Bíró Zsolt összesítése
 

Legkedveltebb hallgatnivalók:

1. Hans Zimmer: Eredet Először csak hümmögést váltott ki belőlem, ám a film megnézése után egyre jobban tetszett, és szép lassan felment a maximumra a pontszáma. Brutálisan erős score-ról beszélhetünk, hiszen nagyon kevés az olyan eset, amikor az utólagos meghallgatáskor ennyire pontosan fel lehet idézni az adott jelenetet. Minden hangjegynek helye van, Zimmer pedig bebizonyította, hogy még rejtőzik benne tartalék.






2. Christopher Young: Teremtés James Newton Howard A faluhoz megalkotta a valaha írt legszebb filmzenék egyikét, ehhez a gyönyörű hegedűtémákban gazdag, folyamatos katarzist nyújtó vonalhoz pedig Young is hozzátette a maga társdarabját. Nagyon szomorú, hogy egy villámgyorsan eltűnő mozifilmhez készült, pedig ha létezik score, mely jogosan vihetne el minden létező díjat, akkor az ez. Az egyik legsokoldalúbb zeneszerző egyébként pechszériával küzd, mivel ha épp nem a filmje marad ismeretlen, mint jelen esetben, akkor a zenéjével bánnak el méltatlan módon azok a "szakemberek", akik szerint egy félresikerült mozi (Young esetében ez a Befejezetlen élet volt) egy lecserélt aláfestéssel majd garantáltan jobb lesz. Hát nem.

3. John Powell: Így neveld a sárkányodat A szerző nem fél a beskatulyázástól, az animációs mozik területén szeret leginkább mozogni. E vonzódásnak köszönhető egyik legnagyszerűbb zenéje is. A powelli kísérletezésnek itt most érthető módon nem volt helye, de műve így is a kalandfilmek aláfestéseinek legszebb hagyományait hozza, erőteljes és megható. Erre a zenére még azok is felfigyelnek, akiknek más esetben fel sem tűnik, hogy szól valami egy film alatt.





4. Daft Punk: Tron: Örökség Briliáns ötlet volt a robotjelmezekben feszítő Daft Punk két tagját felkérni egy ilyen mozifilm zenéjéhez, hiszen maguk is egy másik univerzumból érkeztek. A score önálló DP-albumként is megállja a helyét, így még rajongóik se csalódhattak. Az évértékelésben hátrébb került, mert – Powell score-jával ellentétben – önmagában leheletnyivel kevésbé találtam erősnek, mint a film alatt; ennek ellenére nem tudok negatívumokat említeni. És hát igen: "erre a zenére még azok is felfigyelnek, akiknek más esetben fel sem tűnik, hogy szól valami egy film alatt."



5. Christopher Young: Derült égből szerelem A dobogós Young-műhöz képest jóval lazább, marimbacentrikus romantikus score, ami ismét csak bizonyíték a szerző megbízhatóságára. Nála lehet megfigyelni azt, hogy még a kis tingli-tangli vígjátékokhoz (mint ez is) sem rest maradandót komponálni. És még valami plusz: a CD pörög szépen, rááll az ember füle ezekre a helyes darabokra, aztán eltelik egy óra, és befut a remek felépítésű, éteri vokálos "Fast Toward the Eye (Of Lorelei)", aminél szebbet még sosem írt a szerző, sőt ha minden általam ismert filmzenét felidézek, akkor sem sokat találok, ami ennél gyönyörűbb téma lenne.


6. Howard Shore: Alkonyat: Napfogyatkozás Elég merész dolog volt a hosszú részeken keresztül epekedő bamba szerelmesek történetéhez Shore-t felkérni, mivel már a nyitánnyal valami olyat tett le az asztalra, ami a célcsoport egyes tagjait biztosan sokkolta. Az előző részek muzsikájáért felelős Carter Burwell és Alexandre Desplat puhány fickók a két Daviden, Cronenbergen és Fincheren edződött Shore-hoz képest. Ennek megfelelően lett a score az eddigi legkeményebb, persze csak visszafogottan (ezúttal is a romantikus témák dominálnak), hiszen egy infarktust kapott tinilány már nem hozna bevételt a következő rész bemutatójánál.


