Nemrég A máltai sólyom című bestseller adaptációjához kapcsolódó muzsikát ajánlottam olvasóink figyelmébe, most pedig egy hasonló utat bejárt regény, a Ne bántsátok a feketerigót! feldolgozásához fűződővel szeretném megtenni ugyanezt. A részint a tárgyalóterem atmoszférájába burkolt, az előítéletek és a jog rugalmas alkalmazása fűtötte történetet Harper Lee vetette papírra. Amellett, hogy gyorsan a toplisták élére került, 1961-ben széppróza kategóriában Pulitzer-díjat érdemelt ki, negyvennél több nyelven jelent meg, valamint Robert Mulligan rendezésében, Alan J. Pakula (direktorként: Az elnök emberei, Sophie választása) producerelésével, Gregory Peck, Robert Duvall és Brock Peters (Star Trek 4. – A hazatérés) főszereplésével három Oscar-díjat bezsebelő alkotás készült belőle.


Lee regényének népszerűsége máig töretlen, ugyanakkor amellett sem lehet elmenni szó nélkül vele kapcsolatban, hogy bár általánosságban véve az egyik legfontosabb olvasmányként tartják számon, röviddel megjelenése után az Egyesült Államok déli felén igyekeztek betiltani, amit néhány állam városának tisztségviselői – helyi szabályozások közbeiktatása révén – végül el is értek. Érdekes módon erről a területről mai napig érkeznek olyan hírek, miszerint egy adott iskolában, könyvtárban tiltólistára kerül (volt, ahol a Mark Twain jegyezte Huckleberry Finn kalandjaival egyetemben), vagy épp arról határoztak, hogy milyen korcsoporton felül kölcsönözhető ki, olvasható el. Ezen döntések hátterében az erőszak ábrázolásmódja, a társadalmi rendek éles megmutatkozása, a trágár szavak alkalmazása és a cselekmény faji megkülönböztetésen nyugvó alapjai álltak, illetve állnak ma is.

Lee története az 1930-as évek Alabama állambeli Maycombjában játszódik, ahol megerőszakolják Mayella Ewellt (Collin Willcox – A 22-es csapdája), és a fajgyűlölet fűtötte lakosság szentül hiszi, hogy csakis színesbőrű lehet a tettes. A rendőrség elő is állítja a Peters alakította Robinsont, védelmére pedig – a helyiek legnagyobb megrökönyödésére – a köztiszteletben álló ügyvédet, Finchet (Peck) kérik fel, akinek egyszerre kell helytállnia a tárgyalóteremben, valamint megakadályoznia, hogy a felbőszült tömeg meglincselje pártfogoltját. S az, hogy mindez a társadalmi szinteken és rasszokon túlnyúlóan táruljon elénk, úgy lett elérve, hogy a felnőttek mellett a gyerekek nézőpontjára is fókusz került. Finch lánya, Scout (Mary Badham) és fia, Jem (Philip Alford) saját bőrükön tapasztalják meg, milyen haragot, kiközösítést és megvetést képes kiváltani az, ha egy fehér ügyvéd feketét próbál felmenteni pusztán azért, mert bizonyos annak ártatlanságában...


„A Ne bántsátok a feketerigót! esetében elég nagy problémával szembesültem, mert amikor zene nélkül nézed a filmet, olyan alkotást látsz, amely tele van gyerekekkel, miközben felnőttekkel kapcsolatos problémákkal szembesülsz: rasszizmussal, igazságtalansággal, halállal, erőszakkal, gyermekek bántalmazásával. Ezek miatt sok időbe telt, mire kitaláltam, hova fusson ki a zene, miként jussunk el addig a pontig, és hogy valójában mire is van szüksége a filmnek. Hat hét után fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen a felnőttek világát mutatja be a gyerekek szemszögéből. Minden probléma, amit mi a felnőttek gondjának hívunk, a gyerekek perspektívájából jelenítődik meg. Ez vezérelt engem a gyerekek szimbolizálásához zongoradallam, zenedoboz hangja, hárfa, csengők és hasonlók révén” – nyilatkozta Elmer Bernstein, akinek ráhangolódásra biztosított időszaka akkoriban is irigylésre méltó volt, nemhogy manapság, amikor rendszerint alig egy hetet kapnak erre a komponisták.

A hosszú útkeresést követően megszületett muzsikát a film számára tartott zenei felvételeket követően három további alkalommal rögzítették. Először a premiert követő évben megjelent bakelit apropóján játszottak fel belőle félórányit (ezt 2021-ben az Intrada CD-n is elérhetővé tette), majd a hetvenes évek közepén, az Elmer Bernstein Film Music Collection széria keretén belül játszottak fel némileg eltérő tételkiosztás mellett ugyanennyit, 1996 augusztusában pedig a Varése Sarabande közbenjárásával, a Royal Scottish National Orchestra élén állva az egész anyagot újravehette Bernstein. Utóbbi album játékideje a teljesség ellenére is alig közelíti meg a háromnegyed órát, aminek oka, hogy a rendező és a zeneszerző nemcsak arra éreztek rá mesterien, milyen hangulatú aláfestésre van szükség, hanem arra is, hol kell a zenészeknek csendben maradniuk. Számos kulcsjelenet mentes a dallamoktól, ám a színészi alakítás, a párbeszédek súlya és a képi világ maximálisan lebilincselőek, az instrumentális kíséret elhagyása szemernyi hiányérzetet sem kelt a nézőben – e tényt elkötelezett filmzenerajongóként magam is aláhúzom.


