A másodvonalban mozgó George S. Clintont ugyan folyamatosan foglalkoztatják a hollywoodi direktorok, filmográfiájának nagyobb része azonban nem igazán a maradandó mozikból tevődik össze, ennek eredményeként pedig a közel harmincéves pályafutásából mindössze néhány muzsikája ragadt meg a köztudatban a hozzá tartozó produkciók révén. Ilyen például a kezdetekből származó Vörös cipellők-széria, az Amerikai nindzsa, a Mortal Kombat vagy az Austin Powers – Aranyszerszám aláfestése, az utóbbi évekből azonban mindössze a Wounded Knee-nél temessétek el a szívem című tévéfilm aláfestése révén vonta magára a figyelmet, illetve vívott ki komolyabb kritikusi elismerést, s bár művei nem rosszak, a filmek minősége miatt háttérben maradnak. Tökéletes példa erre a Fogtündér aláfestése is, amelyet nemcsak úgy lehet bemutatni, mint egy kellemes kikapcsolódást biztosító, könnyed vígjátékzenét, hanem úgy is, mint egy hatalmas égéshez kapcsolódó kompozíciót.


A Fogtündér esetében elég csak a hivatalos fotókat megnézni (vagy a CD-borítót), valamint a történet rövid ismertetőjét elolvasni ahhoz, hogy biztosan tudjuk: a produkciót érdemes kellően nagy ívben elkerülni, mert azt még Julie Andrews, Ashley Judd és Billy Crystal sem képes megmenteni, amikor a pankrátorból színésszé avanzsálódott Dwayne Johnson angyalszárnyakkal, és enyhén szólva homoerotikus öltözetben flangál a képernyőn. Mindehhez persze kerettörténet is párosul, mely szerint a Szikla által alakított ünnepelt hokijátékos, Derek Thompson nem hisz a mesékben, s minthogy ezt senki előtt nem rejti véka alá, idővel a tündérvilág irányítói megelégelik magatartását, és úgy döntenek, móresre tanítják azáltal, hogy két hét fogtündérlétre ítélik.

Minthogy a zene megfogott, némi idő elteltével úgy véltem, erőt veszek magamon, és átlépem a határt: belekezdtem a hozzá tartozó remekműbe, ám közel húsz perc után fel is hagytam vele. Csodálom, hogy a főként vígjátékokban mozgó Michael Lembeck (aki többek között a Télapu második és harmadik részét is jegyzi) nem arra adott utasítást David Finfer vágónak, hogy a nyitó és záró stáblista közötti részt egy az egyben vágja ki.


A film 2010 januárjában debütált a tengerentúli mozikban (hazánkban pedig néhány hónappal később landolt, egyenesen a boltok polcain), amely hozzávetőlegesen félévnyi csúszást jelentett az eredetileg tervezett premierhez képest. A bemutató halogatása ellenére azonban a zene időben elkészült, így azt Clinton 2009 júniusának első hetében fel is játszatta a 20th Century Fox méltán híres The Newman Scoring Stage-én. A közel hetvenpercnyi muzsika felvételei két felvonásban zajlottak: először a The Hollywood Studio Symphony adta elő a ráeső részeket, az utolsó napon pedig a kórusra írt darabok feléneklésére került sor – utóbbiakkal kapcsolatos érdekesség, hogy a Varése-kiadványon feltüntetett zenei stáblistán egyetlen szó sem esik a kórus közreműködéséről.

A varázslatosságot tükröző "Fairyland"-del nyitó muzsika nagy része (mint például a "First Assignment", a "The Mission", a "Ziggy", a "Locker Room Prank" és még sorolhatnánk az egyéb trackeket) olyan vígjátékzenét rejt, melyhez hasonlót számtalanszor hallhattunk már. A műfajra oly jellemző, hosszú-hosszú évtizedek óta jelen lévő zenei megoldások, a jelenetfüggőségből eredő hirtelen hangulatváltások itt is éppúgy megtalálhatóak, mint például John Debney vagy Christophe Beck (hogy csak a napjainkban legtöbbet foglalkoztatott vígjáték-komponistákat említsem) hasonló műveinél. Ezek alapján én sem ítéltem volna oda a fenti pontszámot ennek a szerzeménynek, akadnak azonban olyan, az iménti hangzásvilágból némileg kiemelkedő részletei, melyeknek köszönhetően a szememben túlnőtt az átlagon.


Az album egészének mélyebb megismerésére, illetve megkedvelésére a korong érzelmes, akciódús, s diadalról árulkodó szegmensei sarkalltak. Ide tartozik a "Face Off", valamint a többek között ugyanezen témát újból felelevenítő, ezáltal némileg ennek párjaként is említhető "It's Possible", melyeknek dallamsora olyan, mintha az utolsó, mindent eldöntő gól előkészítésére és becsavarására készítene fel bennünket a szerző. Ezek mellett ott van még a rendkívüli játékossággal felvértezett "Training Montage", illetőleg a drámai vonalon mozgó "Smashed Dreams" – "I Lost Everything" kettős, melyek egyszerű dallamvilággal képesek kiszakítani néhány percre az eddig hallottakból, továbbá a végső győzelmet alátámasztó "My House", amely sokkal jobban megkoronázta volna e kiadványt, ha az utolsó harminc másodpercét lekeverve, zárótételként szerepeltetik.


Tippem sincs, mi késztette a forgatókönyv, illetve a film ismeretében George S. Clintont arra, hogy ennyit foglalkozzon a hozzá tartozó muzsikával, hiszen fele ilyen színvonalú aláfestés is sok lett volna. Nem azt mondom, hogy a Fogtündéré egy grandiózus muzsika – bár ha ahhoz viszonyítjuk, amihez íródott, zokszó nélkül lehetne használni ezt a jelzőt –, ám mindenképpen olyan szerzemény, amellyel érdemes megismerkedni. Ahhoz, hogy engem időről időre képes teljesen kikapcsolni, s valódi értékéhez viszonyítva jobban elvarázsolni, minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy amikor először hallottam, pontosan arra volt szükségem, amit ez a mű nyújtani képes, így Clinton egyébként nagyrészt ismerős vígjátéki elemekből építkező darabja az utóbbi idők egyik kedvence lett nálam.