7. James Newton Howard: Az utolsó léghajlító Még M. Night Shyamalan (egykori?) rajongójaként sem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy a belógó mikrofonokkal ékesített Az esemény, és a legtöbb felnőtt néző számára fogyaszthatatlan bérmunka, Az utolsó léghajlító alapos visszalépést jelentett. Ugyan e két filmnél már Howardnál is megfigyelhetünk hasonlót, az ő esetében viszont ez azt jelenti, hogy a tökéletes helyett "mindössze" kiváló munkát hozott össze. Több meghallgatásra volt szükségem ahhoz, hogy ezt a nehezebb és összetettebb score-t megszeressem, ezt követően viszont értékeit nem tudtam vitatni.


8. Armand Amar: Ao – Az utolsó ősember  Az ősemberes film mélabús aláfestése erős világzenei hatásaival, törzsi ütemek és duduk elegyítésével fogott meg. A tehetséges Amar gyakorlatilag csak drámai és természetfilmzenéket komponál, ám e két műfajban már számos maradandó muzsikát alkotott. Ő is azok közé tartozik, aki rég megérdemelne már valami nagyobb érdeklődésre számot tartó produkciót. Remélem, erre inkább előbb, mint utóbb kerül sor.






9. Deborah Lurie: Kedves John! Minden évben megismerhetünk több olyan score-t is, mely cseppet sem eredeti, semmi meglepőt nem tartalmaz, ám mégis megszeretjük. Lurie meghitt és fülbemászó, romantikus tábortűz-countryja pedig pont ilyen.









10. Atticus Ross: Éli könyve A Trent Reznorral közös, sokak által kedvelt, számomra mégis közömbös Social Network – A közösségi hálóval ellentétben Ross másik 2010-es munkáját kifejezetten megkedveltem. Az év egyik legeredetibb – szimfonikus hangzást elektronikus ütemekkel kombináló – aláfestése hallatán nem nehéz kietlen tájakra képzelni magunkat. A Social Network, mint zene sikeréhez érzésem szerint Reznor elismertsége is sokat hozzátett, nemcsak saját jogán lett népszerű score, ám Ross önállóan, hátszél nélkül is jól vizsgázott. Annak, hogy mégis listám végére került szerzeménye, az az oka, hogy az erős nyitást követően a lemez második felére inkább csak érdekes hangulatképek és kísérletezések jutottak. Mindettől függetlenül egy nagy ígéretként tekintek rá. A CD-t megvásárlók viszont azzal lettek büntetve, hogy az iTunes-féle verzióra több (egyébként átlagos) track mellé még egy pofás remix is került, holott a lemezen is jutott volna még neki hely.

+1 Blake Neely: An Article of Hope Ez az első eset, hogy egy meg sem jelent zene bekerül a legjobbak listájába. A várhatóan iTunesos formában hivatalosan is elérhetővé váló művet a szerző honlapján lehet(ett) meghallgatni. Már az első track üt remek felépítésével, csapongó trillázásával, és mindez hasonló színvonalon folytatódik. Remekmű, mely egy űrhajósról szóló, ám senki által nem látott dokumentumfilmhez készült, így sajnos a még ismeretlen Neely eddigi legjobb szerzeménye kevés hallgatóhoz fog eljutni. (A score végül 2013-ban, Space Shuttle Columbia: Mission of Hope címmel jelent meg.)




