Éli könyve (2010)
The Book of Eli
- zene: Atticus Ross
- vezényel: Nick Ingman
- kiadás éve: 2010
- kiadó: Reprise Records
- játékidő: 46:46
A posztapokaliptikus filmek között annál a bizonyos fehér hollónál is ritkábbak azok az alkotások, melyek nem kietlen sivatagokban, fém- és betonromok között játszódnak, és amelyekben nem különleges összeeszkábált járműveken rohangálnának a szereplők. Már a műfaj legismertebb filmjét, a Mad Maxet is megelőzték az ilyen sivár jövőképekkel eljátszadozó alkotások, és az azóta készült mozik se nagyon tértek el ettől a víziótól. Az elmúlt években csupán két üdítő kivétel készült, az egyik az emberi faj eltűnése utáni üres New York-i utcákon játszódó Legenda vagyok, míg a másik az emberiség lassú kihalásával foglalkozó Az ember gyermeke volt. Az Éli könyve ugyan nem az ezekben alkalmazott hangulatot árasztja, hanem a kissé unalmas, kietlen sivatagi tájasat, viszont ennek ellenére is a világvégés filmek táborában szintén pozitív példaként lehet elkönyvelni.
A filmet az az Allen és Albert Hughes rendezte, akik A pokolból című Hasfelmetsző Jack-es víziójukkal már bizonyították, hogy tökéletesen értenek a különleges atmoszféra létrehozásához. A testvérpár igazából nem túl aktív a filmes világban, hiszen az említett mozijukon kívül csupán a Touching Evil című minisorozatot, illetve a New York, I Love You című szkeccsfilm egyik fejezetét jegyzik. Az Éli könyve esetében ügyesen egyensúlyoztak a mélyebb mondanivalóval rendelkező szcénák, és az ütős akciójelenetek határán, így filmjükben inkább a dicsérhető elemek dominálnak. Azonban kétségkívül akadnak gyengébb pontok is, amik szerencsére azért annyira nem fajsúlyosak, hogy a mozi összhatását jelentősen lerontsák.
A történet a világégés után harminc évvel játszódik. A korábbi civilizáció eltűnt, a szinte kihalt sivatagos vidékeket motoros bandák és helyi kiskirályok uralják. A víz a legnagyobb kincs, a romok között éldegélő túlélők pedig a régi roncsok és épületmaradványok között keresgélve tengetik mindennapjaikat. Vannak olyan túlélők is, akik a végeláthatatlan utakat róják, egyikük Éli (Denzel Washington), aki egy általa szentnek nevezett küldetést teljesítve tart nyugatra, hogy egy titkos könyvet eljuttasson a tenger mellett élőknek. A Mad Max-i környezetben barangolva csépeli az útjába kerülő útonállókat, pedig minden célja az, hogy kerülje a bajt. Azonban szerencsétlenségére a nála lévő könyvre egy kisvároska könyvmániás ura is felfigyel, ezért rászabadítja harcosait, hogy azok megszerezzék a nagy hatalommal bíró irományt. Élinek időközben egy segítője is akad a küldetésben, és így már ketten veszik fel a harcot a bandával, a sivataggal és a benne lappangó számtalan veszéllyel. A mozi jó kikapcsolódást ígér, bizonyos pontjai még elgondolkodtatónak is nevezhetők, sőt talán még az újranézésre is serkenti a nézőt, ha másért nem, hát a film végén bekövetkező, az addigiakat alaposan átértelmező momentum miatt.
A rendező testvérpár első alkotásához még Trevor Jones írt muzsikát, akit azonban további munkáik esetében már nem alkalmaztak, mivel a Touching Eviltől kezdve Atticus Ross-szal dolgoztak együtt. Ross neve filmzeneszerzőként elég ismeretlenül csenghet, azonban a zenei világ más területein már jól ismert, hiszen az elmúlt években meghatározó alakja lett a Nine Inch Nails formációnak. Trent Reznor az általa egy személyben alkotott együtteshez koncertekre, illetve albumok felvételére összegyűjt egy halom jó zenészt – gyakorlatilag mindig másokat –, így Clint Mansell, illetve Charlie Clouser is dolgozott már a zenekarban, többek között ennek is köszönhették, hogy később filmzenéket is készíthettek. Azonban Ross szerepe az elődeinél jóval hangsúlyosabb lett Reznor mellett, mivel ebben az évtizedben szinte minden NIN-albumon közreműködhetett, előbb hangmérnökként, hangok dizájnereként, később pedig producer is lett. Az utolsó két NIN-albumot pedig már Reznorral közösen jegyzik zeneszerzőként is. A 2008-ban megjelent "Ghost I-IV." kizárólag instrumentális zenét tartalmaz, melynek az indusztriál és progresszív rockot elektronikus zenével ötvöző stílusa elég utópisztikus hangzású. Ezek miatt pedig már érthető is, hogy Ross miként kerülhetett e nagyköltségvetésű mozi zeneszerzői pozíciójába. Az Éli könyvéhez született score elkészítésében testvére, Leopold Ross, és felesége, Claudia Sarne voltak a segítségére.
