„Ha tudtam volna...” – jegyeztem meg sopánkodva e korong kapcsán. Tisztán emlékszem, hogy annak idején több alkalommal is játszi könnyedséggel hagytam figyelmen kívül a Varése Sarabande Alkony sugárút-albumát az MCD-üzletekben folytatott keresgéléseim során. A borítója nagyon megragadt bennem (nemcsak azért, mert néhányszor szembejött velem a boltokban, hanem mert a Varése-kiadványokhoz egy időben csomagolt Top 200 Soundtracks-füzetükben is szerepelt), ám mivel akkoriban döntően az aktualitásokra fókuszáltam, Franz Waxmanről éppoly keveset tudtam, mint Hollywood aranykorának felhozataláról, e lemez egyáltalán nem érdekelt. Néhány héttel ezelőtt azonban e score-ra került a sor, s már a „Sunset Boulevard Prelude”-ot követően lázas kutatásba kezdtem, miként lehetne beszerezni bontatlan állapotban, de sajnos jócskán elkéstem.


Billy Wilder Alkony sugárútra keresztelt  drámáját (melynek címe egyszerre jelenti a cselekmény fő helyszínét és azt, hogy miként tűnik el egy sztár Hollywood süllyesztőjében)  tizenegy kategóriában jelölték Oscar-díjra, melyből a forgatókönyvvel, a díszlettel, valamint Waxman zenéjével sikerült kivívnia az elismerést – hozzáteszem: teljesen jogosan. Wilder ezen filmtervéig bezárólag többnyire Rózsa Miklóssal (Öt lépés Kairó felé, Gyilkos vagyok, Férfiszenvedély) dolgozott, de volt, amikor Victor Young (The Emperor Waltz), Frederich Hollander (Külügyi szívügyek) és Robert Emmett Dolan (A csitri) töltötte be oldalán a zeneszerzői posztot. Bár a Rózsa által írt szerzemények fontos szeletét képezik a filmzene-történelemnek (különösen igaz ez a Férfiszenvedély és a Gyilkos vagyok vonatkozásában), mindenhol azt emelik ki, hogy az Alkony sugárút volt az első olyan Wilder-mozi, melynek kísérete Hollywood és a rajongók szemében ikonikussá, meghatározóvá emelkedett. Az iménti megállapítás olyannyira felkeltette érdeklődésemet, hogy mielőtt nekiláttam volna írásom elkészítésének, a direktor összes korábbi projektjének kíséretét meghallgattam – volt, melyet albumként tehettem meg, más esetben viszont mindössze néhány tétel formájában vagy egy hosszabb lélegzetvételű egyvelegként kaphattam ízelítőt. Találkoztam ugyan remek megoldásokkal, érdekes témákkal, ám annyira egyik sem fogott meg, mint az Alkony sugárút aláfestése, így a nagy általánosságban tett megállapítást, miszerint ez sikerült a legjobbra az addigi Wilder-produkciók tekintetében, jómagam is meg tudom erősíteni.

A siker ellenére Waxman score-ja 2002-ig kiadatlan maradt. Elsőként a Varése változtatott ezen úgy, hogy a teljes zenei anyagot újravették Joel McNeely vezényletével, akivel a vállalat olyan régi klasszikusok zenéit karolta fel hasonlóan, mint a Psycho, A Manderley-ház asszonya, a Bajok Harryvel, a Szédülés, a Gulliver utazásai, a Szakadt függöny, az Aranypolgár vagy A nap, mikor megállt a Föld. „Rengeteg munka van az ilyen felvételek során, hiszen megpróbálunk hűek lenni, de nem feltétlenül a film alatt hallottakhoz, hanem – amennyire csak lehet – ahhoz, amit a partitúrában látok, azaz a zeneszerző eredeti szándékához. Filmkészítés során gyakorta előfordul, hogy a rendező ilyesmiket mond: ez túl gyors, ez túl lassú, ezt vágjuk ki, tegyük ezt a másik mellé stb. Ezáltal a partitúra megváltozik, nekem viszont az ilyen ismételt felvételek esetében az a célom, hogy a szerző eredeti szándékát hozzam felszínre” – nyilatkozta McNeely. Néhány évvel később a Counterpoint is megjelentette az Alkony sugárút muzsikáját, s náluk az eredetileg rögzített anyag került a korongra, pontosabban az, ami megmaradt belőle. Utóbbi tehát amiatt kuriózum, hogy a régi felvételeket tartalmazza, ám míg az idő múlásával a partitúrák megmaradtak, a szalagoknak csupán kétharmada vészelte át a Paramount Pictures raktárában töltött hosszú évtizedeket, így a Counterpoint-féle kiadvány nem a teljes score-t vonultatja fel.