 

Akik kimaradtak:

Johan Söderqvist: Fenyvespuszta 2010-ben került szélesebb körű terjesztésre ez a soundtrack, ám hazájában, Svédországban már 2009 végén kijött. A szerzőre az Engedj be! óta érdemes figyelni. A cím alapján minimum horrorisztikus muzsikára számítottam, ehhez képest amolyan őszies erdei hangulatú lett, de azért visszafojtott feszültség árad belőle.







Pascal Gaigne: Kövéren szép az élet 2010-ben jutott el hozzánk ez a spanyol film, és így ismerkedtem meg Gaigne 2009-es kiváló munkájával. Imádnivaló főtémával rendelkezik, a mű további részében pedig virtuóz zongorafutamok és vibrafon hangja uralják a terepet.









The Cinematic Orchestra: Les Ailes Pourpres 2008 decemberének végén jelent meg, így nem hallottam róla, és esélye sem volt a 2009-es listára kerülésre, emiatt utólag emlékeznék meg a lemezről – főleg, hogy az adott év egyik legnagyszerűbb zenéjéről van szó. Flamingókról szóló természetfilmhez született, és ha nem is mindvégig annyira meghitt, mégis nagyon kevéssé áll távol a Pingvinek vándorlása Alex Wurman jegyezte aláfestésétől. Az album kifejezetten jó példa a populáris filmzenére, tehát ha valakivel meg szeretnénk kedveltetni a műfajt, ezek a dallamos szerzemények jó választások lehetnek. Bónusz, hogy a szépséges főtémára írt dalt Lou Rhodes, a Lamb egyedi hangú énekesnője adja elő, ami megkoronázza az előző háromnegyed órát. Azt hiszem, 2011-ben fontos feladatom lesz a The Cinematic Orchestra munkásságának felderítése...


 

Kiemelkedő, nem filmzenei albumok:

David Helpling, Jon Jenkins: The Crossing A rendszeresen összeálló alkalmi duó szintetizátorra, elektromos gitárra és dobra épülő instrumentális albuma volt az, amelyet az idén legtöbbet hallgattam, és amely nem is áll messze a filmzenéktől. David Helpling ráadásul már score-t is szerzett, így szívesen venném, ha nyugalmat sugárzó ambient stílusuk egy komolyabb moziban is helyet kapna.







Lisa Gerrard, Marcello De Francisci: Departum Lisa Gerrard kooperációi már előre ígéretesek, és most sem kellett csalódni benne. Akinek a Dead Can Dance-beli munkássága vagy a Patrick Cassidyvel közös albumai tetszettek, az a Departumban sem fog csalódni, amit olasz filmzeneszerző kollégájával közösen szerzett. Az énekesnő tehetsége senki előtt nem ismeretlen, már csak az a kérdés, hogy De Francisci merre kóborolt idáig?






Yann Tiersen: Dust Lane Bizonyos Amelie előtt sokkal kevesebben ismerték a francia művészt, de önálló albumaival is komoly rajongóbázist épített ki magának. A Dust Lane-nel elsősorban rájuk gondolhatott, mert elvontabb számokat is tartalmaz (a "Palestine" szövege például a cím betűzése). Filmzeneszerzői stílusának tehát ezúttal nagyon kevés nyoma van, ennek kedvelői szépen hoppon maradnak, de e bekategorizálhatatlan stílusú lemezzel a szélesebb érdeklődéssel rendelkezők azért nyugodtan megpróbálkozhatnak.





 

Az év legjobb játékzenéi:

Ahogy pörög fel a játékok aláfestéseinek világa, úgy áll lassan össze egy tízes lista ebben a kategóriában is. Tíz ugyan még nem, de – a tavalyi néggyel szemben – ezúttal már hat helyezett összegyűlt.

1. Ramin Djawadi: Medal of Honor A mester (lásd második helyezett) után tanítványa is előállt egy hasonló jellegű munkával, és bár ennél nagyobb problémám sose legyen, az első hely vonatkozásában nehezen tudtam kettejük közt dönteni. Végül Djawadi nyert, egzotikus hangulatú, lüktető, sok helyen kifejezetten egyedi zúzásával.








