Polanski karrierjének igazi egekbe emelkedése lehetett volna a Kínai negyed, ám a szörnyű körülmények között elvesztett feleségének emlékét oly módon próbálta feledni, amely ellentmond az amerikai törvényeknek, így pár évvel a film bemutatója után egy kiskorú állítólagos megrontásáért elítélt rendező inkább otthagyta a filmgyártás fellegvárát, és – főleg a mai napig érvényben lévő letartóztatási parancs miatt – azóta sem tette be oda többet a lábát. Pedig a Filmakadémia pár éve megpróbálta egy Oscar-díjjal visszacsábítani, ő azonban A zongoristáért járó díj átvétele helyett úgy mutatkozott meg az amerikaiak előtt, hogy a Párizsban is forgatott Csúcsformában harmadik részénél megkérte Brett Ratnert, hadd játszhassa ő a francia detektívet. Hogy vajon készült volna-e további hasonló film az irányítása alatt, azt már sosem tudjuk meg, de lehet, hogy pont emiatt számít páratlan munkának. Egyéb érdekesség, hogy Nicholson sem vállalt semmilyen más nyomozói szerepet későbbi karrierje során, J. J. Gittes bőrébe viszont egy alkalommal még belebújt, akkor saját magát dirigálva a közel sem olyan fényes emlékű Cinikus hekusban.

Amikor manapság minduntalan olyan hírek keringenek filmzenei körökben, hogy melyik filmkészítőnek mikor és miért nem tetszik épp egy készülő zene, s esetleg hónapok munkáját törlik egyetlen tollvonással, csak mert még a jelenlegi technikai háttér mellett is a zene megváltoztatása a lehető leggyorsabb és költségkímélőbb tényező, akkor egy pillanatig se gondoljunk arra, hogy "bezzeg régen mennyivel másabb volt a helyzet". A rendező eredetileg a Rosemary gyermeke zenéjéért is felelős Krzysztof Komedával képzelte el az újabb munkát, ám felesége halála miatt a projektet elhalasztotta. Mire a munkát újrakezdte, Komeda is elhunyt, ő pedig John Cassavetes egy korábbi ajánlatára emlékezve Phillip Lambrót választotta zeneszerzőnek. Lambro szaxofonos főtémával és számos kínai zenei motívum felhasználásával próbálta kiköszörülni azt a csorbát, melyet szerinte a filmkészítők okoztak azzal, hogy a filmben szinte csak szóbeszéd szintjén jelenik meg a nevezett városrész. Saját elmondása szerint már a kezdet kezdetén óva intette Polanskit a Kínai negyed producerétől, Robert Evanstől, mert az állítólag legendásan szórta ki különböző filmjeinek zenéit az utolsó pillanatokban. Bár akkor sikerült az aggódó komponistát megnyugtatni valamelyest, az élet mégiscsak az előzetes félelmeit igazolta. A tesztvetítések egyikén részt vett a neves komponista, Bronislau Kaper is, aki kiváló barátja és támogatója volt amerikai éveiben Polanskinak, a film végén pedig annyit jegyzett meg, hogy kiváló mű, de a zenéje borzalmas. Polanski rövid hezitálás után végül Kaper szavára hallgatott, és nagyjából két héttel a bemutató előtt, Evansszel egyeztetve visszautasította Lambro kompozícióját. A komponista ezen annyira megsértődött, hogy akkori vállalásait még teljesítette ugyan, de soha többet egyetlen filmzenét sem szerzett. Mind a mai napig egy akkora törés számára, hogy önéletrajzában (Close Encounters of the Worst Kind) külön fejezetet szentel az egésznek, részletesen beavatva az olvasókat a film körüli furcsaságokba, kezdve a rendező egyre növekvő hisztijeitől az eredetileg felvett anyagok borzalmas keverésén át az első vetítésen kitört pánikrohamig (a bemutató idejében még senki sem gondolta, hogy évek múlva valódi klasszikusként fognak rá visszagondolni). Beleolvasva az anyagba nehéz ítéletet hirdetni, Lambro konzekvensen gyűlöl mindenkit azóta is, beleértve Evanst és Kapert, és megrögzött véleménye, hogy annak idején mesterművet hozott létre, mely felett szégyenletes módon hoztak kivégző ítéletet. Noha 2006-ban felröppent a hír, hogy a Perseverance Records hivatalosan megjelenteti Lambro kompozícióit, ám végül a projektet törölték, így még mindig nincs elérhető viszonyítási alapunk.