Az apokalipszis utáni világ zenei bemutatásához Rossnak nem kellett új hangzást kidolgoznia, elég volt visszanyúlnia a Ghost I-IV zenei világához. A kipusztulófélben lévő bolygó látványvilágához ugyanis tökéletesen illettek ezek a rideg, disszonáns, ugyanakkor a stíluson belül rendkívül sokszínű, sőt olykor egzotikus elektronikus megoldások, melyek Ross repertoárjában százával, ha nem ezrével megtalálhatók. Azonban ezen hangokat egy kisebb szimfonikus zenekarral, illetve egyéb élőhangszeres megoldásokkal, továbbá elektronikus gitárokkal is kiegészítette, ami tovább fokozta a különleges hangzást. Az igazán pazar összhatás pedig ezeknek a mesteri keveréséből alakult ki.
A nyitány ("Panoramic") színtiszta ambient megoldásokkal indít, ebbe szövődik aztán bele egy négyhangos kis főtéma, melyet itt egy jócskán eltorzított hangú elektronikus gitár prezentál. A tétel folyamán az ambient továbbra is meghatározó marad, s talán emiatt lett az album egyik legpopulárisabb darabja - hétpercnyi hosszával pedig a leghosszabb is. Az "Outland" már komorabb vizekre evez, de még megmarad a hallgatóbarát szintnél. Főként egy tradicionálisnak ható férfihanggal játszik el benne a szerző, de már erősebb torzításokat is belesző a zenébe. A "The Journey" szintén az album egyik kiemelkedő pontja, mely egy új témát is rejt. Talán ennél a tracknél kell megemlíteni, hogy ez a score egy vadabb Clint Mansell-darabként is jellemezhető lenne. Természetesen nemcsak dallamos részekből áll a zene, hiszen mint már említettem, a pusztulás képeihez fagyos, disszonáns zenei elemek lettek felhasználva. Ilyen a "Solara Violated" vagy a "Meant To Be Shared", valamint a fiatal Vangelis kísérletezgetős énjét megidéző "Den of Vice" (itt talán konkrét hangminták átemelése is megtörtént).
Ügyes megoldásokat rejtenek azok a tételek is, melyek a disszonanciára épülnek ugyan, de nem öncélú elemként tartalmazzák a torzításokat. Ezek közé sorolható az "Amen", melyben a nagyzenekar vonósai remegtetik meg a hangfalakat, vagy ilyen a vonósokat szintén igénybe vevő "The Convoy", továbbá a zongorát fő hangszernek megtevő "Human". Az albumon időnként fel-feltűnnek olyan trackek vagy tételrészletek, melyek egy az egyben az ambient tárgykörébe sorolhatók. Ezek között is akadnak igencsak figyelemreméltók, mint például a "Movement" vagy a "The Passenger". A score iTunesos kiadása plusz tételekkel is szolgál, melyek közül csak egy remix az, amit sajnálhatunk, hogy nem került fel a CD-re.
Senkit ne riasszanak el e zene meghallgatásától azok a szavak, hogy disszonáns vagy torzítás, habár az elmúlt években kissé lejáratódtak pár félresikerült próbálkozás miatt – emlékezetes a Vérző olaj kakofón score-ja a szintén rockzenész Jonny Greenwoodtól. Az Éli könyvének zenéje ugyanis a műfaján belül nagyon jól sikerült darab, hovatovább az elmúlt évekből alig emlékszem az ambient és elektro-indusztriál rock házasításából született jobb score-ra, sőt a régmúltban kutakodva is csak nagyon kevés hasonló muzsika jut eszembe. Rossra és az általa képviselt stílusra tehát szükség van, ráadásul jól is csinálja, amit csinál, és így gondolhatta ezt David Fincher is, aki Rosst, valamint Trent Reznort kérte fel A közösségi háló című filmjének zenéjére.
