, a feszültséget csak fokozza a homokban felbukkanó csörgőkígyóra emlékeztető ütősjáték, s előbb fuvolán, majd kopogó ritmus alatt, zongorán kísérve a hegedű révén is újból elhangzik a variált főtéma. Az album legsötétebb tétele a "New Friend", melynek elképesztő feszültséget hordozó dallama keveredik a western műfajának klasszikusaival, illetve előhangja is lehet a művész későbbi Ómen-muzsikája félelmetességének, persze elsősorban forró guyanai tájakon, mintsem Anglia hűvös, esős utcáin.
Az első optimistább pillanatokat a "Freedom"-ban fedezhetjük fel, persze egyáltalán nem sokáig, Goldsmith szeret játszani az éles hangulatváltásokkal. A komponista a későbbi Legenda-filmzenéjéhez hasonlítható könnyed dallamokat erős dobütésekkel és a rézfúvósok agresszív belépőjével oszlatja szét. A "Freedom" második fele is a vészjósló háttérben megbúvó végtelen fantáziát fejezi ki, mely az egyik pillanatban lemond mindenről, a másik pillanatban azonban a szabadság újból felmerülő lehetőségével találkozik. Az ezt követő "Gift from the Sea" első fele valóban egy ajándék, esély a menekülésre. Trópusi hangulatú, könnyed muzsika, főszerepben a trombitával, majd rövid váltást követően fuvola és oboa kettősének halk játékában gyönyörködhetünk. Az "Antonio's Death" hasonlóan félelmetes és ijesztő, mint a "New Friend", Bartók Béla legsötétebb pillanatait idézik az össze-vissza harsogó hangszerek – mintha egy fegyveresházban lennénk. Reményteli lemondást érzékeltet az ezt követő "Cruel Sea", ahol a harmonikán és hegedűkön váltakozó főtéma a legyőzhetetlen akadályt vetíti szemünk elé. Aki látta a filmet, pontosan a zenéhez tudja képzelni, ahogy Pillangó és Dega állnak a sziklán, és a kövekhez csapódó vad hullámokat nézve elkeseredetten legyintenek: "Ez nem fog sikerülni..."
A fájdalmas hangulat megmarad az utolsóelőtti "Hospital"-ban is, minden korábban megismert hangszer és motívum a teljes reménytelenséget fejezi ki. Nem úgy a záró "Survival", mely egy ünnepélyes nagyzenekari akkord kíséretében hozza el a várva várt feloldást, a menekülés sikerét. Visszatér a főtéma, előbb a harmonika, a fuvola, majd a csellók, végül a hegedűk előadásában; közben hol csembaló, hol hárfa, hol komplett vonósszekció kíséri. A tétel második felére azért a feledhetetlen megalázás, az ártatlanul elszenvedett kínok disszonáns zenei kifejezése jellemző, mintegy emlékeztetvén arra, hogy a Pillangó története nem zárulhat egyszerű happy enddel. Hogy a zenéje is tökéletes Goldsmith-mű legyen, a záróakkordra egy tus erejéig természetesen összerántja az egész zenekart; nem is ő komponálta volna, ha nem így fejeződne be az album.
Jerry Goldsmith örök érvényű muzsikája egyszerre fejezi ki a kétségbeesett próbálkozások sokaságát, a sorozatos kudarcokat, a barát utáni elkeseredett kutatást, illetve a végig háttérben lappangó reményt. Az összes tétel során remekül érződik a minden oldalról árgus szemekkel figyelt fogoly jelenléte, aki magában folyamatosan vívódik, újabb és újabb lehetséges szökési kísérleten törve a fejét. Hangszerelésben gazdag, egyszerre félelmetes és ragyogó album, melynek 36 percnyi játékideje pontosan visszaadja a film hangulatát, és egy csodás példája az aranykori klasszikus filmzenéknek. A Silva Screen Records 1988-ban jelentette meg a zenét, duplaoldalas belső borítóval, ahol egy-két színes kép mellett a film és a zene keletkezéséről is olvashatunk. A 2002-ben kiadott francia bővített kiadás tulajdonképpen három új tétellel bővíti az első változatot, valamint megtalálható rajta a főtéma, egy rövidebb formában, illetve egy sanzon átiratban, bizonyos Nicoletta nevű francia énekesnő előadásában. Mivel a két kiadás közti árrés viszonylag magas, s ezért ráadásul nem számottevő mennyiségű zenét kapunk, úgy gondolom, felesleges hajtóvadászatot indítani a francia változatért. Az eredeti Silva Screen-kiadás ugyanis szinte mindent tartalmaz azoknak, akik a filmért vagy Goldsmith zenéjéért rajonganak.
Tihanyi Attila
2005. 05. 17.
2005. 05. 17.
Tracklista:
- Theme from Papillon (2:15)
- The Camp (2:57)
- Reunion (4:33)
- New Friend (2:02)
- Freedom (3:53)
- Gift from Sea (6:42)
- Antonio's Death (2:25)
- Cruel Sea (1:26)
- Hospital (3:46)
- Survival (5:20)
