„Alapvetően az a feladatom, hogy olyan vonalat hozzak létre, mely mentén könnyedén mozog a produkció. Ám azon filmek esetében, mint például A hét mesterlövész, a score sokkal inkább a zsoké szerepét tölti be. Másképpen megfogalmazva, ennek a filmnek meglehetősen lassú a tempója, de miután a score alákerült, elkezdte vezetni azt.” Elmer Bernstein megfogalmazása rendkívül találó, hovatovább hasonlatát általánosítva nemcsak a szóban forgó westernre – és annak folytatásai közül az általam most kiszemelt A hét mesterlövész visszatérre – érvényes, hanem a műfaj aranykorának számító negyvenes, ötvenes és hatvanas évek hasonló típusú vállalkozásaira is, függetlenül attól, hogy Ennio Morricone, Dimitri Tiomkin, Max Steiner, Jerry Fielding vagy épp Burt Bacharach húzta őket alá a zenével.


A mozi címe előrevetíti, hogy hőseink újfent védelmükbe veszik a mexikói határ melletti falu lakóit, akiket korábban sikeresen szabadítottak meg Clavera banditáitól. Itt telepedett le az egykoron a fegyverforgatók sorába tartozó Chico (Julián Mateos) is, ám az új fenyegetéssel szemben önmagában tehetetlen: miután férfi társaihoz hasonlóan őt is elhurcolják, hogy rabszolgamunkásként tegyen eleget Lorca (Emilio Fernández – A vad banda) víziójának, felesége felkeresi régi szövetségesét, Christ (Yul Brynner), hogy segítsen nekik. A cím azonban némileg félrevezető, hisz egyfelől az előző kalandot nem mindenki élte túl, másrészt a megmaradtakat sem minden esetben alakítják ugyanazon színészek, kizárólag a Christ megformáló Yul Brynner tért vissza. Vint Steve McQueen helyett Robert Fuller (Wyatt Earp élete és legendája) személyesíti meg, Chico esetében Horst Buchholzt Julián Mateos (Fiatal Sánchez) váltotta, kedvese, Petra bőrébe pedig nem Rosenda Monteros, hanem Elisa Montés (Tengerparti nyár) bújt. Az újrázás azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a bevétel elmaradt a remélttől, lesújtó kritikák születtek az alkotásról, és hamar az előd méltatlan árnyékaként kezdték emlegetni. Engem nem a gyatra kivitelezése, a gyenge színészi teljesítmény vagy a forgatókönyv közhelyessége zavar, hanem hogy A hét mesterlövész egy zseniálisan összerakott kerek egésznek tekinthető, ahol nemcsak a rosszak estek el, hanem a segítő szándékú csapatot is beárnyékolta a halandóság ténye, ebből pedig lehetetlen épkézláb folytatást kovácsolni. Mindezt a rendezést magára vállaló Burt Kennedy (Vonatrablók) tökéletesen nyomatékosította azzal, hogy egy folytatásnak álcázott, bukdácsoló remake-kísérletet hozott tető alá.

Már az előkészületeket is intő jelek szegélyezték, hiába köteleződött ugyanis el a stúdió a folytatás mellett, eleinte egymásnak adták a kilincset a rendezők és a forgatókönyvírók. Brynner csak úgy volt hajlandó kamera elé állni, ha McQueen (akinek eleinte tetszett a dolog, de a történet ismeretében már inkább a Homokkavicsokat választotta) kimarad a projektből, ráadásul Bernsteint sem igazán érdekelte az ismétlés lehetősége. A forgatókönyvért felelős Larry Cohen (Columbo: Vihar egy pohár borban) a komponistával kapcsolatban viszont határozottan azt mondta a gyártó The Mirisch Company vezetőjének, hogy amennyiben nem tudják őt meggyőzni, akkor felejtsék el az egészet, mert zenéje nélkül semmit sem ér majd a filmjük. Ezt akár túlzásnak is tarthatnánk, ám jelen esetben igaz, hisz A Jó, a Rossz és a Csúfhoz, illetve a Volt egyszer egy vadnyugathoz hasonlóan A hét mesterlövésznél is a főszereplők egyike a score.


Az ötvenes évek Amerikájára jellemző kommunistaüldözés Hollywoodot sem kerülte el, és családi háttere révén Bernstein pályafutására is hatással volt, A hét mesterlövésszel azonban változtathatott ezen: sikerült magára vonni a figyelmet, visszatérhetett élvonalbeli pályatársai közé. Amellett, hogy drámákhoz, életrajzi ihletésű alkotásokhoz, akció- és háborús filmekhez, vígjátékokhoz komponált, a vadnyugati témájú projektek is szép számmal találták meg. Nevéhez fűződik a Jó fiú és rossz fiú, A félszemű seriff, A mesterlövész, az Egy rakomány whiskey, a Gunsmoke, a Déltől háromig, a Jake visszalő és persze A hét mesterlövész folytatásai, melyből – a későbbi tévésorozatot, valamint Antoine Fuqua remake-jét leszámítva – három készült.

