„Egy jó zene feszültséget, pátoszosságot, vidámságot vagy nyomorúságot kölcsönözhet a jelenetnek... a narratívát pedig előre mozdíthatja, de akár lassíthatja is.”
Bernard Herrmann a filmzene világának egyik legismertebb és legtöbbet idézett komponistája, akit elsősorban Alfred Hitchcockkal közös munkái miatt ismerhet a nagyközönség. A zeneszerző igazi csodagyereknek számított, már tizenhárom éves korában díjat nyert egy kompozíciójával, húszévesen pedig saját zenekart szervezett. A '30-as években a CBS rádiónál kapott munkát – főtémákat és szignálokat készített, valamint az adó legköltségesebb programjához, a Feszültséghez kellett zenét írnia. Ebben a műsorban találkozott először Orson Wellesszel, aki az egyik általa írt epizódhoz kérte a segítségét. Az adás a legendás Világok harca című műsor volt, ami tömeghisztériát váltott ki, amikor a hallgatók a rádiójátékot valódi híradásnak hitték, és megijedtek egy ufótámadás veszélyeitől.
Herrmann első filmes munkáját is Wellesnek köszönheti: debütáló munkája az Aranypolgár zenéje, melyért tízezer dollár tiszteletdíjat kapott, együttműködésük azonban már a következő projektjükkel meg is szakadt: Az Ambersonok tündöklését a stúdió nagymértékben megcsonkította, Herrmann zenéjét pedig részben kicserélte Roy Webb kompozícióival, melynek eredményeként a zeneszerző inkább levetette a nevét a stáblistáról, és rövid szünetet tartott. Ezt követően általában olyan kisebb költségvetésű filmekhez írt zenét, melyeket ma is elsősorban csak a zene miatt tartanak számon. Herrmann szinte mindent elvállalt: 1954-ben például Alfred Newmannel együtt dolgozott a Szinuhe című filmen, a munka befejeztével pedig azonnal egy olcsó CBS-produkción, a Karácsonyi ének című musicalen kellett munkálkodnia. A tehetségéhez méltó projektek egy új rendezőtárs felbukkanásával kezdtek el megérkezni.
Alfred Hitchcock 1955-ben a Bajok Harryvel című filmjén dolgozott először Herrmannel, és bár számos dologban nem értettek egyet, kölcsönösen elismerték egymás tehetségét a saját területükön. A zeneszerző további kilenc filmnél működött együtt a direktorral. Ezek között vannak komoly munkák (a Vertigo súlyos zenéjének megírása), és ujjgyakorlatok (zenei tanácsadás az amúgy score nélküli Madarakhoz), de időről időre voltak összezörrenéseik is. A Psychohoz Hitchcock jazzes zenét rendelt, a zuhanyzós gyilkossághoz pedig egyáltalán nem akart aláfestést – Herrmann türelmesen végighallgatta a Mestert, majd mindennek az ellenkezőjét csinálta. A problémák 1966-ban, a Szakadt függönynél fajultak el annyira, hogy Hitchcock leváltotta zeneszerzőtársát – elsősorban a stúdió nyomására, akik egy romantikus betétdalt is akartak a filmbe. Herrmann soha többé nem beszélt Hitchcockkal, és egy időre Angliába távozott, amelyet a legkevésbé publikáló korszakának tekinthetünk.
Időközben felnövekedett egy rendezőgeneráció, akik bálványozták Hitchcockot, és kapva kaptak az alkalmon, hogy a sikerében komoly szerepet vállaló, most mégis hirtelen felszabadult komponistának munkát adjanak. Francois Truffaut (Fahrenheit 451), Brian De Palma (Nővérek, Megszállottság) és Martin Scorsese (Taxisofőr) olyan megbízásokat adtak, amelyek inspirálták Herrmant, aki így másodvirágzását élhette meg új barátaival. 1974 karácsonyának előestéjén fejezte be a munkát a Taxisofőr zenei felvételein, és még aznap este elhunyt otthonában. Munkásságát azóta is sokan próbálták meg utánozni, témáit számtalan filmben újrahasználták, különféle kiadók pedig ennyi év után is kutatják, és újra kiadják score-jait, ezzel tartva tovább életben zenéjét.
Hubai Gergely
2010.03.18.