Waxman és Wilder régóta barátok voltak (a második világháború előtt találkoztak Európában), s bár korábban együtt még nem dolgoztak, az Alkony sugárút esetében egyértelmű volt a direktor számára, hogy a komponistát fogadja fel a score elkészítéséhez. A visszatérésre vágyó, mindeközben magányosan, elfeledetten élő némafilmsztár, a Gloria Swanson (Eső) alakította Norma Desmond története egy fekete-fehérben forgatott film noir dráma, mely egyszerre volt a közönség szórakoztatására szánt alkotás és az akkori Hollywood iránti célzások, fricskák eszköze. Mindehhez Waxman több fontos témát készített, amelyeket aztán a húszas-harmincas évek filmzenéire jellemző hangzásvilágba ágyazott. Míg a fiatal forgatókönyvíró, Joe Gillis (William Holden – Pokoli torony) szaxofonra és zongorára épülő, jazzszínezettel ellátott motívumot kapott („Paramount Studio”), tökéletesen érzékeltetvén a karakter lazaságát, magabiztosságát, addig Norma dallamsora („Norma Desmond”) fuvolára íródott, a mellőzöttség tükrözéseként. A főszereplők témáit remekül variálgatta, az adott szituációnak megfelelően állította szembe őket egymással vagy fűzte össze Waxman, miközben kompozíciójának egyre drámaibb, vészjóslóbb hangulatot adott. De íródott dallam Norma inasának, Maxnek (Erich von Stroheim – Öt lépés Kairó felé) is, továbbá született egy szerelmi téma Gillis és a dramaturgként dolgozó Betty (Nancy Olson – Airport '75) kapcsolata apropóján („Her First Husband”).

A művet alapvetően a belső érzelmek, a lelkivilágok ábrázolása jellemzi, de mindez a lendületes „Sunset Boulevard Prelude”-del veszi kezdetét, amelyben a zenekar erőteljes előadása eleinte éppúgy ellenpontozza a látottakat, mint John Williams Star Wars-nyitánya vagy épp James Newton Howard Jelek ihlette főcímzenéje. A kamera lassan, a járda és az úttest felületéhez közel mozog, s miközben az alkotásban részt vevők neveit olvassuk, Waxman mind tempóban, mind a szekciók terén kihasználja a zenekar nyújtotta tárházat. Ez az úgynevezett gyilkosság-motívum olyanokban köszön vissza, mint a „Chase and Mansion”, a „Norma's Suspicions” és a filmből végül kihagyott „Prelude and Conversing Corpses”.


Waxman korszakának meghatározó művésze volt, amit pedig a filmzeneszerzéssel kapcsolatban vallott, azt az Alkony sugárúttal tökéletesen prezentálta. Fontosnak tartotta a megjegyezhető dallamokat, azt, hogy tételei ne uralják a látottakat, mégis hatással legyenek a nézőre, s arra is mindig törekedett, hogy motívumai egy kirakós elemeiként működjenek: önállóan is felismerhetőek legyenek, ám valódi mondanivalójukat dallamtársaik környezetében fejtsék ki. Nem mellesleg mindig hitt abban, hogy a film számára íródott muzsika sokkal kifejezőbb annál, semmint hogy egy-egy jelenet alá ismert komolyzenei darabokat illesszenek. Utóbbinak köszönhető, hogy bár Wilder a záró képsorokhoz Richard Strauss egyfelvonásos operájából, a Saloméból származó „The Dance of the Seven Veils”-t kívánta alkalmazni (a vágóknak ennek megfelelően is kellett dolgozniuk), végül mégis Waxman munkája, a „The Comeback” csendül fel. Persze a Strauss-darabnak meg lett volna a maga célja, hisz ezzel a direktor Norma saját, a nagy visszatérésének zálogát jelentő filmötletének, a Joe által finomítgatott, s a filmben önmagát alakító Paramount által visszadobott Saloméra kívánt utalni. Azonban az ezt felváltó score is maximálisan kifejezővé vált, megmutatja, hogy az egykori sztár elméjében a fikció és a valóság közötti határ már teljes mértékben elmosódott.