Mielőtt A hét mesterlövész visszatért bemutatták volna, az első felvonást rendező John Sturges és a komponista azt tervezték, a Broadwayra viszik mozijukat, ám kezdeményezésük végül kudarcba torkollott. Ám az első körben még ez sem hatott ösztönzőleg Bernsteinre, nem érezte azt, hogy a folytatás a zátonyra futott színdarabötletük pótlékává léphetne elő, ám végül sikerült dűlőre jutnia az alkotókkal olyan kitételek mentén, mint hogy a főcímnél neve a szereplők után következzen, és a scoring sessionön túl biztosítanak számára egy filmzenealbumra vonatkozó sztereófelvétel-lehetőséget, melyre a londoni CTS stúdióban került sor. Visszatekintvén, a második kitétel szerződésbe foglalása azért volt szerencsés, mert a filmhez rögzített monó anyag elveszett, így az alkotástól független formában csupán az alig félórás album tartalma maradt fent. Bár a szerző törekedett az addigra már jól ismert alapok megtartására, a történet által igényelt újdonságok sem maradtak el, a lemez azonban más képet mutat, mivel összeállításánál döntően a korábbról ismert tételekre koncentráltak, így kívánták ellensúlyozni A hét mesterlövész e terű hiányát. A muzsika kétféleképpen jelent meg: a tizenkét tracket magában foglaló Return of the Sevenként (ennek tartalmát a Rykodisc párbeszédekkel megtolva kínálja Deluxe Editionként), valamint az elődből is szemelvényeket tartalmazó, The Music from Marlboro Country címen. A Quartet Records 2022-es The Magnificent Seven Collection gyűjteménye mindkettőt tartalmazza, jelen írásomban pedig az elsőre támaszkodok, annak tételcímeire hivatkozom.


Az albumindító trió („The Magnificent Seven”, „Bandidos”, „Return of the Seven”) egyszerre áraszt el nosztalgikus érzéssel és táplál értetlenséggel bennünket. Ahogyan arra kitértem, Bernstein nemcsak új megközelítéseket vetett be, hanem az ismert motívumokat is visszahozta, ám mivel ez a felvétel volt akkoriban az első tisztességes albumlehetősége a franchise esetében, a felvételre szánt anyagot úgy állította össze, hogy azzal némiképp A hét mesterlövész hiányát orvosolni tudja. De fontos megjegyezni, hogy az ismétlések nem hangjegyről hangjegyre értendőek, a cselekményhez igazította korábbi koncepcióit, hovatovább a lemezre átdolgozott hangszerelés és a felvétel dinamikája is árnyalja az újrahasznosítás mértékéből esetlegesen fakadó ellenérzést. A hét mesterlövész „Training”-jeként ismert, a falu lakóinak zenei megjelenítésére szolgáló track „Mariachis De Mexico” címmel került átdolgozásra, a „Calvera Routed”-jéből „Bandidos”, a „Harry's Mistake”-éből „Battle” lett, a „Petra’s Declaration”-t pedig át sem keresztelték.

A méltán híres, a Marlboro reklámzenéjeként is bevetett heroikus motívum a „The Magnificent Seven”-ben, a „Return of the Seven”-ben és a „The Journey”-ben kapott kiemelt szerepet, az anno Calveráékra alkalmazott haramiatéma pedig a „Bandidos”-ban, a „Council”-ban és a „Battle”-ben kerül előtérbe. Magában a filmben is sok az ismétlődő megoldás (újfent védelmezni kell a falut, az ellenfelek fittyet hánynak a törvényekre, végigkísérhetjük a védelmező hetes összeállását és hasonlók), a különbség azonban, hogy míg itt Bernstein tisztességgel közelített a visszatérő dallamsorokhoz és igyekezett azokat a képsorokhoz formálni, a produkció többi résztvevője félvállról vette a dolgát. Éppen ezért Bernstein muzsikája túlteljesít, maximálisan kompenzálja a cselekményt (a magam részéről a film egyetlen élvezetes pontját adja), ráadásul az olyan, újdonságokat tartogató trackek, mint a sejtelmes „Defeat”, az „El Toro”, az „In the Trap” vagy a felek összecsapását kísérő „Battle”, hangulatukkal remekül bővítik az összképet, melyet a főtéma szentimentális verziója, a „Finale” zár.


Az, hogy a moziszéria muzsikáira újra felfigyeltem, egyik szerkesztőtársamnak köszönhető, aki felhívta figyelmemet a Quartet Records The Magnificent Seven Collectionjére. Annak idején végighallgattam az albumokat, ám mindig csak az elsőét részesítettem előnyben, tartottam non plus ultrának, ám az ajánlás nyomán újból nekiveselkedtem a többi score-nak, és megértettem, miért van fontos szerepe ennek a gyűjteménynek. A filmek színvonala felvonásról felvonásra romlik, Elmer Bernstein teljesítménye azonban alig kopik, és ahogy minden esetben, úgy A hét mesterlövész visszatérnél is ügyesen egyensúlyozott a régi és az új motívumok között. Mindvégig törekedett arra, hogy bármit is látunk, A hét mesterlövész aláfestésének magával ragadó hangulatával kárpótoljon bennünket.