A Hollywood által termelt romantikus alkotások minden évben oly mértéket öltenek, hogy azokkal könnyedén rekeszthetnénk Dunát, de hasonló megállapítás érvényes a vígjátékokra, valamint az akciófilmekre is. Ám amennyiben ezt a mennyiséget score-juk minősége szerint kezdjük el vizsgálni, akkor kiderül, hogy a képsorok alatt kevés alkalommal hallhatunk igazán kimagasló muzsikát – mindez persze gyakran köszönhető az ilyenkor alkalmazott betétdal-sokaságnak is. Ebből a szempontból pozitív példaként hozható fel jelen írásom tárgya, a Derült égből szerelem, melynek Christopher Young által jegyzett muzsikája nemcsak a képsorokkal harmonizál, hanem önmagában is kellemes kikapcsolódást biztosít hallgatója számára.


Bár a két főszereplő kellően rokonszenvessé tette számomra az általuk megformált karaktereket, mindkettő esetében van némi berögződésem korábbi filmjeik okán, így míg az Eloise-t alakító Jennifer Aniston miatt folyton azt vártam, mikor jelennek meg Rossék, addig a dr. Burke Ryant megtestesítő Aaron Eckhart kapcsán azt, hogy mikor tör elő belőle Harvey Dent. A forgatókönyvíróként a Szitakötőt is jegyző Brandon Camptől, valamint Mike Thompsontól származó történet szerint Ryan elveszítette a feleségét, nem sokkal később azonban az ilyen tragédiával párosuló fájdalom, illetve gyász feldolgozásáról publikál könyvet, amely oly népszerűvé válik, hogy e témára építve nagyvárosokban kezd szemináriumokat tartani. Útjának egyik állomása Seattle (mely helyszín érdekessége a gyártás szempontjából az, hogy Aniston a valóságban ez idő alatt egy percet sem töltött el itt, a külső felvételeknél dublőr helyettesítette őt), ahol összetalálkozik a férfiaktól megcsömörlött Eloise-szal. Miközben vonzalmuk egyre mélyül, sorra lebbennek le a fátylak titkaikról, illetve arról, hogy ki milyen álcát választva éli életét és miért. Bár e sztori kliséi ellenére sem okozott különösebben keserű szájízt nekem, véleményem eltér a kritikusok, illetve a nézők többségétől, ők ugyanis középszerűnek tartották, így Camp rendezői debütálása csak nehézségek árán tudta visszatermelni az alig 18 millió dolláros gyártási költséget.

Youngot az Álomgyár biztos kezű művészeinek egyikeként tartom számon, hiszen évente hallok tőle egy érdekes muzsikát vagy egy remek vezértémát. Amennyiben munkásságának minden egyes pillanatát figyelembe kívánom venni, akkor a 2009-es esztendőt mondanám az eddigi utolsó erős etapjának, az akkor szerzett muzsikáinak ugyanis mindegyikét kiemelkedőnek tartom, s egyik esetében sem volt kérdéses számomra az, hogy a belőlük összeállított albumokat a polcaimon tudjam-e vagy sem. A sort a Hívatlan vendég című misztikus drámával nyitotta, majd következett a Sam Raimi által rendezett horror, a Pokolba taszítva, aztán a Charles Darwin evolúcióelméletének kidolgozását bemutató dráma, a Teremtés, zárásként pedig a Derült égből szerelem című filmet kaptuk tőle.


A művész iránti rajongásom ellenére nem is olyan régen úgy ültem le e film elé, hogy akkor még összesen két tételt ismertem aláfestéséből, ám ahogy haladt a történet, úgy érett meg bennem a gondolat, hogy ezen műnek nagyobb figyelmet szenteljek. A mozihoz köthető albummal először a Relativity Music állt elő, melyen két instrumentális darab mellett olyan előadók és zenekarok dalai kaptak helyet, mint az Explosions in the Sky, Badly Drawn Boy vagy az Ells, a score megjelenése viszont fél évet váratott magára.

Az album olyan tételekkel alapozza meg a hangulatot, illetve teszi fel első pillanattól fogva magasra a mércét, mint a főtémát bemutató "Love Happens", a "Kaleidoscope Christmas", illetőleg az "A World In the Three Colors". Ezek a helyenként elektromos, illetve akusztikus gitár kombójára, csörgőre, valamint marimbára épülő, könnyed ritmusokat felvonultató darabok nagyjából előrevetítik a korong tartalmának egészét, ugyanakkor a továbbiakban olyan egyéb megoldásokkal színesíti az élményt Young, mint például a "Crystal Flowers"-ben hallható tapsok, vagy a szerző elborultabb oldalát finoman megvillantó "Mind Noise", ahol egy zenedobozt idéző hangra épülő dallamsor visz vészjósló színt a hallottakba. Mindezeken felül érdemes kiemelni még a melankolikusabb "Cimmamon Life"–"We're A-OK" kettőst, illetve a kaméleonként is jellemezhető "Love Happened"-et, melyre azért alkalmaztam ezt a jelzőt, mert csodálatos drámaisággal indul – hasonló színvonalon, mint amilyet a komponista a Teremtés kapcsán vetett papírra –, a második felére azonban kivirágzik, életvidámmá, reményteljessé válik. Az album csúcspontja közé sorolható a bónusz tételek csoportját alkotó "Not Really Postlude"–"Fast Toward the Eye (Of Lorelei)" páros, amelyek esetében Young újabb szintre emelte művét azzal, hogy három hölgy, Joohyun Park, Tiffany Gyomberg és Ingrid Schnell bevonásával vokállal színesítette dallamait.

Hangzásvilágát tekintve a score egészéről elmondható, hogy bár előadásánál több mint hatvan muzsikus működött közre, a gitárokon, a marimbán, a zongorán, a különféle ütősökön és a hárfán kívül szinte mindenki másodvonalbeliként van jelen. A hegedű, a cselló és a brácsa hangjai vagy háttérkíséretről gondoskodnak, vagy csupán néhány másodperc erejéig kerekednek felül a többieken – kivétel ez alól a "Love Happened", illetőleg az albumzáró "Fast Toward the Eye (Of Lorelei)", melyek a vonósokra épülnek.


E műfajon belül a Derült égből szerelem aláfestését Christopher Young filmográfiájában hasonlóan dobogósként kezelem, mint Hans Zimmer esetében a Holidayét, vagy Craig Armstrongnál az Igazából szerelemét – legnagyobb sajnálatomra azonban utóbbi score-ja mai napig nem került kiadásra, holott sokaknál szerepel a várva várt megjelenések között. "A komponistának az a feladata, hogy finoman terelje a nézőt az adott jelenet által közvetített érzelmek felé. Általunk gyakorlatilag mindig az igazolódik vissza, amit a nézők várnak, mi tehát az adott úton vezetjük őket" – foglalta össze régebben munkájának lényegét Young. Ezen megállapítását jelen esetben nagyon is igaznak vélem, részemről ugyanis a film pozitív megítélésében nagyban közrejátszott az is, hogy muzsikája végig fogta a kezem, illetve olyan egyszerű beállításokkal és elcsépelt párbeszédekkel tarkított jeleneteket töltött meg élettel, amelyeken ezáltal nem bosszankodtam, mondván: már húszezerszer láttam. Minden tiszteletem Youngé.