Bernstein koncepciója már a „Main Title” felépítésén érződik: zongora, hárfa és fafúvósok tolmácsolásában csendül fel a csodálatos főtéma, mely aztán a zenekar többi szekciójának bekapcsolódásával teljesedik ki, vagy, hogy stílszerűen fogalmazzak: nő fel. Itt ugyanis a gondtalan ifjúkor hamar tovaszáll, az események hatására Scoutnak és Jemnek bizonyos értelemben véve fel kell nőnie, mely fejlődés anyjuk elvesztésével már megkezdődött, ám most hasonló mérvű érzelmi löketet kapnak az élettől. Éppen ezért, bármennyire is hangozzanak első olvasatra kedvesnek Bernstein szavai a csilingelő, játékos hangú instrumentumok bevonásáról, kőkemény drámazenéről beszélhetünk. Némi könnyedség felüti ugyan a fejét az „Atticus Accepts the Case / Roll in the Tire”-ben, a „Jem’s Discovery”-ben és a „Footsteps in the Dark” elején, ám a hangsúly mindvégig az érzések, a belső félelmek kivetítésén van, függetlenül attól, hogy az adott tételhez kapcsolódó muzsika a felnőttek vagy a gyerekek szemszögéből próbálja aláhúzni a látottakat.


A korong hallgatásakor két, hangulatuk révén általam nagyon kedvelt kíséret szokott eszembe jutni: a már említett Pakula által rendezett Ártatlanságra ítélve score-ja John Williamstől, valamint az Egy csoda teremtése muzsikája Christopher Youngtól. Hozzájuk hasonlóan Bernstein is lenyűgözött itt mutatott drámaiságával, holott a Ne bántsátok a feketerigót! score-ja nem tartalmaz nagy ívű előadásokat vagy mélyen letaglózó dallamokat, más eszköztárakkal operált a szerző. Magam felé úgy fogalmaztam meg a hallottakat, hogy olyan mű, amely szépen bebújt a bőröm alá, és úgy borzongat meg, hogy közben a lelkemet is megérinti. Utóbbit a főtémában megbújó motívum éri el, mely a szemembe könnyeket csaló „Remember Mama” – „Guilty Verdict” páros, a „Footsteps in the Dark”, a „Boo Who?” és az „End Title” fő mozgatórugója.

A bűntényt, az általa gaztettekre sarkallt emberek gondolatait, cselekedeteit sejtelmesebb, vészjóslóbb megközelítések tükrözik, melyek a „Creepy Caper / Peek-a-Boo”-tól veszik kezdetüket, és olyanokban köszönnek vissza, mint az „Ewell’s Hatred” (ebben csendül fel először a Mybella apja ihlette téma), a „Lnych Mob”, az „Ewell Regret It”, illetve az „Assault in the Shadows”. És bár kevésbé gyakran jelenik meg, mégis fontos szerepe van Boo Radley (Duvall) zenei érzékeltetésének, amiből az „Atticus Accepts the Case / Roll in the Tire” második felében kapunk némi ízelítőt, a szerző ide vonatkozó ötlete azonban a „Creepy Caper / Peek-a-Boo”-ban rajzolódik ki igazán. E tétel ráadásul a filmmel együtt sokkal nagyobb élményt nyújt, mint önmagában, mert nemcsak azt szimbolizálja vele a komponista, hogy a fiatalok szemében Boo egyfajta mumus, hanem arra is ügyelt, hogy munkája összeolvadjon a veranda recsegésével, a tücskök ciripelésével, így a környezeti atmoszférával egyetemben válik szerves részévé Scout, Jam és barátjuk, Dill (John Megna – Ágyúgolyó futam) csínytevésének.


„Az, hogy a Ne bántsátok a feketerigót!-ban működnek a dolgok, annak köszönhető, hogy csodálatos film. Egy abszolút elképesztő alkotás – időtálló. Legbelül mindannyian arra vágyunk, hogy ehhez hasonlóhoz kérjenek fel komponálni” – nyilatkozta Elmer Bernstein, aki összesen öt olyan produkcióból vehette ki a részét, amely Robert Mulliganhez és Alan J. Pakulához köthető. Bár sokáig nem foglalkoztatott a Ne bántsátok a feketerigót! aláfestése (anno hasonlóan könnyelműen lapoztam túl a lemezboltokban e korongon, mint az Alkony sugárút esetében), ma viszont már azt vallom, hogy kihagyhatatlan, és akkor járunk a legjobban, ha a Varése Sarabande-féle albumváltozaton keresztül ismerkedünk meg vele.