A filmet az az Allen és Albert Hughes rendezte, akik A pokolból című Hasfelmetsző Jack-es víziójukkal már bizonyították, hogy tökéletesen értenek a különleges atmoszféra létrehozásához. A testvérpár igazából nem túl aktív a filmes világban, hiszen az említett mozijukon kívül csupán a Touching Evil című minisorozatot, illetve a New York, I Love You című szkeccsfilm egyik fejezetét jegyzik. Az Éli könyve esetében ügyesen egyensúlyoztak a mélyebb mondanivalóval rendelkező szcénák, és az ütős akciójelenetek határán, így filmjükben inkább a dicsérhető elemek dominálnak. Azonban kétségkívül akadnak gyengébb pontok is, amik szerencsére azért annyira nem fajsúlyosak, hogy a mozi összhatását jelentősen lerontsák.
A történet a világégés után harminc évvel játszódik. A korábbi civilizáció eltűnt, a szinte kihalt sivatagos vidékeket motoros bandák és helyi kiskirályok uralják. A víz a legnagyobb kincs, a romok között éldegélő túlélők pedig a régi roncsok és épületmaradványok között keresgélve tengetik mindennapjaikat. Vannak olyan túlélők is, akik a végeláthatatlan utakat róják, egyikük Éli (Denzel Washington), aki egy általa szentnek nevezett küldetést teljesítve tart nyugatra, hogy egy titkos könyvet eljuttasson a tenger mellett élőknek. A Mad Max-i környezetben barangolva csépeli az útjába kerülő útonállókat, pedig minden célja az, hogy kerülje a bajt. Azonban szerencsétlenségére a nála lévő könyvre egy kisvároska könyvmániás ura is felfigyel, ezért rászabadítja harcosait, hogy azok megszerezzék a nagy hatalommal bíró irományt. Élinek időközben egy segítője is akad a küldetésben, és így már ketten veszik fel a harcot a bandával, a sivataggal és a benne lappangó számtalan veszéllyel. A mozi jó kikapcsolódást ígér, bizonyos pontjai még elgondolkodtatónak is nevezhetők, sőt talán még az újranézésre is serkenti a nézőt, ha másért nem, hát a film végén bekövetkező, az addigiakat alaposan átértelmező momentum miatt.
A rendező testvérpár első alkotásához még Trevor Jones írt muzsikát, akit azonban további munkáik esetében már nem alkalmaztak, mivel a Touching Eviltől kezdve Atticus Ross-szal dolgoztak együtt. Ross neve filmzeneszerzőként elég ismeretlenül csenghet, azonban a zenei világ más területein már jól ismert, hiszen az elmúlt években meghatározó alakja lett a Nine Inch Nails formációnak. Trent Reznor az általa egy személyben alkotott együtteshez koncertekre, illetve albumok felvételére összegyűjt egy halom jó zenészt – gyakorlatilag mindig másokat –, így Clint Mansell, illetve Charlie Clouser is dolgozott már a zenekarban, többek között ennek is köszönhették, hogy később filmzenéket is készíthettek. Azonban Ross szerepe az elődeinél jóval hangsúlyosabb lett Reznor mellett, mivel ebben az évtizedben szinte minden NIN-albumon közreműködhetett, előbb hangmérnökként, hangok dizájnereként, később pedig producer is lett. Az utolsó két NIN-albumot pedig már Reznorral közösen jegyzik zeneszerzőként is. A 2008-ban megjelent "Ghost I-IV." kizárólag instrumentális zenét tartalmaz, melynek az indusztriál és progresszív rockot elektronikus zenével ötvöző stílusa elég utópisztikus hangzású. Ezek miatt pedig már érthető is, hogy Ross miként kerülhetett e nagyköltségvetésű mozi zeneszerzői pozíciójába. Az Éli könyvéhez született score elkészítésében testvére, Leopold Ross, és felesége, Claudia Sarne voltak a segítségére.
