„A régi iskola képviselői, akik között én a magam bő nyolcvan évével korelnöknek számítok, szinte kivétel nélkül mind klasszikus zenei pályafutást terveztek. Elcsábultunk úgymond a filmnek, de meghagytuk magunknak a szabad komponálás örömét. Szviteket, nagyzenekari és kamaraműveket komponálok és vezényelek, balettekhez is írtam zenét. De lassan már én is fáradok.”


Maurice Jarre, az egyik legmeghatározóbb európai filmzeneszerző 1924-ben született Lyonban. Eredetileg mérnöknek tanult a Sorbonne-on, de ezen tanulmányait félbehagyva úgy döntött, a művészetek, ezen belül is a zene sokkal jobban érdekli, így beiratkozott a Conservatoire de Paris-ra, ahol többek között Arthur Honegger is tanította. Zenei elhivatottságára akkor ébredt rá, amikor meghallgatta Liszt Ferenc II. Magyar Rapszódiáját Leopold Stokowski vezényletével. Ugyanakkor egy interjúban azt is elárulta, hogy családi hagyományok is vezették a zenei pályára: „A nagyapámé elsődleges hatás, hogy erre a pályára léptem, ő a Lyoni Opera karmestere volt. Igazán az ő nyomdokaiba akartam lépni. A zenei igazgatói ténykedéshez apámtól kaptam kedvet”. Fő szakja az ütőhangszerek lettek, ezen ismeretei pedig későbbi műveiben is megjelentek. Tanulmányai végeztével eleinte főként színházi produkciókhoz komponált, Jean-Louis Barrault társulatával foglalkozott, méghozzá a vele együtt odaszerződő Pierre Boulezzel. Majd az alig harmincéves szerzőt a Théatre National Populaire zenei igazgatójává nevezték ki, ahol harmincnál is több előadás zenéjén dolgozott. Itt a kor legnagyobb művészeivel működhetett együtt, úgymint: Jean Cocteau, Pablo Picasso, Luchino Visconti, Jean Marais, Jeanne Moreau vagy Philippe Noiret. Később balettzenéket is szerzett a párizsi opera számára, köztük A párizsi Notre-Dame-ot. Az ötvenes években csupán kisebb dokumentumfilmek aláfestése fűződik a nevéhez, ebbéli képességeit Georges Franju rendező fedezte fel, amikor megbízta az 1952-es, félórás Hotel des Invalides dokumentumfilm zenéjével. Az évtized végén beindult filmzeneszerzői karrierje is, erre így emlékezett vissza: „Georges Franju rendező megkeresett egy Napóleonról szóló film ötletével. Aztán Jacques Demy és Alain Resnais rövidfilmjeinél akadt dolgom, s az lett belőle, hogy 'ott rekedtem', vagy ötven francia televíziós és nagyjátékfilmhez írtam kísérőzenét. Igen ám, de igazi lehetőségeket, fantáziát mégis Hollywoodban találtam!”

Eleinte Franju mozijaihoz komponált, legelőször az 1959-es Fejjel a falnakhoz, majd a rákövetkező évben a Szemek arc nélkül című horrorhoz, ezt 1965-ig pedig további három film követte még. 1959 és 1961 között húsz mozi score-ját komponálta meg, főként európai megbízásai akadtak ekkoriban. A nemzetközi hírnevet meghozó első alkotása az 1962-es, a korszak nagy férfisztárjait felvonultató, partraszállásos A leghosszabb nap volt, melyet rögtön abban az évben követett David Lean eposza, az Arábiai Lawrence, mellyel kezdetét vette a mozi történelmének egyik leghíresebb rendező-zeneszerző kollaborációja. Lean ugyan nem volt egy termékeny rendező, de az Arábiai Lawrence után csak Jarre-ral dolgozott, s e kapcsolat során jöhettek létre olyan jelentős filmzenék, mint a Doktor Zsivágó, a Ryan lánya és az Út Indiába aláfestése. Együttműködésük a komponista számára igen gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen mindhárom Oscar-díját Lean-filmekkel érdemelte ki. Az Arábiai Lawrence, a Doktor Zsivágó és az Út Indiába zenéje hozott neki Oscart, utóbbi kettő Golden Globe-ot is, és a hat Grammy-jelöléséből magát a díjat is egy Lean-filmmel érdemelte ki, konkrétan a Doktor Zsivágóval, mely azon ritka esetek egyike, ahol művészileg, szakmailag és kereskedelmileg egyaránt szerencsés szituáció állt elő. 1962-ben még egy jelentősebb mozihoz komponált, ez volt a zenéért szintén Oscar-jelölt Vasárnapok Ville d'Avray-ban. 

