Az utolsó Harry Potter-regény kétfelvonásos változatban került feldolgozásra. Ennek oka elsősorban nyilvánvalóan az volt, hogy ezáltal tekintélyes többletbevételt tudott elkönyvelni a stúdió, de szempont lehetett az is, hogy méltó befejezést szerettek volna a sorozatnak. Noha a regényt nem lehetett két igazán jól elkülöníthető részre tagolni, azonban Steve Kovles forgatókönyvíró, aki szinte az összes Potter-mozi szkriptjét jegyzi, mégis megoldotta ezt a feladatot, de kétségtelen, hogy a korábbiakhoz képest fura lett a Harry Potter és a Halál ereklyéi első része. A mozinak eleje se nagyon van, hiszen szinte ott kezdjük, ahol az előző epizód, A félvér herceg abbamaradt, és értelemszerűen igazi vége sincs. Hiányoznak a szokásos Potter-klisék is, vagyis a nevelőszülők általi vegzálás, a Roxfortba utazás, sőt ebben a fejezetben a varázslóképző iskola nem is látható, mint ahogyan a tanárok sem. Így sok megszokott karaktert, szituációt, helyszínt kell nélkülöznünk, és mindez kétségkívül új utat nyitott a szériában. Az, hogy ez az új út jó irányba vezette-e a sorozatot, igencsak megosztotta a rajongókat és a kritikusokat, hiszen a film emiatt teljesen eltér a hét további résztől, mindazonáltal pont a sajátos szokatlan jellege miatt lett az egyik legkedvelhetőbb epizód.

Dumbledore halála után teljesen elszabadult a káosz a Mágiaügyi minisztériumban, a varázslók és a muglik életét is veszélyeztetik a sötét oldal pártjára álló mágusok. Voldemort maga köré gyűjtötte csatlósait, akik feladatul kapják, hogy mindenáron fogják el Harry Pottert, akinek a védelmezői egyre csak fogynak. Mivel a sötétség totálisan eluralkodott, így Bill Weasly esküvője sem telik túl vidám hangulatban, a Halálfalók érkezése pedig véget is vet az amúgy is visszafogott mulatozásnak. Harry, Hermione és Ron ezáltal menekülésre kényszerül, és miután alig akad megbízható ember, sőt biztonságos hely se igen van már, így a kis csapat folyamatosan vándorol. A szökevények célja, hogy Dumbledore utasításait követve elpusztítsák a Voldemort lelkének darabjait őrző horcruxokat. Azonban ezen különleges tárgyaknak nemcsak a felkutatása nehéz, de a megsemmisítése is, mindemellett Harry üldözőinek száma pedig egyre csak duzzad.


Az előző két résznél közreműködő Nicholas Hooper leterheltségre hivatkozva nem vállalta el a záró epizódokat, ezért új komponista után néztek a készítők. Alexandre Desplat lett végül az a szerencsés, aki a finálék alá megírhatta az aláfestést. A választás cseppet sem volt meglepő, hiszen Desplat korunk egyik legfelkapottabb zeneszerzője, ráadásul műfajfüggetlen, hiszen romantikus film, vígjáték, dráma vagy fantasy terén is bizonyította már tehetségét. Noha akadtak fanyalgók, olyanok is, akik már a zene megszületése előtt kárhoztatták a score-t, azonban a szerző bizonyította, hogy tökéletesen megfelelt a feladatra. Persze a csak John Williamsben és az általa képviselt stílusban hívőket semmi sem tudná meggyőzni, még az sem, hogy elég egyértelműen nem illene a Maestro zenei világa a Harry Potter-széria fináléjához, hiszen az első könyv (és film), valamint a záró könyv (és film) között már ég és föld a különbség. A varázsvilágra rácsodálkozó, seprűn repülő, kviddiccsmeccset vívó kisgyermek Harry már felnőtt, fiatal férfi lett, aki épp a halállal készül szembenézni. A játékos kalandozást felváltotta a vérre menő küzdelem, a szenvedés, a szeretett társak elvesztése, a kín és a gyötrelem. Az elfogultság ködét elhessegetve pedig belátható, hogy a könnyed, gyermeki kalandozás zenei mestere helyett a sötét, egyedi hangzásvilágot kínáló komponista egyáltalán nem végzett rossz munkát.

A francia szerző ugyanazt az elvet követte, amit két elődje is, vagyis Williams témáit nem tekintette követendőnek, sőt talán ebben a filmben hallható a Hedvig-téma legrövidebb interpretációja, gyakorlatilag másodpercekre csendül csak fel. Ugyanakkor Desplat minden olyat megtartott a franchise muzsikáinak stílusából, ami a saját zenei világával és a történettel összeegyeztethető volt, ellenben minden olyat kihagyott, ami nem fért bele ebbe a sötét, lehangoló hetedik részbe.