Az apokalipszis utáni világ zenei bemutatásához Rossnak nem kellett új hangzást kidolgoznia, elég volt visszanyúlnia a Ghost I-IV zenei világához. A kipusztulófélben lévő bolygó látványvilágához ugyanis tökéletesen illettek ezek a rideg, disszonáns, ugyanakkor a stíluson belül rendkívül sokszínű, sőt olykor egzotikus elektronikus megoldások, melyek Ross repertoárjában százával, ha nem ezrével megtalálhatók. Azonban ezen hangokat egy kisebb szimfonikus zenekarral, illetve egyéb élőhangszeres megoldásokkal, továbbá elektronikus gitárokkal is kiegészítette, ami tovább fokozta a különleges hangzást. Az igazán pazar összhatás pedig ezeknek a mesteri keveréséből alakult ki.
A nyitány ("Panoramic") színtiszta ambient megoldásokkal indít, ebbe szövődik aztán bele egy négyhangos kis főtéma, melyet itt egy jócskán eltorzított hangú elektronikus gitár prezentál. A tétel folyamán az ambient továbbra is meghatározó marad, s talán emiatt lett az album egyik legpopulárisabb darabja - hétpercnyi hosszával pedig a leghosszabb is. Az "Outland" már komorabb vizekre evez, de még megmarad a hallgatóbarát szintnél. Főként egy tradicionálisnak ható férfihanggal játszik el benne a szerző, de már erősebb torzításokat is belesző a zenébe. A "The Journey" szintén az album egyik kiemelkedő pontja, mely egy új témát is rejt. Talán ennél a tracknél kell megemlíteni, hogy ez a score egy vadabb Clint Mansell-darabként is jellemezhető lenne. Természetesen nemcsak dallamos részekből áll a zene, hiszen mint már említettem, a pusztulás képeihez fagyos, disszonáns zenei elemek lettek felhasználva. Ilyen a "Solara Violated" vagy a "Meant To Be Shared", valamint a fiatal Vangelis kísérletezgetős énjét megidéző "Den of Vice" (itt talán konkrét hangminták átemelése is megtörtént).
Ügyes megoldásokat rejtenek azok a tételek is, melyek a disszonanciára épülnek ugyan, de nem öncélú elemként tartalmazzák a torzításokat. Ezek közé sorolható az "Amen", melyben a nagyzenekar vonósai remegtetik meg a hangfalakat, vagy ilyen a vonósokat szintén igénybe vevő "The Convoy", továbbá a zongorát fő hangszernek megtevő "Human". Az albumon időnként fel-feltűnnek olyan trackek vagy tételrészletek, melyek egy az egyben az ambient tárgykörébe sorolhatók. Ezek között is akadnak igencsak figyelemreméltók, mint például a "Movement" vagy a "The Passenger". A score iTunesos kiadása plusz tételekkel is szolgál, melyek közül csak egy remix az, amit sajnálhatunk, hogy nem került fel a CD-re.
Senkit ne riasszanak el e zene meghallgatásától azok a szavak, hogy disszonáns vagy torzítás, habár az elmúlt években kissé lejáratódtak pár félresikerült próbálkozás miatt – emlékezetes a Vérző olaj kakofón score-ja a szintén rockzenész Jonny Greenwoodtól. Az Éli könyvének zenéje ugyanis a műfaján belül nagyon jól sikerült darab, hovatovább az elmúlt évekből alig emlékszem az ambient és elektro-indusztriál rock házasításából született jobb score-ra, sőt a régmúltban kutakodva is csak nagyon kevés hasonló muzsika jut eszembe. Rossra és az általa képviselt stílusra tehát szükség van, ráadásul jól is csinálja, amit csinál, és így gondolhatta ezt David Fincher is, aki Rosst, valamint Trent Reznort kérte fel A közösségi háló című filmjének zenéjére.
Gregus Péter
2010. 10. 19.
2010. 10. 19.
Tracklista:
- Panoramic (7:11)
- Outland (3:07)
- The Journey (4:26)
- Amen (1:50)
- The Convoy (1:50)
- Solara Violated (1:04)
- Safe (1:22)
- Human (2:06)
- Meant to Be Shared (2:45)
- The Passenger (1:55)
- Den of Vice (2:14)
- Gattling (1:23)
- Blind Faith (2:00)
- Convoy Destruct (4:54)
- Movement (3:04)
- Carnegie's Demise (3:36)
- The Purpose (1:59)
Az album a Spotify-on:
