1284 júniusában egy színes ruhás alak érkezett az alsó-szászországi Hamelnbe, ahol szembesülvén a patkányok elszaporodásának mértékével, úgy döntött, felajánlja segítségét a lakosságnak. Az idegen igéző sípjátékával a közeli folyóhoz csalta a kártékony jószágokat, hogy belefullassza őket, majd miután világossá vált számára, hogy megállapodásuk ellenére a helyiek nem hajlandóak őt kifizetni, megtorlást helyezett kilátásba. Pár nap elteltével vörösbe öltözve, eltorzult arccal, bosszúéhesen tért vissza, módszerével pedig immáron a település gyerekeit igézte meg. Én már nem vagyok fiatal, hovatovább Christopher Young sem kizárólag sípra alapozta Erlingur Thoroddsen The Piper inspirálta munkáját, ám éppúgy megigézett, ahogyan a patkányfogó a gyerekeket – hónapok óta nem gyakorolt rám ekkora hatást aktualitás.


Sosem hallottam a hamelni patkányfogó történetéről, holott még a Grimm fivérek is feldolgozták, akiktől a Móra Ferenc Könyvkiadó által megjelentetett – sokak polcán megtalálható – Grimm legszebb meséi révén jó néhány fabulát megismertem, ám ez kimaradt a kötetből. Kicsit utánaolvasva képbe kerültem vele, láttam, hogy megannyi változattal bír: a mondákon túl novelláskötetek éppúgy árulkodnak róla, mint színdarabok, filmek vagy slágerek (az ABBA a „The Piper”-ben, a BTS pedig a „Pied Piper”-ben utal rá), sőt, Hameln polgárait szobor is emlékezteti az esetre. A német rege szolidabb változatában a szülők végül fizettek az idegennek, így gyerekeik hazatérhettek, ám van olyan verzió, miszerint a kártevőkhöz hasonló sorsot szánt nekik. A filmkészítők számos alkalommal és különféle módon merítettek inspirációt belőle, nemrég pedig duplázásnak lehettünk tanúi: Anthony Waller (A bűnös, Horror a Szaharában) 2023 őszén mutatta be a The Pipert Elizabeth Hurley főszereplésével, és majdnem ezzel párhuzamosan, a Screamfest fesztiválon ugyanezen címmel tűzték műsorra Thoroddsen alkotását is.

Az izlandi származású filmes neve a Jéghideg című krimi révén csenghet ismerősen, mostani, a legendát jelentősen átformálva bemutató projektjénél pedig nemcsak a rendezői széket foglalta el, hanem – korábbi gyakorlatához hűen – a forgatókönyvet is jegyzi. Víziójával nem repít vissza bennünket az időben, és nem a patkányfogót mint mumust állítja a középpontba, hanem az általa játszott zenét, melybe remek csavart visz azzal, hogy „Concerto for Children”-re keresztelt, elátkozott koncertműként jeleníti meg. A sztori úgy indul, hogy a darab hipnotikusságából eredő fenyegetettséget felismervén Katharine (Louise Gold – Válaszcsapás) megpróbálja megsemmisíteni a kottákat, ám nem jár sikerrel, sőt, szándéka az életébe kerül. A zenekarvezető, Gustafson (Julian Sands utolsó szerepeinek egyike) azonban ennek előadásában látja a megváltást, zenekarának túlélési zálogát, így megkéri az elismerésre vágyó Melt (Charlotte Hope – Trónok harca), hogy szerezze meg a lapokat, és fejezze be a concertót. Az előadóként és zeneszerzőként egyaránt megbecsülésre éhes Mel elvállalja a feladatot, ám közben ő is ráébred arra, amire tanára, Katharine: jobb lenne elkerülni a színpadra vitelt.