Desplat is a London Symphony Orchestrával dolgozott, emellett pedig három különböző kórus működött közre a zene felvételei során. Számos különleges hangszer kapott szerepet, így a mandolin, a cseleszta, a barokk pengetős theorba vagy a japán bambuszfurulya, a sakuhacsi. Ezek azonban nem tolakodóak, igazából ha nem keresi az ember, akkor észre sem veszi a jelenlétüket, hiányukat azonban már minden bizonnyal kihallanánk. A szerző segítségére volt még a score elkészítésében Conrad Pope is, aki amolyan szürke háttéremberként nagyon sok film zenéjét tuningolta már fel. Szerepe valószínűleg több volt, mint egy egyszerű hangszerelőnek, de jóval kevesebb, mint amennyi William Rossnak volt a második résznél. A score különlegessége, hogy a szerző több tétel esetében is arab, afrikai vagy dél-amerikai ritmusokat használt, ezeket azonban nem igazán lehet felfedezni, mivel a szimfonikus zenekar interpretálásában nem a megszokott módon jelennek meg e ritmusok.

Mivel ebben a fejezetben a sötét események teljesen eluralkodnak, ezért a fényképezés, a díszletek, a jelmezek és a maszkok mellett a zene is a komor kifejezésmód irányába tolódik. A vidám dallamok csak epizodisták ("Polyjuice Potion", "Lovegood", "Dobby"), azonban ezek egyaránt hordozzák a vidámságot és a szomorúságot is, amolyan Danny Elfmannél megszokott módon. Új témák is születtek, de ezek közül valójában egy sem lett olyan erős, mint amilyen erős téma eddig mindegyik film zenéjében volt. Igazából ez az egy negatív dolog róható fel a szerzőnek. A halkan induló nyitótétel, az "Obliviate" vezeti fel az új főtémát, amely először csak félig mutatja meg magát, de a track végére rézfúvósok és a vonósok jóvoltából kiteljesedik. Ez a dallam elég sok trackben visszatér, vagy valamilyen kisebb variáción átesett formájában bukkan elő, mint például a remek "Snape to Malfoy Manor"-ban, de talán a legjobb formáját a "The Will"-ben mutatja be.

Az olyan dinamikus tételek, mint a "Sky Battle" vagy a "Fireplaces Escape" tökéletesen bizonyítják, hogy ha a szükség és az adott jelenet úgy kívánja, Desplat erőteljes tételeket is tud komponálni, ráadásul az album fénypontjai is talán ezek közül nevezhetőek meg, a már említett "Sky Battle" például mindenképpen kiemelkedik a szárnyaló vonósaival és erős kórusával. De ugyanilyen lendületet találunk a "Death Eaters"-ben vagy a "Rescuing Hermione"-ban is.


Desplat zenei intelligenciáját dicséri az a tény is, hogy a karakterek esetében figyelembe vette azok jellemfejlődését, ami tökéletesen megmutatkozik Umbridge professzor esetében, aki új témát kapott. Míg Hooper inkább gonoszan játékos zenével jelenítette meg a kiállhatatlan, macskamániás igazgatónőt, addig a mostanra már velejéig gonosz, alattomos inkvizítorrá váló Umbridge a "The Locket"-ben horroros jellegű zenei aláfestést kapott. Mivel ebben a részben kifejezetten sok könnyfakasztó és szomorú jelenet található, így természetesen a score is bővelkedik ezekben. Az egész széria egyik leggyönyörűbb, legmeghatóbb trackje ("Godric's Hollow Graveyard") született ahhoz a jelenethez, amikor Harry ellátogat a szülőfalujába, és ott megtalálja szülei sírját. Szomorú, pátoszos és bravúros zene ez, de nem marad ettől el a főtémára épülő "Ron Leaves", vagy az ezt később visszaidéző "Ron's Speech", és a film végi, igen szívszorító "Farewell to Dobby" sem. Desplat is megtartotta a Hooper által Harry és Ginny kapcsolatához kitalált szomorkás, keserédes hangzást, amit a nevüket viselő trackben hallhatunk.

A horrorszerű képi elemekben bővelkedő jelenetek több kakofón és kaotikus zenét is megköveteltek. Különösen kiemelkedő ezek közül a "Bathilda Bagshot", melyben a sakuhacsi érdekes, síron túli hangjai után érkezik egy igen nagyszabású szimfonikus hentelés (ez egyébként tökéletesen bizonyítja, hogy lehet ezt a műfajt ilyen magas szinten is képviselni). A szerzőt dicséri, hogy a rá jellemző zenei megoldásokat nem hagyta el, így speciális stílusjegyeit a score magán viseli. Ezek azonban nem tolakodó jellegűek, így hiába van jelen a lüktető búgóhang vagy a desplat-san zaklatott zongora- és hegedűjáték, meghatározó szerepük sehol sincs, de az is elmondható, hogy alkalmazásuk sem öncélú, hiszen ahol jelen vannak, oda tökéletesen illenek is.


A score három verzióban, eltérő trackszámmal került kiadásra, vagyis sima CD-n, iTuneson és díszdobozos kiadvány formájában is hozzá lehet jutni. A csak sima CD-t birtoklók hat tétellel kapnak kevesebbet, ebből három lemaradását igazán sajnálhatják, vagyis a modern kórusművekre hajazó "The Tale of the Three Brothers"-t, a klasszikus kórushangokat idéző, karácsonyias hangzású "My Love is Always There"-t, illetve a dinamikus "Bellatrix"-t. Az értékelés tekintetében csak azért nem kapott magasabb pontot ez a score, noha megérdemelné, mert a befejező rész zenéjére tartalékolok. Elnézve, hogy ehhez a fura történetű, se eleje, se vége mozihoz is milyen mélységű és intelligenciájú zenét írt Desplat, azt gondolom, érthető a megelőlegezett bizalom.