Köztudott, hogy Harry Potter lassan-lassan befejezi iskolai éveit a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Iskolában, ez pedig a széria rajongóinál csak a hollywoodi stúdiómogulokat érinti rosszabbul. Mivel Rowling kisasszonynál komoly összegekkel sem sikerült elérniük, hogy Pottert egy újabb tanévre a Roxfort falai közé kényszerítse, ezért gyorsan elkezdtek új megfilmesíthető regénysorozatok után nézni. Az Eragon volt az első kiszemelt, de csúnyát bukott, aztán jött az Ébredő sötétség, amire már szavakat sem érdemes áldozni, mert annyira érdektelen lett. A Szikravárossal sem sikerült elérni azt a színvonalat, amit a Harry Potterek képviseltek, míg tavaly pedig Darren Shan Rémségek cirkusza regényfolyamának nyitányából lett egy közepes mozi összedobva. Évek óta tartó sikertelen próbálkozás tehát, hogy a szemüveges varázslótanonc helyére megtalálják az ideális pótanyagot. A manapság nagyon népszerű tinifantasy regénysorozat, a Percy Jackson és az olimposziak esetében a producerek már nem bízták a véletlenre a sikert. Az eddigi gyakorlattól eltérően, vagyis hogy közepes irodalmi alkotásokat közepesnél is gyengébb rendezőkre bíztak, most egy igazán kipróbált direktort kerítettek, nemes egyszerűséggel azt, aki elindította világhódító mozis útjára Harry Pottert. Azzal lehet vitatkozni, hogy Chris Columbusnak mekkora szerepe volt az első két Potter-film hatalmas sikerében, mivel tény, hogy a széria leggyengébb darabjairól van szó, de érzésem szerint, ha már a nyitány is a későbbi részek sötétebb tónusát vette volna fel, akkor nem biztos, hogy ekkora lett volna a siker.


A Percy Jackson és az olimposziak története Rick Riordan fejéből pattant ki. A félisten Percy és az olimposzi istenségek kalandjaiból mindezidáig öt könyv született, és már úton van a hatodik is, ezek közül az első 2005-ben jelent meg, Villámtolvaj alcímmel. Nem nehéz több ponton is hasonlóságot találni Harry és Percy között, hiszen mindketten egyik napról a másikra tudják meg, hogy különleges varázsképességeik vannak, ezért bekerülnek egy elzárt, egyszerű halandók számára tiltott iskolába, ahol különböző fura tanárok képzik őket, ráadásul mindkét fiút egy hatalmasabb mágus/isten haragja fenyegeti, kalandjaik során pedig egy fiú és lány barátjuk segít nekik. A különbség annyi, hogy a Harry Potter az angolszász kultúrkörből építkezik, míg a Percy Jackson-történetekben a görög istenek és mitológia elevenedik meg. Azonban az a sikerrecept, ami a Harry Potternél működött, az olimposziak kalandjainál már kevésbé. Igazából utóbbiban nem is az a zavaró, hogy jelentős átfedés fedezhető fel a nagy előddel, sokkal inkább az elnagyolt forgatókönyv okolható az elmaradt pozitív kritikákért és a rossz bevételi adatokért, illetve az a tény, hogy minden sikerregényből nem feltétlen lehet sikerfilmet kreálni, mivel az anyagi siker csak ritkán jön el úgy, ha a mozi minősége megkérdőjelezhető.

Noha Christophe Beck nem tartozik a filmzeneszerzők szűk élvonalához, azonban az elmúlt években Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb komponistája lett. Bár igazán maradandót még nem alkotott, de igen megbízhatóan hozza az átlagos filmzenéket picivel meghaladó szintet. A fantasy világában nem a Villámtolvaj volt az első próbálkozása, mivel az Ébredő sötétség aláfestése is az ő munkája. Sőt Chris Columbusszal sem először dolgozott együtt, hiszen a direktor tavalyi Lehetek az eseted? című, érdeklődésre nem igazán számot tartó mozijának zenéje is Beck nevéhez fűződik. Igazából jó ómen a komponista számára Columbus, hiszen a direktor eddigi filmjeihez kivétel nélkül igazán nagy zeneszerzők szolgáltattak muzsikát, többek között John Williams, Hans Zimmer, James Horner, Howard Shore, Maurice Jarre vagy Georges Delerue. És noha Beck a munkái alapján ebbe az illusztris névsorba még nem tartozik bele, azonban hallva a Villámtolvaj score-ját, azt kell, hogy mondjam: jó úton jár.