A score-t az enyémhez hasonló ismertetők alkalmával elemeire lehet bontani, ki lehet hangsúlyozni a témák helyét, váltakozásuk módját, de nem érdemes. Meglátásom szerint ez egy olyan zene, amelynél hátradőlve kell élvezni a hallottakat, egészen addig, míg a „Prelude and Conversing Corpses”-hoz érvén össze nem áll bennünk Waxman kirakósa. Norma motívuma remekül szemlélteti a karakter instabil jellemét, az inasa által írt hamis rajongói levelekkel táplált dívaönképét. Ez a „Sacrifice of Self-Respect”-ben egy kis tangóhangulattal spékelődik meg, a „The Old Bathing Beauty”-ban keringőre emlékeztető  és a burleszkekből ismerős vonásokkal színesedik, a „Parading to Paramount”-ban pedig némi jazzel vérteződik fel, az összkép azonban folyamatosan tart a végkifejlet és a téboly felé. A kiöregedett színésznő, valamint az érzelmi zsarolásokkal maga mellé láncolt, feltörekvő forgatókönyvíró eltérő hangszerekkel és dallamokkal ábrázolása a játékidő előrehaladtával összefonódik, a neurotikus zavarból fakadó veszély, a szereplők szorongása pedig a „Norma's Suspicions”-től tapinthatóvá válik. Waxman ráadásul arra is figyelmet fordított, hogy a karakterábrázolások kezdetben egyenrangúak legyenek, majd Norma motívuma jobban kidomborodjon annak szimbólumaként, hogy bizonyos színészek úgy látják, a filmipar van értük (kvázi a világ forog körülöttük), nem ismerik fel az ágazat többi szereplőjével való kölcsönös függőségüket.

A csúcspont felé tartva a „New Interest and the Studio Stroll”-ban némi könnyebbség üti fel a fejét, a néhai sztár előtt megcsillan a visszatérés reménysugara, így Norma és Joe dallamai a kezdetekhez hasonlóan, egymásra támaszkodva egészítik ki egymást. A „Her First Husband”-ben rövid időre felbukkanó szerelmi téma szintén reménységre ad okot, a „The Showdown”-tól kezdve azonban már kizárólag a korszak krimijeire jellemző hangvétel figyelhető meg. A „The Comeback”-ben kidomborított tangó is inkább vészjósló, mintsem könnyed, mindezt pedig Waxman az anno pályatársai által is gyakorta alkalmazott megoldásokból felépített, fajsúlyos „Sunset Boulevard Cast”-tel zárja le.


Mindenkinek ajánlom figyelmébe Billy Wilder Alkony sugárútját, ez az a fajta régi mozi, melyet érdemes megnézni, valóban időtálló – ha másért nem, a mondanivalója révén mindenképpen. Franz Waxman muzsikája fontos eleme az alkotásnak, ugyanakkor a magam részéről úgy vélem, ahhoz, hogy a score-t ennyire megkedveltem, szükség volt Joel McNeely gyönyörűen szóló felvételére. A tételek úgy hangoznak, mintha a közelmúltban íródtak volna, és ez a legfőbb indoka annak, hogy bár a Counterpoint albuma könnyen beszerezhető, inkább megvárom, amíg a Varése újfent piacra dobja saját verzióját.

Írásunk a Varése Sarabande lemeze alapján készült, a Spotify-on azonban a Counterpoint-féle változat érhető el.