A hatvanas években a fiatal John Frankenheimer is felfedezte magának Jarre-t, és több filmjéhez is őt hívta komponálni, például az 1964-es A vonathoz és az 1966-os A nagy versenyhez. E korszakból érdemes még kiemelni a szintén 1966-os Párizs ég?, továbbá a Gyalogáldozat című mozikat. A komponista ekkoriban döntött úgy, hogy Franciaországból Hollywoodba teszi át lakhelyét, amiben válása és az új kihívások keresése is közrejátszott, s szülőföldje később sem okozott hiányérzetet neki, amire egy, a kétezres években készült interjúban így világított rá: „Malibuban élek immár a harmadik családommal, úgyhogy minden oda köt: a munkám, a sikereim, a családom. Svájcban is van lakásom, de Párizsba csak akkor utazom, ha koncertekre, lemezfelvételekre hívnak. A franciák egyre rosszkedvűbbek, unottabbak, idegesebbek. Nem hiányoznak”.

A hatvanas évek kiemelkedő rendezői közül szinte mind igyekezett ekkor vele dolgozni, így például William Wyler (A lepkegyűjtő), Alfred Hitchcock (Topáz), Arthur Hiller (Hotel Pláza) vagy George Stevens (The Only Game in Town). A hatvanas és a hetvenes évekre Jarre a legnépszerűbb, legkeresettebb francia filmzeneszerző lett, s immáron nemcsak európai filmekhez, hanem hollywoodi produkciókhoz is hívták, ám ő mindeközben igyekezett megtartani európai gyökereit, s ezt zenéiben is megjeleníteni. Ez idő tájt komponált több westernhez is, mint a Szerencsevadászok vagy A pókerkirály. A hetvenes években már több könnyedebb mozi, így kalandfilmek stáblistáján is feltűnt a neve, ám az Arábiai Lawrence sikere miatt a felkérések között gyakori volt a történelmi mozi. Kalandfilmek területéről kiemelhető az 1974-es Sziget a világ végén vagy az 1976-os Kiáltás az ördögre. A történelmi drámák között pedig megemlíthető az 1972-es Johanna nőpápa, illetve az 1977-es Koldus és királyfi. 

A hetvenes években szintén több neves rendező alkalmazta Jarre-t, mint például Elia Kazan, aki az 1976-os Az utolsó filmcézár aláfestését íratta vele, és megemlítendő még Volker Schlöndorff neve is, aki híres mozijának, a Bádogdobnak zenéjét íratta vele. John Hustonnal pedig szintén egy jelentősebb kollaborációja alakult ki, mely olyan filmek muzsikáiban mutatkozott meg, mint az 1972-es Roy Bean bíró élete és kora, az 1973-ban bemutatott Mackintosh embere vagy az 1975-ös Aki király akart lenni. 1977-ben előbb Az üzenet kapcsán nyílt lehetősége ismét egy nagyszabású filmeposzhoz komponálni, és az Oscar-jelölés itt sem maradt el, majd a közel ötórás hosszúságú, Franco Zeffirelli rendezte A Názáreti Jézus című tévéfilm muzsikáját alkotta meg. Az évtized végéről még egy fontosabb alkotás emelhető ki, a The Magician of Lublin, melynek zenéjét később koncertmuzsikává is átírta – egyébként pályafutása során több nem filmzenei jellegű, komolyzenei munkája is volt, ám ezek kevésbé maradtak fenn.

A nyolcvanas évektől kezdődően egyre több könnyedebb felkérést vállalt el, akciófilmek és vígjátékok váltották egymást. Ezek közül fontos megemlíteni az 1980-as Sógun című sorozatot és tévéfilmet, illetve a Clint Eastwood rendezte, 1982-es Tűzrókát, valamint a Top Secret című komédiát. 1981-ben harmadszorra dolgozott Az üzenetet is rendező Moustapha Akkaddal, A sivatag oroszlánja pedig a korábbi munkáikhoz hasonló sikert ért el. A sci-fi műfajában is kipróbálta magát, és a nyolcvanas évek közepén három alkalommal komponált a zsánerhez. Az álomküzdők és a Kedves ellenségem után 1985-ben George Miller rendező kérte fel, hogy írjon zenét a Mad Max 3. – Az Igazság csarnokán innen és túlhoz. Szintén ebből az évből származik a Sting és Jennifer Beals főszereplésével készült, kevésbé ismert, ám remek muzsikával rendelkező Frankenstein menyasszonya is. 