Mindig örülök, ha egy új fantasy film készül, hiszen ez egy olyan műfaj, melyben a zeneszerző igazán megmutathatja, mit is tud. Beck pedig tényleg kitett magáért, hiszen egy jó értelemben vett régimódi, klasszikus zenei alapokon nyugvó, lendületes kalandzenét írt. John Williams, David Arnold vagy Alan Silvestri munkái jutnak leginkább az ember eszébe a Villámtolvajt hallva. A különbség talán csak annyi, hogy míg a három nagyobb nevű komponista sok esetben elég karakteres stílusjegyekkel rendelkezik, addig Becknél ez nincs jelen – ez egyébként nem is hátránya a művének.

Percy Jackson és az olimposziak története rengeteg zenei témalehetőséget rejtett, amikkel természetesen a szerző élt is. Így a főbb mitológiai lények meg is kapták a saját zenei motívumukat, noha ezek nem mindegyike ismétlődik meg a score-ban. Ami viszont sokszor visszatér, az a főtéma, mely első hallásra ugyan elég egyszerű, de a teljes zenei anyag többszöri meghallgatása során belátható, hogy tökéletesen elkapta a film hangulatát. A "Prelude" ismerteti meg ezzel a dallammal a hallgatót, és már rögtön ennél a tételnél a Harry Potter-zenékre asszociál az ember, a későbbiekben ez az érzés pedig tovább erősödik. A trackek nem a film kronológiáját követik, inkább egy jól felépített album létrehozása volt a cél a CD hanganyagával. Ebből kifolyólag a második tétel ("The Minotaur") egy lendületes nagyzenekari kompozíció lett, mely a főtéma vadabb variánsát vázolja fel, de emellett más apró részlet is figyelemreméltó benne.


Lévén funkcionális, vagyis a cselekményt szorosan követő zenéről van szó, ezért több tétel is ezen követelmények mentén született. Ilyen a zenekart alaposan megdolgoztató "The Fury", vagy a szintén egy mitikus lénnyel való összecsapás alá íródott "The Hydra". Ugyanebbe a kategóriába sorolható a végső nagy küzdelem alatt hallható két részletre szedett "Fighting Luke". Ebben a teljes zenekar szerepet kap, a dobok és a rezesek pedig különösen erőteljesen szólnak. A páros tételből kétségkívül a második a jobb, sőt az egész album legértékesebb részlete ez. Újabb témát rejt a "The Parthenon" is, mely eleinte egy visszafogott játékos tételként indul, hogy végül egy tempós nagyzenekari részben teljesedjen ki – talán ezen track az, amely a score legegyedibb pontjának nevezhető. Ez a téma aztán a "Mount Olympus"-ban sokkal baljósabb formában újra felhasználásra került. Szintén visszatérő elem az a diadalittas téma, mely a "Victory"-ban tűnik fel először, aztán a "Hollywood"-ban, illetve a "Homecoming"-ban is jelentős szerepet kap. Kiemelendő részlete még az albumnak a "Lost Souls", mely az alvilág mélyén tett látogatás alatt hallható. A pokol látványa elsőrangú kivitelezésű, és ehhez szerencsére zeneileg is nagyon passzoló darab született. Illetve említésre érdemes részlet még a gyilkos tekintetű Medúza témája is ("Medusa"), ami egy bizarr hangulatú, sejtelmes körítés közepette csendül fel. A stáblista alá íródott "End Credits", ahogyan az már az ilyen típusú filmeknél követelmény, jól összefoglalja az addig hallott témákat, sőt talán kicsit fejleszti is őket.


Nagy utat járt be ez a zene nálam, kezdve onnan, hogy első hallgatás után bizony hat pontnál többet nemigen tudtam volna adni rá, aztán a film és pár újbóli meghallgatás stabil hetesre változtatta korábbi álláspontomat. Ezen sorok megírása közben, illetve a score legalább tíz alkalommal való meghallgatása után azt kell, hogy mondjam, megérdemli a fenti pontszámot. Köztudott, hogy a filmzenekedvelők mennyire ki vannak éhezve a témacentrikus nagyzenekari művekre, nos ez (minden aprócska hibájával együtt) pontosan az.