2. Hans Zimmer, Lorne Balfe: Call of Duty – Modern Warfare 2 Miután 2009-ben már mindenki, aki élt és mozgott, szorgalmasan letöltötte a neten keringő bootleget, 2010-ben végre úgy látták az illetékesek, hogy meg kellene jelentetni hivatalosan. Hans Zimmerék A Szikla aláfestését idézik meg, csak már korszerűbb formában, amire azért szükség is volt az eltelt idő fényében.








3. Normand Corbeil: Heavy Rain A szerzőnek sok babér nem termett a mozifilmek világában, hátha egy másik műfajban majd nagyobb sikert arat. A jelek szerint erre van is esélye: súlyos, sötét mestermunka született meg, ahol a komorság falát néha reményt sugárzó trackek is áttörik. Erőteljes mű, ami bármely, drámai pillanatokat is tartalmazó thriller képei alá jól illene.







4. Petri Alanko: Alan Wake A szerzőnek ugyan ez az első megmozdulása, mégis gyakorlatilag minden, amit Corbeil művére írtam, Alankóéra is igaz (a "mestermunka" jelző azért itt erős lenne). Ez az album a Heavy Rain társdarabja, soha rosszabb debütálást!









5. Anthesteria: Phobos 1953  Nyugodt, ám kísérteties atmoszférikus muzsikát szereztek az orosz szerzők, és nagyfilmes áthallást itt is találni: az éjfekete "Black March"-ra még Angelo Badalamenti is büszke lenne.










6. Artem Bank: Star Ruler A titokzatos szerző egy olyan egyszerű, de szimpatikus barkácszenét rakott le az asztalra, aminél a karakteresség eltereli a figyelmet a néhol műanyag hangzásról. A megközelítés több helyen az Egon és Dönciére emlékeztető (például: "Voyage"), csak itt nem érdemes poént keresni.









 

Az év kiemelkedő trackjei:

Noha az előző évben nem találtam olyan tracket, amely magára vonta volna figyelmemet egy-egy, teljes egészében azért nem kiemelkedő lemezről, 2010-ben szerencsére javult a helyzet. A most következő tizenöt felvétel olyan albumokról való, melyekből hiányoltam valami apró pluszt ahhoz, hogy bekerüljenek a legjobbak közé, ám amellett, hogy még mindegyiket sokszor fogom hallgatni, egy-egy részük jobban megfogott. Ezek következnek most.

1. Gabriel Yared: "Dance in F" (Az utazó) Christopher Younghoz hasonlóan Yared is megvívja olykor a maga harcát a producerekkel, hogy aztán szépen alulmaradjon. Pedig már a Trójánál is hallható volt, hogy a porosnak nyilvánított, és ezért kihajított score mennyivel jobban sikerült, mint James Horner – vélhetően a szoros határidő terhét megszenvedő – munkája. Az utazó sem lett kevésbé unalmas az általam egyébként kedvelt és tisztelt James Newton Howard meglehetősen feledhető kompozíciójával, hiszen a soundtrack egyetlen kiemelkedő pontja Yared rejtélyes módon a lemezre kerülő szerzeménye. Ha az első score a "Dance in F" stílusában íródott meg, és végül maradhatott volna, valószínűleg most az év egyik legeredetibb filmzenéjéről beszélhetnénk.

2. Ramin Djawadi: "Perseus" (A titánok harca) Egy-két éve még nem sok jót néztem ki Djawadiból, de szerencsére megcáfolt, és a Zimmer-klónok sorából lassan kitörni látszik. Az album kiemelkedő pontja a dinamikus "Perseus", ami a fenti Medal of Honor mellett jól foglalja össze azt, hogy miért lehet egyre bizakodóbban tekinteni a szerző jövője elé.