A nyolcvanas években kezdett a szerző stílusán eluralkodni a szintetizátor, mely ugyanakkor nem volt számára újdonság, hiszen már az Arábiai Lawrence-nél is bevetett kezdetleges elektronikus megoldásokat. A nyolcvanas években azonban már olyan score-okat is alkotott, ahol kizárólag szintetizátorokat használt fel, és bár logikus lenne, hogy ebben közrejátszott, hogy fia, Jean Michael Jarre a hangszer egyik legnagyobb mestere, ám sokáig nagyon rossz kapcsolatot ápoltak egymással, s a zenéjével sem igazán volt kibékülve az idősebbik Jarre. Erről egyszer így nyilatkozott: „Nem tagadom, miért is tenném, soha nem éreztem azonosságot az ő zenei világával, mindenesetre örülök a sikereinek”. Akkoriban azonban a komponista úgy nyilatkozott, hogy szintetizátoros score-jainak többségét sokkal nehezebb megírni, mint egy nagyzenekari muzsikát. Bár napjainkra e munkáinak zöme idejétmúlt hangzású, ám akkoriban kifejezetten népszerűek voltak ezen alkotásai is. Az évtized közepére visszatértek megbízásai közé a drámák is, főleg Peter Weir rendezőnek köszönhetően, akivel olyan filmeken dolgozott együtt, mint az 1982-es A veszélyes élet éve, az 1985-ös, zenéjéért is Oscar-jelölt A kis szemtanú, az 1986-ban bemutatott A Moszkító-part, vagy az 1989-es Holt költők társasága. Ekkoriban Adrian Lyne rendező is több alkalommal dolgozott a zeneszerzővel, olyan ismert mozik esetében, mint az 1987-es Végzetes vonzerő, majd 1990-ben a Jákob lajtorjája. Ebből az időszakból származik a Gorillák a ködben zenéje is, mely egy újabb Oscar-jelölést hozott, illetve a szerző harmadik Golden Globe-díját jelentette. 

A kilencvenes évek első felében még számos felkérést vállalt el az idősödő mester, írt zenét többek között az 1990-es Ghosthoz (melyért utolsó Oscar-jelölését érdemelte ki), a Sötétség után, kedvesem alá, valamint olyan komédiákhoz, mint a Mama pici fia vagy a Botcsinálta angyal. Újból dolgozott Peter Weirrel is az 1993-as Félelem nélkül esetében, szintén Golden Globe-díjas zenét komponált az 1994-ben mozikba került Pár lépés a mennyországhoz. Ugyanakkor az évtized közepén elég sok munkáját visszautasították, többek között Az első lovaghoz, a Jennifer 8-hoz, a Veszélyes vizekenhez és a Tomboló szélhez írt score-jai lettek elvetve, és ez valószínűleg közrejátszott abban, hogy felkérései egyre inkább megcsappantak. Utolsó műveiben fokozatosan visszatért a szimfonikus stílushoz, s ennek egyik tetőzése, egyben pályafutása koronája az utolsó előtti filmzenéje, A napfény íze. Kijelenthető, hogy Szabó István nagyszabású történelmi mozijához életműve egyik legszebb zenéjét írta meg. Ezt követően már csak két film aláfestését vállalta el: 2000-ben az Álom Afrikáról, majd utoljára Jon Avnet 2001-es Lázadás című tévéfilmjének muzsikáján dolgozott. Jarre kifejezetten díjazott, a szakma részéről a figyelem középpontjában álló komponistának számított, jól jelzi ezt kilenc Oscar-jelölése, tizenegy Golden Globe-nominációja, BAFTA-t pedig kétszer nyert, Grammyt viszont öt jelölés mellett csupán egyszer. Számos életműdíj mellett azon kevés zeneszerző közé tartozik, akinek csillaga van a Hollywood Boulevardon.

Jarre négyszer házasodott, az első három házassága válással végződött. Első feleségétől született fia, Jean Michel Jarre az elektronikus zene egyik nagy úttörője. 1965-ben feleségül vette Dany Saval francia színésznőt, akitől egy lánya, Stephanie született. E házasság sem tartott sokáig, nem úgy a következő kettő. 1967-ben vette el Laura Devon színésznőt. Közös gyermekük Kevin Jarre forgatókönyvíró, aki többek között a Tombstone – A halott várost is jegyzi. 1984-ben házasodott negyedszerre, Fong F. Khongot vette el, aki élete hátralévő részében végig a párja maradt. Maurice Jarre a rákkal vívott hosszú harc után 2009 márciusában, Los Angelesben, 85 évesen hunyt el. 
 

Gregus Péter
2014.02.09.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A Mad Max-filmek zenéi
Moziszériák, tévésorozatok

Alfred Hitchcock filmjeinek zenéje IV. - A televíziós munkák és az utolsó évek
Kollaborációk, életutak

David Lean és Maurice Jarre
Kollaborációk, életutak

Maurice Jarre
A filmzene legendái

Romantikus filmzenék
Kollaborációk, életutak

Wolfgang Petersen filmjeinek zenéje
Kollaborációk, életutak