A mozipremiert a világ jelentős részén elkerülő The Piper egyszerre mutat be két törekvő, becsvágyó embert, Gustafsont és Melt; árnyalja a nő tetteit azzal, hogy nemcsak a renomé táplálja, hanem hogy pénzhez jutva finanszírozhassa halláskárosodott kislányának (akit az első filmes Aoibhe O'Flanagan alakít) kezelését, valamint fókuszál a zene erejére. A magam részéről ez utóbbi emeli ki az átlagos, egyszer nézhető horrorok sorából, mert mindig kuriózumként tekintettem azon alkotásokra, ahol a komponistának olyan aláfestésről kell gondoskodnia, mely a film szereplői által is hallható, dramaturgiailag kulcsfontosságúvá válik. Ilyen a Csendszimfónia „An American Symphony (Mr. Holland's Opus)” tétele Michael Kamentől, A szeretet szimfóniája „August Rhapsody”-ja Mark Mancinától, a Gyilkosság hangjegyekkel című Columbo-epizód bizonyos tételei Dick DeBenedictistől, a Hibátlan előadás zongoraversenye Victor Reyestől, vagy a The Piper Young jegyezte, három felvonásos versenyműve, az „A Concerto for Flute, Children’s Choir and Orchestra”. Az itt említetteknél kulcsfontosságú az aláfestés, s megmutatkozik, hogy bár a filmzenéket alárendeltként szokás kezelni, nélkülük nehéz elérni a forgatókönyvírók, producerek, rendezők áhított vágyát, a nézők lelkének, szívének megérintését.

Műfaja okán a The Piper nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, ugyanakkor Young filmográfiáját szemlélve jó ideje van olyan érzésem, hogy mintha Hollywood elfordult volna az egykoron előszeretettel foglalkoztatott komponistájától. Az elmúlt tíz évben számtalan felkérésnek tett eleget, ám ezek egy része jobbára tévés alkotás (50 States of Fright, Echo 3, Guillermo del Toro: Rémségek tára) vagy nem amerikai produkció (The Monkey King 1-2., Nosferatu) volt, a kevés álomgyárit pedig nagy várakozás és azzal egyenlő mérvű kudarc jellemzi (Távozz tőlem, Sátán!, Kedvencek temetője, Az üres ember, The Offering). Méltatlan az amerikai filmipar vele szemben mostanában tanúsított hozzáállása, ugyanakkor aktualitásait hallva azt tapasztaljuk, hogy mindez a szerző kísérletező kedvén éppúgy nem hagyott nyomot, ahogy a nagy ívű, dallamorientált művek iránti késztetésén sem – a The Piper ez utóbbit szemlélteti.


Mivel Thoroddsen a zene köré építette a cselekményt, már az előkészületekkor felkereste Youngot, és kérte, hogy a score-t megelőzvén írjon egy olyan darabot, mely nemcsak a film hangulatához, témájához illik, hanem a történetben szereplő zenekar által is előadható legyen koncertműként. A direktor alapvetően szabad kezet adott a szerzőnek, de a muzsika formálódása során azért hozzáfűzött megjegyzéseket, adott iránymutatást, a koncepció legfontosabb pillére azonban mindvégig az volt, hogy egyszerre közvetítse a legendát és működjön aláfestésként úgy, mint például a „Movement 3”, melynek egyik szelete egyszerre mutatkozik meg közönség előtt prezentált műként és az eközben a helyszínre siető Mellel kapcsolatos képsorok feszültségének fokozásaként. A három részre bontott, harmincperces „A Concerto for Flute, Children’s Choir and Orchestrá”-t úgy állította össze a szerző, hogy a mumus ki legyen emelve, jelenléte, tettei mindvégig érzékelhetők legyenek, de mindent a gyerekek szemszögéből lássunk. Az első felvonásban a főbb témák kerülnek terítékre, s a zenemű igéző oldalát ismerhetjük meg, a másodikban (mely a gyakorlatban végül a stáblista alá került) azonban már egyre zaklatottabbá, feszültebbé válnak a dolgok, a harmadikkal pedig elérkezünk a csúcsponthoz. A mindezt prezentáló Bulgarian Symphony Orchestra (melynek tagjai mások mellett a Himalája – Az élet sója, az Automata és az Árvaház score-jainál is közreműködtek) játékát Szófiában rögzítették, és a filmben is szerepelnek, egy-két színésztől eltekintve ugyanis őket láthatjuk Gustafson zenekarának tagjaiként.

A muzsika mozgatórugója a patkányfogót szimbolizáló, fafúvósra írt dallam (mely Melhez is köthető, mivel zenészként ez a hangszere), ami nem olyan egyszerű, ahogyan az a filmben megjelenik. Bár a téma a produkcióban egy instrumentum tolmácsolásában hangzik el, valójában a kívánt hatás eléréséhez a fuvola mellett pikolóra, valamint alt- és basszusfuvolára egyaránt szükség volt, ráadásul némely esetben utólagosan digitális módosításokat eszközöltek rajtuk. Az így kapott kombinációnak pedig érdekes hozadéka lett: „A fuvolaversenyemet soha nem lehet úgy bemutatni, ahogy megírtam, mert az előadónak hirtelen kellene áttérni az altfuvoláról a basszusfuvolára, majd a pikolóra. Könnyű volt megkomponálni és felvenni, de kénytelen leszek néhány helyen átdolgozni, ha élőben is elő szeretném adatni” – nyilatkozta Young.


A koncertmű fontos szelete az Intrada kiadványának (amiért külön köszönet a cégnek, hisz ezzel a reflektorfényt a mozi iránti érdektelenség okán elkerülő, minőségi muzsika maradhat fent az utókornak), ugyanakkor a filmben csak részleteiben képviseltetik magukat a tételei, a score jobban dominál. Arról, hogy a jelenetek inspirálta aláfestés hangulata mennyire eltér a concertótól, a „Score Suite” árulkodik. Itt már kevésbé figyelhető meg a dallamközpontúság, a gazdag zenekari megszólalás, inkább Young utóbbi időkben mutatott arca, az elektronikus hangokkal, effektekkel tarkított vérfagyasztó atmoszféra kerül előtérbe. Kezdetben részint örültem annak, hogy változtatott zenei világán, a Hellraiser fémjelezte korszakát követően igyekezett másodjára is megreformálni, hatást gyakorolni a horrorzene műfajára, ugyanakkor engem az ennek tükrében született művei nem fogtak meg annyira, jobban ragaszkodok régi énjéhez. Nem mondom, hogy a film alatt nem működnek a zongoraklimpírozások, kopogó hangok, zörejek, nyikorgások, bugyogások, ziháláshoz hasonlatos hangok, melyek időnként a „Movement”-ek énekeivel, zenekari megmozdulásaival fonódnak össze, ám hiányzik a dallam, a vérbeli youngosság, ami a „Score Suite”-nél csak az utolsó öt percben üti fel a fejét. Emiatt alakult ki a fenti pontszám is: az album háromnegyede zseniális, elemi erejű, a többi viszont távolabb áll tőlem.

A The Piper zenéje azonban nemcsak az eddig említett formákban van jelen a produkcióban, hanem a szereplők tolmácsolásában is, ami tovább nyomatékosítja Thoroddsen koncepcióját, a patkányfogó dallamának gonoszságát, csábító erejét. Ezalatt olyan apró kis jelzéseket értek, mint amikor Mel kedélyesen dúdolgatja a főtémát a mű rekonstruálása, befejezése közben, vagy amikor hallássérült lánya, érdekes módon, fogékonnyá válik a dallam iránt, a leghátborzongatóbb pedig az, amikor a Melékkel egy társasházban lakó kisfiú, Colin (Oliver Savell) elkezdi dúdolni a vészjósló témát, a nő pedig egy pillanatra lefagy tőle, majd hisztérikus faggatózásba kezd, hogy honnan ismeri azt. A vége mellett ezek a kedvenc pillanataim a filmből.


Korszakalkotót komponált Christopher Young? Nem. Egyszerűen az történt, hogy felkínáltak neki egy olyan lehetőséget, amivel túlnyúlhatott a mozik hagyományos keretein, és amellett, hogy nagyon szépen összegezte, mit képvisel művészként, megmutatta, hogy bár Hollywood megfeledkezett róla, nem hagyja, hogy megtörjék, továbbra is igyekszik elvarázsolni a közönséget, és megmutatni, hogyan kell igényes, élvezetes aláfestést komponálni a horrorokhoz. Az itt hallottak alapján el tudnám képzelni munkáit a koncerttermekben, ahol Elliot Goldenthalhoz és Philip Glasshez hasonlóan kiteljesedhetne.