3. Edward Shearmur: "Karen's Lette" (Mother and Child) Ez a szomorú szívvel eltűntnek nyilvánítható Thomas Newmant megidéző szépséges téma arra utal, hogy ha a szív szorongatásáról van szó, Shearmurra is biztosan számíthatunk.










4. Bear McCreary: "Apocalypse (Theme from The Plan)" (Csillagközi romboló: A terv / Penge) A Raya Yarbrough énekével kiegészített főtémában keményen zúz az elektromos gitár, amit a jellegzetes dobok folyamatosan kísérnek. Ebben a tételben benne van minden, ami okán a teljes széria karakteres és misztikus muzsikája magasan kiemelkedik a sorozatzenék mezőnyéből.








5. John Powell: "Hostage" (Kéjjel-nappal) Ami játékosságot feljebb hiányoltam Powelltől, azt most megkaptam. A Mr. & Mrs. Smith vonalán haladó, ám annál erősebb score ezen kiemelkedő pontján a kézzel püfölt ütemet adó flamenco gitár épségére nincs semmi garancia. 









6. Hal Lindes: "The Boys Are Back" (Anyátlanok – Életed nagy kalandja felnőtté válni) Az ismeretlennek tekinthető szerző olyan ígéretes és egyedi témával indítja a lemezt, hogy aztán sajnos nem is bírja tartani a szintet. Ám már ezen egy track miatt is érdemes volt elkezdenie a pályát, hátha magára talál később.









7. Johan Söderqvist: "End Title" (Egy jobb világ) Már szerepelt a szerző e listában, de ezzel az eredeti trackkel is helye van itt. Bánatos vokállal kísért szerzeményének külön kuriózuma, hogy egy ritkán használt instrumentum, a zenedobozokat felidéző kalimba játékát helyezi előtérbe.









8. Tomandandy: "Tokyo" (A kaptár – Túlvilág) A zörejduó ezúttal egy nagyon erős horrortémával rukkolt elő, ami igen hatásos a nyitó jelenet esőcseppjeinek lassított lehullása alatt.











9. Jon Hopkins: "Monsters Theme" (Monsters) Az elektronikus zenék királyai rendszerint sikerrel szoktak debütálni a nagyvásznon is. Paul Oakenfold és BT után itt egy újabb próbálkozó, aki szintén meg fogja találni a helyét. A szörnytémából adódóan ugyan van kevésbé emelkedett hangulatú track is, de a Helpling-Jenkins duó fent emlegetett albumán is elférő, meditatív "Monsters Theme"-mel remekel Hopkins.







10. Harold Faltermeyer: "Cop Out" (Két kopper) Nem véletlen, hogy Kevin Smith a szintipop filmzenék császárát kérte fel zsarus haverfilmjéhez, így a soundtrack főtémája egy jópofa tisztelgés lett a Beverly Hills-i zsaru előtt.










11. Stephen Trask: "Greg's Jam" (Utódomra ütök) Kevés olyan folytatás született meg idáig, amelynél ennyire visszataszító módon látszik az, hogy az alkotókat csak és kizárólag a bevétel érdekelte. A várhatóan megbízható vígjáték-zeneszerzői karriert befutó Stephen Trask vidám munkája az egyetlen dolog, amit pozitívumként ki lehet emelni a produkcióból, ez a track pedig a csúcspontja.







12. Randy Edelman: "Morning on Boston Common" (Szökőhév) A szerző a romantikus filmek (Aludj csak, én álmodom) specialistája volt egykor. Ezt az időszakot idézi meg ez a kedves, egyből visszadúdolható darab a hasonlókat tartalmazó CD-ről.










13. Henry Jackman: "Flying Home" (Ha/ver) Kétperces sincs, mégis a több komponista jegyezte score legjobb pontja ez a fokozatosan felerősödő popszimfonikus track, ami a filmben is kiemelkedő szerepet kap.










14. Keith Kenniff: "Everywhere" (The Last Survivor) A Helios, illetve Goldmund néven is munkálkodó komponista Brian Eno elszállós stílusát hozza ezzel a ráérősen elmélázó, ambient jellegű kompozícióval, ami egy dokumentumfilmhez készült.










15. Klaus Badelt: "Last Journey" (Small World) Badelt munkamániája lassan már ki fogja zárni azt, hogy olyan aláfestések szülessenek meg tőle, mint fénykorában, de az ömlesztve érkező szerzeményei között azért ráakadhatunk olyan szomorkás gyöngyszemekre, mint ez is.










 

Az év legviccesebb albuma:

Anamanaguchi: Scott Pilgrim vs. The World: The Game Ezt a játékzenét úgy tíz percnél hosszabb ideig nem érdemes és nem is lehet hallgatni, mert elviselhetetlenné válik. Ennek oka, hogy az Anamanaguchi zenekar instrumentális pop punkjához – élő hangszerek mellett – a Super Mario Brothers-t és társait idéző chiptune hangzást veti be. A szerzemények jóformán mind egy szálig fülbemászók, ám bizonyos idő elteltével már fejet is fájdíthatnak ezek a rettenetesen magas hangok. A megfelelő dózis szigorú betartása mellett azonban kifejezetten szórakoztató ökörködés.




 

Az év legjobb betétdala:

Betty Steeles: "Where Are You?" (Malőr Csodaországban) Nemcsak hazánkban születnek olyan filmek, melyeknél már az előzetes láttán felvetődik a kérdés, a stábot vajon mennyire foglalkoztatta, hogy a szűk családon és a rokonság udvariasabb tagjain kívül bárkit is érdekel-e majd munkájuk? Ez a produkció is ilyennek tűnik, de annyi létjogosultsága mégis van, hogy így megismerhettem a kislányos hangú Betty Steeles bensőséges balladáját.







 

Az év legjobb trailerzenéje:

Jóhann Jóhannsson: "The Sun's Gone Dim and the Sky's Black" Az elmúlt években külön ágazat alakult ki az előzetesek zenéinek készítésére, de a sokszor azonos kaptafára szabott, kiszámíthatóan monumentális darabokon kívül is el lehet érni hatást. Az izlandi szerző nemcsak filmekhez (köztük a magyar Ópium: Egy elmebeteg naplójához) komponál, önálló albumai sem távolodnak el a műfajtól. Az egyik ilyenről emelték át a "The Sun's Gone Dim and the Sky's Black"-et a A Föld inváziója – Csata: Los Angeles bemutatója alá. A vokóderes ének és a melankolikus kíséret révén szokatlan mélységet kap az előzetes. Jóhannsson legerősebb szerzeménye egyébként a tízperces "Fordlandia", mely garantáltan magával ragadja a hallgatót.


 

Az év legfurcsább zenéje:

Jarboe & Kris Force: The Path A legrosszabb jó zene vagy a legjobb rossz zene? A hallgató tűrésküszöbétől függ a Piroska-sztori kifacsarásából születő játék aláfestésének megítélése. Az bizonyos, hogy egy beteges, monológokkal tarkított (némileg a Silent Hill albumokra emlékeztető) horrordarabról van szó, ami után még az ilyesmikben mozgó Simon Fisher Turner, a Derek Jarman-mozik komponistája is megnyalná minden ujját. Első alkalommal történő hallgatása során az "Ezek aberráltak!" mondat minden bizonnyal elhagyja sokak száját, és teljesen jogosan, míg mások zseniálisnak fogják találni. Fojtott hangulata félelmetes, főleg ha valaki este, egyedül hallgatja. Ugyanakkor találunk olyan minimalista szépséget is itt, mint például az "Epilogue" – de persze ez is megkapta a maga kis kiegészítő elemét, egy sikoltozó vokált, hogy olyan jól azért ne érezzük magunkat, miközben hallgatjuk.


 

Az év legfeleslegesebb kiadása:

Eric Serra: Arthur 3: A világok harca Már szinte meggyőződésem, hogy Eric Serra szándékosan csinálja. Az utóbbi években tőle talán már nem is adtak ki olyan score-t, amiben a trackek száma ne közelítette volna meg a játékidőt. Akad, aki foglalkozik azzal, hogy legalább valamilyen szvit formájába dolgozza össze a rengeteg töredéket, de Serra lemezei esetében ennek még csak a gyanúja se merülhet fel. Már előző filmje, azaz Adéle, a női Indiana Jones aláfestésének CD-verziója is kivágta nálam a biztosítékot, de a harmadik Arthur-mozi (melyen az 50 track 57 percnyi zenét takar) soundtrackjének kiadása előtt teljesen értetlenül állok. Az biztos, hogy az egy percet csak néhány esetben elérő szerzemények az égvilágon semmilyen élményt nem adnak. Nézzük azért a dolog jó oldalát: kevés az olyan album, amit már az internetes belehallgatási lehetőségek sok-sok harminc másodperce alapján gyakorlatilag egészében megismerhetünk. Íme az egyik ilyen.


 

Az év legrosszabb zenéi:

Mivel Rob Zombie nem állt elő 2010-ben semmilyen filmszörnyeteggel, házi zeneszerzője, Tyler Bates ez évben megúszta, de azért akadt bőven jelölt a kategória helyezettjeire. Pedig nem lettem gonoszabb, mint eddig voltam; 2010-ben egyszerűen komoly tülekedés folyt azért, hogy ki legyen a legrosszabb.

1. Chu Ishikawa: Tetsuo: The Bullet Man Számtalan borzasztó szerzeményt hallottam már, mindenre fel vagyok készülve, azonban ami ezen az albumon hallható, arra nincs ember, aki fel tudna készülni. A "szánalmas" még egy enyhe jelző arra, ami félórán át hallható. Habverő hangjai egy üres fémtálban, eszeveszett dübörgés, légkalapács hangjai váltakoznak – én pedig egy-két track után már a fejemet fogva, hangosan röhögtem ezen a tákolmányon, hiszen másképp nem lehet rá reagálni. Az ipari zenék műfaja sok mindent elbír, bizonyos részüket kedvelem is, de az elmebeteg recsegés és kopácsolás mindig is elmebeteg recsegés és kopácsolás marad, művészet sosem lesz, bármennyire is igyekszik valaki annak beállítani.

2. Viharsziget Martin Scorsese ezúttal mellőzte Howard Shore-t, és duplalemeznyi, már létező valamiket válogattatott össze aláfestés gyanánt. Megdöbbentem, hogy az értelmetlen morajlás nagymestere, az általam kifejezetten gyűlölt Krzysztof Penderecki – a szigetre érkezés alatt hallható – szerzeménye ezúttal milyen vészjóslóan hatásos darab, na de a többi! Néhány felvétel kivételével olyasmit hallunk közel két órában, mely minden elmegyógyintézeti ápolt kedvére lenne, de el nem tudom képzelni, hogy a kerítés kötetlenebb oldalán lévők közül ezt az albumot bárki is megkedvelje, vagy egy fillért is kiadjon érte, mondván: a mozi alatt is milyen jó volt.

3. Christopher Lennertz: A horda Lennertz arról is ismert, hogy ha valamilyen nézhetetlennek és vállalhatatlannak ígérkező mozihoz zene kell, és David Newman épp nem ér rá, akkor őt hívják, és végül olyan aláfestést készít, mely jobb filmet érdemelne. Hát ezzel az egysíkú zajongással viszont most szépen megcáfolta az imént írtakat.








4. Jonny Greenwood: Norvég erdő És igen, Greenwood megint megcsinálta! Ez a szerzeménye se lett jó. Ismét lehet kaparni a falat a hallgatása közben, bár most egy fokkal jobb a helyzet, mint amihez a Vérző olaj esetében volt szerencsénk, ahol hamar elkopott a körmünk (ezt természetesen értékeltem, így három rosszabb mű is került elé). A szólógitárra írt kompozíciók (nincs belőlük sok) tanúsítják, hogy a Radiohead tagja képes lenne öncélúskodás nélkül is alkotni. Amit viszont túlnyomórészt választott, az teljes tévút: konkrét dallam vagy téma nélkül, improvizációnak hatóan hegedűt cincogtatni bárki bír, aki a hangszer használatát legalább minimálisan elsajátította. Összességében az album egy hegedűórának tűnik, ami ugyan a szomszédot képes lenne letargiába taszítani, azonban jó filmzenének a legkevésbé sem kéne beállítani.

5. Nigel Godrich: Scott Pilgrim a világ ellen A film enyhén szólva sem talált telibe, de készséggel elismerem, hogy a geekek szubkultúráját kívülről figyelő (ám a rendező korábbi mozijait kedvelő) személyként nem is én vagyok a megszólítani kívánt néző. Ezt a kaotikus összeállítást viszont önálló albumnak bajos lenne tekintenem, lévén számos ponton nem több kiadott effektparádénál vagy a film hanganyagának kiemelésénél, így zenei élményként értékelhetetlen. A mozi rajongóinak persze segít a jelenetek felidézésében, én viszont inkább elfelejteném az egészet, úgy ahogy van.



6. Cyrille Aufort: Hibrid El kell ismerni, hogy a komolyabb múlttal nem rendelkező, és komolyabb jövőben ezek szerint nem is nagyon bízó szerző munkája tartalmaz épkézláb zenekari részeket is. Ám a lehető legostobább verébriasztásai, felcsattanva ijesztgető megoldásai teljes jogot biztosítanak neki a listán, hiszen élvezhetetlenné teszik az egész művet.







7. E.S. Posthumus: Makara A kakukktojás, hiszen nem filmzene, viszont itt a helye, mert egyszerűen nincs rá elegánsabb kifejezés: mérhetetlenül gagyi. Az év legigénytelenebb hangszerelésével van lehetősége megismerkedni annak, akinek minimális elvárásai sincsenek, vagy csak kíváncsi, hogy honnan hová lehet süllyedni. Pedig a két német testvérből álló E.S. Posthumus annak idején az elsők közt készített olyan impozáns számokat (az "Unearthed" című albumukra), melyek előzetesek alá pakolva is helyt álltak, és még ma is élvezhetők. Most, közel tíz évvel később, óriásit visszalépve, az akkori nagyzenekart laza mozdulattal eldobták, és költséghatékony módon, számítógéppel szerették volna reprodukálni, ám az így létrejött eredmény csak a szimfonikus hangzás korszerűtlen, recsegő imitációja. Ez nemcsak azért szomorú, mivel egyébként a szerzemények műfajuk rendben lévő darabjai lennének, hanem mert az egyik tag pár hónappal a megjelenést követően elhunyt...

8. Danny Elfman: Farkasember Speciális esetről van szó, de a lista végére azért még idefér. A hányatott sorsú szörnymozi alatt ugyan egészen elfogadható, helyenként hangulatosan gótikus zene szól, de ami a lemezre került, az már nem ilyen. A lecserélt, majd visszakönyörgött Elfman, valamint az aláfestést toldozgató-foltozgató csapat munkájából nem született túl egészséges dolog. Nagyon zavaró, hogy mennyire Wojciech Kilar Drakula-témájára épül az egész mű (a filmben ritkábban tűnik fel). Bárhol belepörgetek, mindig ez a témamásolat csendül fel, ahol pedig mégsem, ott is csupán jellegtelen csapkodás folyik. Azt viszont meg kell említenem, hogy nem Elfmant okolom a kudarcért.